Szeretettel köszöntök mindenkit
Szabó Zsolt Spektrumaim című kiállításán!
Először értsük meg ezt a címet. A
szó jelentése színkép, széles választék, sokféle lehetőség. Amikor ennyiféle
képet rak elénk valaki ezzel a címmel, akkor nekem eszembe jut a színképről a
szivárvány, az összes színnel. A választékról a számos fényképészeti iskola,
módszer, technika, amivel az ember a pillanatot rögzítheti. A sokféle lehetőségről
pedig hogy mi kerüljön a képre az adott pillanatból, mi férjen rá, mi maradjon
le róla. Akár utólag, hiszen a kép hosszasan készül, az előhívással, az
utómunkával. Ahogy egy általam nagyra becsült fotográfus megjegyezte egyszer,
olykor azért kell dolgozni utólag a legtöbbet, hogy tényleg megmutathasd, az a
látvány milyen is volt valójában…
Beszélhetnék a látásmódról,
hogyan változik Zsolt spektrumain át, hogy alapvetően mégis ugyanaz maradjon…
de engem jobban érdekel ezeknek a képeknek a tapintható szabadságfoka. Ezek a
képek egy alapvetően szabad ember látványai, amiket rögzítésre érdemesnek
ítélt. A kompozíciói is szabadok. Az előre tervezett, megkomponált képei is
szabadok. Mindegy, hogy egy sejtelmekből bomló tájat fotóz, vagy a szívének
kedves technikát, elcsíp-e egy rólunk árulkodó pillanatot, hogy fények és
színek nyűgözik-e – a képeiről kiabál ez a szabadságfok.
Ráadásul ezt a szabadságot nekünk
is nagyon sokszor felkínálja.
Nézzétek* azt a két lovat. A mozdulatba, amit a
kép a pillanatba rögzít, mindenki maga döntheti el, mit lát… évődést, vágyat,
dominanciaharcot? Szabadságunkban áll belelátni a mozdulatba az előzőt és a
következőt – és a választásunk magunkról mesél nekünk a legtöbbet, arról a
magunkról, aki a játékot, a vallomást, vagy a fegyelmezést belelátja a képbe.
Ez a kép szabadsággal ajándékoz bennünket is, mert önismeret nélkül nincs
szabadság.
Én szeretem, amikor egy gyönyörű,
havas tájképen egyszer csak benézet a hó alá a látványban felejtett bányagép.
Amikor észreveszem, valójában ez egy tájseb, egy bánya, amit mi ütöttünk a
tájon – másféle mélységet ad a képnek ez a tudás. Odarakja abba a csodálatosan
bonyolult viszonyba a képet – ember és természet bonyolult és sokrétegű
viszonyát nyitja meg nekem a látvány, ami úgy különben egyszerűen csak szép.
Persze azzal sincs semmi baj, ha valami csak úgy