2014. november 30., vasárnap

Versüzenet Turi Tímeának



Turi Tímea:
A dolgok, amiről nem beszélünk
                                          recenziós epigonvers


Először egy képen, amin napszemüvegben
kérte ki magának.
Nőnézőpont rejtett anapesztusa. Pont.
A címlapinterjú magaslatából
is teljesen elmesélhetetlen a történet
ami nővé tesz.
Az anyaság nem oka, hanem következménye.
Egy bezárt szoba, amelyben nincs titok.

De van. Mint a mindig győző élők
a temetetlen múltban.
Valahol lenyomatot hagy
ez a nemiség, olyan lábnyom.
Mint a mindig győző halottak
hibátlan emléke. A nő: emlék.

És varázslat. Nem óv meg,
de megkísérli. Felnőtt, időközben
néha szégyelli, hiszen
annyian nem. Már érti: a vasárnap
ajándék. Amikor új gyerekek jönnek,
hogy a régiek felbukjanak a felnőttkor felszínére.

Ezek a te sorsaid. Sorról sorra.
Ahogy benne vendégeskedem, csak
épp annyival kiszámíthatatlanabbul
amennyi férfi voltomból következik.
Ha már így alakult, hogy igenis
van a soroknak, a sorsoknak neme.

Boldognak kell elképzelnünk őket.
A dolgokat, amikről így sem beszélsz.





2014. november 29., szombat

gyújt, gyullad





füstöt öblöget
aki játszik a tűzzel -
torok tüzével

*

szavak gyúlása
ajkon mintha füst - égő
dohánymorzsalék

*

a láncdohányos
folytonos szenvedélye
a rettegésé

*

van, hogy nem elég
a szó helyett a szájból
bodorodó füst

*

ki szóval nem gyújt
begyullad. torkán égi
a gyávasága.





2014. november 28., péntek

Manduladal





pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkod
            ki nem lélegzett füstbe forgatott
            orromon szivárgó mondatok -

volt önpusztító gyermek
gyúló gócot nevelget
            vágott csonkolt nem dúdolt zene
            mintha nyeldekelve vérzene

karistos reggel úsztat
egy éjjel több megúsztad
            nyelés nyelésre volnál bárha kés
            cukorka méz tüneti kezelés

ha mint a slejm betölt ez
nem bírod ki üvöltesz
            artikulált fájdalom helyett
            akit ma érsz kimetszed a helyed -



pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkom
             mígnem indulat nélkül kiejtem

karistos reggel úsztam
jégkásakarmú dzsúzban
             így túl nem éhülök a puszta sejten

volt önpusztító sejtfal
gyúló gócot nevelt fel
             így élét nem nyeri el a kilégző

amíg nyelvet nem ölt és
elfonnyad az üvöltés
             véglegét be nem szívja a végső







2014. november 27., csütörtök

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (24.)



manóföldön a labirintus
az élet része és egy
játéké, amit így hívnak: 
ki hova ér haza.
kiterjedés szerint pont ott van, ahol -
nem rejtőzik mert nyilvánvalóan
vak vagy rá.
kétféle fény lakja, nemcsak ősszel
a sárkány tiszteletére rendezett 
ünnepélyen -
mindkét fényforrás természetes:
a nap és a láva.


manóföldön jobban látszik az út fel
 ahol más irányt él az anyag.
az ezer ösvény játékos felfelé folyása 
látszik a tervezett csomópontok
szabványa helyett -
hiszen manóföldön senki nem siet
egyszer - így vagy úgy -
úgyis felér.


a manóföldi egyensúly
az ottmaradás a vanban opció -
amíg rá nem unnak a manók
ott maradnak a vanban.
nem őket figyelmeztetik a 
tollukat hullató madarak
de a léptéket jól mutatja a toll
hogy mekkorák a ráérős
manóléptek.


a manónyár is labirintus
hattyúhajókon megejtett nyaralás
a víz idegen közegén.
a manó szabályozza a kalandot
nem az adrenalin hajtja
hanem a csodálkozás -
hiszem minden kanyar után
másképp állnak a fűszálak.


ha mégis félrehúzod a drapériát
két világ találkozásának ligetében
rálátsz a béketárgyalásra
ahova örökre meghívták a tündéreket.
a háború tart bár
időtlen idők óta a béketárgyalás
állapotában.
egymás kedvéért mérik a telő időt
pont ezért láthatsz rá mégis
sietséged ellenére
mért idő loholó rabja.


ha egyszer félrehúzod
bumfordi valódnak nyithatnak egy 
privát bejáratot.
de jól gondold meg.
manóföldön mások a szabályok
és a te bőröd nem bírja
egy percig sem a lávát. 




2014. november 26., szerda

Receptúra




mankó nélkül
legyező nélkül
kesztyű kalap és nyuszi nélkül
tekintet nélkül

szelek nélkül
levelek nélkül
képek hullása nélkül
kompromisszum nélkül

emlékek nélkül
illúziók nélkül
óhajok hídja nélkül
provokáció nélkül

bomlás nélkül
bontás nélkül
az éden sárkányai nélkül
farok nélkül

forgácsok nélkül
szálkák nélkül
forma és formátlanság nélkül
kiáradás nélkül

fuldoklás nélkül
rémület nélkül
eufória nélkül
bőröd illatérzete nélkül


szavak nélkül.


megáll egyensúlyozva
ütő hőségben fagyban
ha színpadon sem színpadon
figyel

körüle borzong
róla válik el
szeméből fénylik
a másik

idővel időben
ítélve hagyva
vágyhullatásban
eszköztelenül

kilélegezve
belélegezve
belefeledkezve
magáról feledkezve

maradéktalan
vételben adásban
léptében is állva
mozdulatlan szállva

félig teli és
félig üres
ha hozzád ér
tehozzád ér


a hallgatása.









2014. november 25., kedd

Sort hullató őszi tanka


fotó: Sárosi Ervin





Előbb árnyék hull

*

Holdfényben szélfuvalom

*

Test-árnyékhullás

*

Levél kergeti, pördül

*

Leér, egyesül. Így is?





2014. november 24., hétfő

elérem





most egy tisztább cipőnyit lépek
mint ami a lábamon van.
egy akkora rúdugrást, hogy szinte
látszik tőle a rúd a kezemben.
egy egész szélre valót szólok most,
hogy végre nekem fúj.
egy egész rézfúvós zenekarnyi
rumtarumtatata rumtarumtatatatát.

most átugrom ezt a pocsolyát.
egy konténerszállító húz alattam
legókockapaca.
muslincaaprócska delfinek úsznak
a játékorra előtt és látom
a csicsergésüket
ahogy tovaterjed a víz alatt minden
irányba, a fenékig a delfinének.
belelógatom a lábam
bizsereg a lábujjaim között a
delfinnevetés.

most ott vagyok az óperencián túl
is. pedig csak egy tisztább
cipőnyit léptem.
terpeszben állok, alattam az egész
purparlé. ha úgy nézem
felsandítva csak úgy, mintha át
a szomszéd ház konyhaablakáig -
egy laza mozdulattal elérem
a csillagod.

dehogy rontom el! büszke vagyok rád
hogy idáig húztad a hosszabbítót
nem is látszik, és
rákötötted Paksot és
most világít a csillagod.

most egy tisztább cipőnyit lépek
veled egészen az ünnepig.





2014. november 23., vasárnap

Coleridge Kubla kánja - avagy a szentségtörés



Samuel Taylor Coleridge
Kubla kán 

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! Démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! A jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét…
                                   (ford.: Szabó Lőrinc)


…ilyen határon táncolt ő
a dalba csordult test leánya
izzó folyó ajkán ha száll
a dal, a szívem markoló
s milyen ajakról…  ó, a szó:
tűztestet rejt csipkés ruhája -
de arcán mint két jégopál
fagybarlang, villan két szeme:
izzó folyó ajkán, ha száll
közben a lelked méri le!
Hármas kör se védi azt, kit
tekintetével eltalál!
Abora hegyéről dalolva
érted ég, érted haragszik…

Ilyen határon épített
Kubla kán tündérpalotát
Xanadu fénylő határait
s barlangjegét karolta át
magába vonva színeit
a fal, a sziklaszélre hányt
szép csipkesor. Mintha a táj
kitett szép lélegző lány-nyakát
körbetáncolná a kéklő
égig érő nyakék: a sziklaékkő.

és udvarain szökőkutak,
a csobbanó víz és kő zenél,
a szikla bőre húsa vékony
vize mintha jég, folyékony
jéglávakút az udvaron,
jegétől izzó kék acél,
örökkön nyíló fák, körül,
hisz ily erőtől menekül
el északra a tél -

De ó, csak öt mérföldnyi szent folyó
az Alph, kirobbanástól míg mélybe zuhan!
Két vad hely, mély völgy, démonsirató  
szoros között áramlik ó, a szent folyam,
közötte terül el Kubla tündérpalotája
Xanadu tavaszfény ingó ligetei mind;
a fénydómok függőkertek és a vén fenyérek,
gyermekei adakozó Föld lélegzetének
mintha elfogyó kő pazarló lakomája
sírná: „mentsétek meg lelkeink”.
S ami dallam volt, megpuhított távol
forrásból zene - mintha a palotából,
karcsú tornyaiból rezgett volna ki –
közelről keserves siratóének,
mint amikor oszló démonkedvesének
énekel utolsó panaszt valaki.

Messzi zajból hall ki a felkent
- mint Kubla is - vérharci zajt;
idő fen ellenükre fegyvert
követ omlasztó vihart,
s ah, viaskodnak a percek
a felgyűrt szikla mint tolul;
szépre vésett csipkeformák
repedeznek mind alul,
míg bástya omlik, s tornya hull
s alattomos kúszó indák
az emlékét is befonják –
s mint ki végképp kialudt
már meg se leled Xanadut.

Ismertem egy lányt valaha,
bőrét prédára tette –
Abesszínia lánya volt
Abora hegyéről dalolt
de itt, a messzi északon
nem égett nap felette.
Mégis, varázsa úgy lobog
mintha még mézharmatot
kortyolnék édes szűk kehelyből –
zendül dalában újra feltör
az Alph, a zajgó szent folyam
mint egykor, Xanaduban!

Létre kitett túlzásaink, ah,
sziklatűre, és homokra,
hullámtarajra, sarki jégre
rakott gyönyör és mind mivégre!
Létre húzott szép romokra
repkény kúszik, elemésztett
tilalmas kis percöröklét
mint kiperdülő homokszem:
hull ha lét szorítja öklét!
Úgy elomlik úgy ereszt,
ahogy formát és dalt veszít
idővel minden női test.

S Kubla kán mind tudta ezt,
Hogy holt anyag és változik.
Mégis - palotát rakatott,
hol az Alph, a szent folyam kanyarog,
s egy pillanatnyi lelket álmodott
ki démont gyászol, és egy lány dalát –
oly élesen, hogy átkozta, ki látta,
csukott szemmel Hármas körbe zárva
vetette magából a világ.

De a pillanatnak örökül adott
öröklétet, meg nem ragadott
megragadhatatlan csodapalotát
azóta is látja, aki lát
ha egy lány – akár ha Abesszíniából
önmagát a dalra téve fel
élet urának, örök Kubla kánnak
vagy csak úgy dúdolva önmagának
- bár meg nem mondaná ki hallja
hogyan kerül az érzés a dalba -
a szent Alph forrásának énekel.

                                             shizoo






2014. november 22., szombat

Zen fotók: Nakmura Junichi (16.)





azt hinnéd: öreg
deszkagát, benőtt dugó,
hibajavítás


*

telő hold éget
lyukat páracsíkos ég
éjsötétjébe



2014. november 20., csütörtök

Beszélgetés, méltatlan párbeszédkísérlet





Csajka Gábor Cyprian
Magyarország
(néhány változat)

1
Mi voltál volna, örökké nem tudom.
Marék százas szög, egy hely, egy eszme,
valahány elgázolt kisróka teste,
holdfény a trágár keréknyomokon?

Már nem tudom, és sohase tudtam.
Valahol voltam, beszéltem, aludtam
magammal, mással; adódik mindig
valami máshol. Valaki mindig.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.
Legelső csinált matéria, nyersebb,
állóbb s állandóbb a csámpázó versek
nyomainál a monitoron?

Már nem tudom. És örökre mindegy
az is, hogy az “örökre” hol van.
Otthon se voltál, otthon se voltam.
Ha intenél, még visszainthetek.
shizoo
Ugyanott

1
mi szerettél volna mindig ugyanaz
zsebbenelfér firkált eszme halmaza
notesz keréknyom esőkelő útpép
ma se úgy. vagy úgyse ér ma se haza -

nem tudom. kitántorgás. a zsebben elfér.
valahol lennünk. mindigek ugyanott.
valahol voltál beszéltél aludtál
voltál minekek sohák és ugyanok.

örökké voltál mindig ugyanaz
hiába feltett kérdés. hiába ima.
állóbb állandóbb de legfőképp nyersebb
nyomot hiába hagyó vesszőhiba.

nem tudom de fáj a szavaid
helyén villódzó monitorbeteg
villódzás. hogy örökre hiába
lesném szigorú  tekintetedet.
2
Mi voltál volna, örökké nem tudom.
Marék százas szög, egy hely, egy eszme,
valahány elgázolt kisróka teste,
holdfény a trágár keréknyomokon?

Se köztársaság, se nemzet, se nép,
se államhatár, se pénz, se útlevél,
három kölyök, ki mélán mendegél,
s körülöttük a szemhatárig senki.

Talán ennyi sem, talán csak ennyi:
egy világon túli nyárdélután
forrósága a fakó klottgatyán,
s hogy élni: szeretni s szeretve lenni.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.
Fölcsapó fémkarok és kerítések,
s a birtokok közt embernyi rések
civakodnak egy fél üveg boron.
2
mi szerettél volna sose ugyanaz
az ugyanazban. plakátvékony ázó
forgó kerékre tekeredett zászló
gyászodon nevettek elgázolt vigasz

nem ugyanazok de ugyanúgy urak
pöffeszkedésben nem hagynak soha békén
három kölök ténfereg a tekinteted élén
határ üres zseb nincs náluk elég

s mégse alattuk. a nyár is odaég
akár a bőrük feketére kozmál
de ölelnek tisztábbak a kosznál
fejük felett terül akkora ég -

sose volnál uratlan örökké ugyanaz
botrány létet kizáró magánterület
három kölök - viseled a tekintetüket
három rés a rendszer befalaz.
3
Mi voltál volna, örökké nem tudom.
Marék százas szög, egy hely, egy eszme,
valahány elgázolt kisróka teste,
holdfény a trágár keréknyomokon?

Aprópénz tócsái az asztalon.
Egy üres csésze kávékarimája
óbégat fanyar ízeket a szájba;
fortélyos félelmemben elmosom.

Mi voltál volna: mindegy. Nem tudom.
A lassú, aljas emberirtást látva,
miképp feleznek életre s halálra,
vénséges jövődet én már most unom.

Semmilyen vagy, és semmi. Egyedül,
magadat magaddal eltemetve,
mint aki félig már el van esve,
s fél teste győztessé menekül.
3
mi szerettél volna mindig ugyanaz
nemigazodásig szalámivég
hóvég becsönget soha nem elég
kotyogós másodszor fő a zacc

vénséges jövőt örökké itt maradsz
pempőpampogását úgy unó értelem
örökké volnál másképp. hogyha nem:
leginkább így nem lennél ugyanaz.

nem vagy örökké. ahogy a keret
a végleg annyi és a véglegények
örök álom és az örök lényeg
hagymázálompára a Duna felett -

úgy semmilyen vagy semmi. bármelyik
ugyanúgy önmagát temeti. a szó
ha csak önmagával osztható
 a sírkövön is csak éktelenkedik.
4
mi voltál volna örökké nem tudom
marék százas szög egy hely egy eszme
valahány elgázolt kisróka teste 
holdfény a trágár keréknyomokon

már nem tudom és sohase tudtam
valahol voltam beszéltem aludtam
magammal mással      adódik mindig
valami máshol      valami mindig

mi voltál volna örökké nem tudom
látható fűszálak képtelen magány
fecskefészek az idő homlokán
aprópénz tócsái az asztalon

már nem tudom       és örökre mindegy
az is hogy az „örökre” hol van
én egy öregasszony két lába voltam
és jártam a földön        és vittem a hazám
4
mi szerettél volna nem tudom
plakátmagány és kidőlt pléhedény
eltaposott kis piszkosszürke lény
kerék a sívó holdsütött nyomon

mi szeretnék azt se. csak azt: az itt
ahol beszélek alszom szeretek
megszívlelt szívvel akár a gyerek
ez a máskor nincs. nem változik.

mi szeretett volna - ha csak úgy belép
csak lenni mintha versben benne
bőr beszéde tapintható manna
ugyanott mindig mintha nem zuhanna -

bármi volna lenne ez az ország
ugyanaz magozza még ma is a torzsát
foghatod tatárra muszkára törökre
fájdalmasan egy fél     egyféle örökre.







2014. november 19., szerda

holnap mindig





holnap mindig se minden kellene
a minden zakatol és félresiklik és
hiába van -
foltozott kis hit kering a pónin
fogod magad kering menekül és
fogom magam

ez még nem minden nem is kellene
elrontottál mindent minden tegnap
akárcsak én -
és mindenki, érted, mindenki látta
mindent érted hagyjál mondom hagylak
tekintetén

minden minket bámul holnap mindig
mikor mikor kis seblukas hitek
foltozott -
nem volt az nem lesz mindig minden
hogy ne mutasd nekem se senkinek
ha elhozod

holnap mindig se minden kellene
legalábbis nekem elég hogy kering
a pillanat -
foltozott kis lét kering a pónin
fogja viszi holnap mindig hiteink
magam magad




2014. november 18., kedd

Közfelháborító


forrás: Index




ki onnan néz le
mintha törvénytarajról
permetezne ránk -

kire nem fröccsen vissza
azzal nézessünk örvényt





2014. november 17., hétfő

Vissza a jövőbe





Fogadj be újra utca, régi könyvek,
a két keréken újra kétlaki,
ha nem nyílik a karrierlétra ki
hát szívre nem - de mozdulatra könnyed;

vagy mondom így: az utca megszokott,
tán nem harap - s a sárgult lapra könnyebb
alap rakódik hogyha régi könyved
csukja rám magát - öreg kokott;

elbír a csenddel, amit valaki
belém diktált - akár ha látva könnyet
a fájdalmaddal szívem elfogod

könnyebben bírom így e dallamot,
két történetbe egyként nyílva ki:
fogadj be újra utca, régi könyvek.




2014. november 16., vasárnap

antibi-narkotikumon




Én okosabb vagyok annál, hogy kortárs irodalmat
lapozgassak a lázhoz - doszt elegem van a hagymáz-
túladagolásból; szétizzadt testüregek fel-
telt súlyától dögnehezen csak klassziku-
sokra olvad a lélek: gyógyulatot hamarabb lel.
Nem kell kortárs - mert a betegség ótvar, inficiált, gyűlt
vérrögeit jól egyberagasztja tüdőleg; a mocska
halva halásig fullaszt, pláne ha jó. Okosabb már,
én okosabb vagyok annál, hogy ezen állapotomban
kézbe vegyek jól altesten harapó éh teli tárát.
Józan vágy - ha akár avítt ideák lakta - ruháit
így csavarom ma magamra ha jégvizesen kell
majd lejjebb vigye hőm. Verset se - a vers szét
fragmentálja a lelket, mákonytest-cipeléshez
verset sem - okosan kell olvasmányt beizélni,
hogyha beteg vagy. Legjobb a vad mítosz ilyenkor,
kőből nőtt, mesei, szóval a sorsa kötözte erős dühe, míg ágy-
adba kötöz (sorsod) a betegség. Tükröd a mítosz
és tükre az azt övező tág levegő is a kék ég
fényes, egészségben szabadon járt égi vadonja.
Tükröd a forma, mind ami még tart mexalenen és
                                                            antibi-narkotikumon.

2014. november 15., szombat

Hátaztán (4.)




megadott szavak: tetőcserép, rojt, kávé, zseblámpa, taurin, technokol, nyelvtannáci, infrastruktúra, földelés, luxus



azt játszom, hogy nem vagyok sehol,
                                 nem ragadok, tubusból buggyant száradt technokol
azt játszom, hogy kávé vagyok ezen a murin
                                 ahol nem koffein a divat, hanem a taurin
azt játszom, hogy én a földelés vagyok és nálatok
                                 sem rajtam keresztül vezetik el a fölös áramot
azt játszom, hogy tetőcserép égetett tenyere
                                 véd, nem rozsdás falevél esőtől pörgése le
azt játszom, hogy nem vagyok fogoly ez csak egy túra
                                 ahol a vándorlástól természetesen kopik el az infrastruktúra
azt játszom, hogy az éhség luxus, akár a szomjam
                                 a némaságot ha kísérsz teljes komolysággal nyomjam
azt játszom, hogy csak talán a mondataim játszi
                                 szavaim nem tetszenek s te csak egy jámbor nyelvtannáci -
azt játszom, hogy zseblámpa vagyok, nem fogyott ki nem még
                                 csak befelé villog azt hiszem én is leginkább csak befelé mennék
azt játszom, hogy fordítva rojtos, stílusosan szakadt világban élek én -
                                 föld ess felém föld ess felém ó ess végre óvó öleddel föld felém





2014. november 14., péntek

Utolsó látogatás





nincs szó benned erre.
lassan lükteti el a nap
az éberség éhét.
aludj. ma tartalak.

nem rajtad múlik
a gyógyulás. nem akarat amúgy.
eldönti a sejtek rutinja.
aludj. aludj.

egyszer reggel lesz.
lehet. hogy éppen este.
lázadó sejted mintha
egy másik ember teste.

nélküled lesz ott. ahol.
s te nélküle. kilökődik belőled a szó.
kiköltözik vénádból
mint csöpögő infúzió.

nincs szó benned erre.
nekem sincs rá szavam.
csak nézem. ahogy csöpp. csöpp.
megtart. míg tart ami van.

egyszer reggel lesz
lassú lüktetés. amolyan minden egyben.
reggel talán megfürödhetek
a tekintetedben.




2014. november 13., csütörtök

Összesöpört levelek*






szedje fel az ősz
avarba göngyölt csendjét
pőre ág kezed






*három nap falevél-verseit próbáltam összesöpörni, köszönöm mindenkinek a gondolatébresztést

2014. november 11., kedd

Ferdítés őszi levelekkel

                                                Torma Cauli Lászlónak




Ashibiki no
yama no momiji wo
utsushite wa
aki wa sugu tomo
katami naramashi

              Taigu Ryokan (1758-1831) 




A hegyormokról,
Összeszedem a juharleveleket
Amelyek itt hevernek-
Ha elmúlik az ősz,
Ezek emlékek lesznek?

              Gáncs Nikolasz fordítása


juharlevelet
gyűjtök a hegytetőkről
hullt heverőket -
idő havától az ősz
mementójává lesznek?

               shizoo ferdítése








2014. november 10., hétfő

Semmi, csend, levelek

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/11/nem-ved-meg-minket.html





a csend nem semmi -
tekintetedben lüktet
a hulló levél

*

hallgatsz. hallgatok
szél zörget körülöttünk
lélegző csendet

*

angyalszárnyadon
ősszel elhullt levelek
zörejpihéje





2014. november 9., vasárnap

Abdai anzix (slamverzió)






Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e... értik-e? értik? 
Érzik a vonszolt szó csend-nehezült közeit?

És aki érti, maga is írja füzetbe 
e furcsuló kor förtelmeit?
Ha szerteszórnák rossz szilánkjait -
Hogyha tört
cserépként egyszer ellepi a föld
és bomlásában nem tart már formát, 
hordozza őt nedvektől és földtől
málló, szemetes
lapokon az a notesz?

Mert hátha keresik majd,
várnák, kapaszkodva a reménybe
a vész után a férje, sarja, felesége -
írja noteszbe maga is a világot
formátlanul, ha többre nem telik -
Hogyha végül akad, ki a gödröt kiássa,
könnyen menjen az azonosítása?

Hiszen félelmetes ez a kor -
látszik az embergéptestek,
veszésre érlelt létezésfelesleg
alján, hogy gyűlik megint a gáz
a mérgezett -
mocsárból, mint iszap alól
szivárog fel ha kiszabadul
a gyűlölet.

Vésse füzetbe a szót, aki
öröklétnek üzenne, s nem a múltba?
Formátlanul, ha nem tanulta,
ha nem jutott szájába kurta 
erős ige - hát dagályosan, fecsegve
írja, csak írja igazát az egekbe -
írja noteszbe a tapasztalt, beteg 
förtelmeket?

Minek?

Ő nem a förtelmeket írta - az idő

pengett benne versbe konokul,
mint megfeszített hegedűhúr
míg pattan.


A forma állandó volt benne - most szakadtan,

korunk mélyén örökre mozdulatlan
csak ez a hiány van. Se húr, se forma.
Nem tűz ez. Csak a korma.

Őt pengette, ellene feszült benne a lélek

a formátlanság kísértetének.
Megtartotta. Nemcsak mert szerette.
Mint bombázórajok húznak el felette
azóta az emlékező évek;
azt írta: ellenükre élek -
úgy tűnik, bennünk is ellenünkre él.

Formált emlékhelyét 

csaknem mindegy, mi zúzta szét:
vele annál nagyobb gyalázat
már nem eshet, mint ami akkor.

Forma és emlékhely - 

elpusztít ez a vak kor. 

Mindegy, hogy részeg ösztön

vagy a világ megférgesülése,
a föld alól megint a föld fölé törő
elvakult erő -

nem vele esik a gyalázat, hanem velünk

történik, az, ami.
Mi nem tudunk megint méltóbban -
másképp hangzani:
úgy, mit akit veszteség ért. 
Mint aki gyászol
mint aki létét kiszegezné a világból,
s formálva rajta, enyhet adóul,
alvó táborok felett 
hagyná kibomlani az emlékeket.

Enélkül forma és emlékhely

formaság és gazzal benőtt törött
kő. 

A sejtek mélyén
méregként gyűlő sejtelem -
ha ölni visznek terelt tömegben
maradjak inkább jeltelen.

Mert velünk annál nagyobb gyalázat

már nem eshet. Mint amire máig
nincsen magyarázat.


Felejtsen el a nyálát csorgató, ha elpusztít. 
Ne őrizzen se emlék, sem varázslat. 




2014. november 8., szombat

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (23.)






épül gyönyörű katedrálisunk
egyaránt tied az enyém
fejünk fölött a felhők igen de
alattunk ott lejt nyeremény
az új út ahol megindul a tájba
a kettőnk hibrid rácsodálkozása

megtartó íveket ácsol mit te
és én hozzátehet
egymás anyagából mit csak ér
egymáshoz gyúr két emlékezet
fejünk felett felhők viharrügyét
elnézve sebaj
ha az alázat elé rakjuk a gyét

hiszen már az már közös tetőzet
előbb utóbb ornamentikát
lopsz csenek le tőled
gyönyörű ez hidd el híd
két irány két felekezet hogy
mondjam két hit között
eső után majd e tákolt közöshöz
lesz csak közöm közöd

és persze két izmos oszlopcsokor
között a rés minthogyha öled
termékeny tájad csábító közében
farkincás hímmag lakom veled
lejtő jövőnk felé a tájba sikló
öröm izgalma hogy a házőrzőnk
farka a csikló -

előttünk belső és külső távlatok
egyszerre nyílnak
én díszítem szerszámaimmal
és te adsz gumikacsát a házőrző
krokodilnak
épül gyönyörű katedrálisunk
kád is van benne télre kályhazug
aki azt mondja összeomlik
mind hazug





2014. november 7., péntek

létem pénteke

                      alkalmi vers a szofisztika állásáról

kép innen


messze még a létem pénteke
így remélem -
a reggelnek amolyan szerdai érzete
van, persze csalóka...
téged a szemérem
hallgattat el, nem mondatja erre
hogy a szádban a csókom íze már
úgy ragad, mint szombati nyalóka?
én vén szamár...

jó ez, hogy messze még a péntek...
ma persze az van.
koincidencia az őszi tavaszban
amit a lelkem delirál
és elizél -
merthogy te még jóformán keddi lány
vagy - jó, legyen: szerda hajnali -
rácsodálkozásig mégis inkább az én
virtuális derekam képes
hajlani

csodálkozom. talán ezért
érzem messze Pénteket -
nem létszükséglet: szigeten rekedt
Robinsonomnak már van Tímeája
vele telik...
meg a gyakrabban-kéne-látni-sok baráttal
elég zsúfolt magányos sziget ez:
létem beengedik
s besomfordál - akár a kéretlen madárdal
jó pár szigetcsoport dallamába árnyal
ha eltűrik - vasárnap reggelig

messze még a péntek, így remélem -
őszöm nyilvánvaló csütörtökén
ami pont péntekre esik
ez így poén.
nektek is ilyen ébredéseket
ilyen köszöntött zajos szigeteket
egyszóval ilyen pénteket
kívánok én.





2014. november 6., csütörtök

intim




a megnövelt távolság
jó. ahogyan rálátsz.
szem közti pihék. óvatlan
kitépésre váró gizgazok
az arcodon - legalábbis úgy
bánsz velük. szemközt a
tükörrel és mégsem magad
látod. hanem a szépséghibát.
amit annak ítélsz. saját
kertedben gyomlálsz és
az érdeklődésed a kertészé
akivé lettél. arckertészet -
mondanám. de nem mondom.
hiányzik kertedből a nárcisz.
a valódi nárcisz. nem csodálod
magad. nem bánom.
nekem elég ha én

ha én
csodálhatlak.




2014. november 5., szerda

Árnyékszárnyak

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/11/masrol.html




hiányzol néha.
nem rajtad múlik, a lényemből fakad.
összefirkált papírból ragasztok
              magamnak addig szárnyakat.
papírszárnyat.
néha hiányzol te és az árnyad
ahogy együtt mélységet adtok a nyárnak.

én is hiányzom?
a kérdés, aki nem teszi fel magát?
aki félig sem - vagy mégis egészen
       inkább az árnyékoddal saját?
papírszárny reszket.
árnyék - akár a levelük vesztett
mementók, ágbogsors-keresztek.

tél jön. hiányzol.
a hideg élesétől feneketlen mélységű firkák
őriznek. és én hiába kívánom
                  ne hagyd így. a kedvemért írd át
szárnyam - a levésbe.
hátha valódi. csapdos. árnyékrepülése
árnyékod nélkül is. hátha emel
                                          a szédülése.





2014. november 4., kedd

Hangminták (15.)




senkit nem szabad leírni -
aki nem táj, vagy vereség,
vagy áfa

*

talpra! de tényleg ott
a monitor előtt 4D-s élmények várnak
talpra adj esélyt a januári
virtuális nyárnak

*

dugni be áram jó lesz

*

a pokol addig tart amíg
élvezed, ha
kínzod önmagad -

addig befogad
magadra
kényszerít -
             a tartalmaid

a pokol; addig tart
amíg.

*

galambom, kibírod?
galambom, megleszel?
to be or not to becám

*

az is zenész aki a más zenére rá zen-él
de az örökké fiatal konkrétan azt jelenti:
már nem él

*

mi lesz, ha kirúgják alólad a
virtusámlit?




2014. november 3., hétfő

milyen derült




kiderül, milyen

mondta az albán bajszú maffiózó
álmomban az alteregómnak,
miközben fél kézzel könnyedén
mintha nem nyolcvan kiló izmot -
visszafogta a kutyáját

igen, valójában ettől rettegek
hogy kiderülök, milyen

szégyenvilágok rendszeres szörföse,
látszatok és érintések
összeegyeztethetetlen
ellentmondását feloldásában álmodó
gyilkosa, visszafogott kutyája

derül ki rólam, milyenek

ezek a delíriumok hajnalban
ezek az alteregók ezek a nagy bajszos
belső csöndek, melyekben
az értelem alszik és elszabadulnak -

milyen derült

az alvó kívülről, nem látod
miféle háborút álmodik,
milyen erőszak stádiumát a
másik testen vagy a magáén
szégyenvilágok sejtfalaiban

igen, valójában ettől rettegek
hogy kiderül, milyen -

akkor inkább a köd




2014. november 2., vasárnap

Egy napra rá





a gyász néma
a felejtés fecsegtet

a csendjét
nem viseled el

ahogy feledkezel

ahogy kisajdul
a sejtekből az emlék

nem jut eszedbe - s
nem viseled a csendjét

nem jut eszedbe
sejtekből az emlék

a gyász néma
a felejtés fecseg

hullat morzsamódra
szétszórt perceket






2014. november 1., szombat

Zen fotók: Sárosi Ervin (7.)

                                                                               



az őszöd éljük.
verőfényeddel együtt
öregedve meg.


*


Fodor Ákos:
Énekek Éneke

Egyszerre szeretnék meghalni Veled



shizoo:
népdal

élni egyszerre. 
ugyanabban a szélben
mint a levelek.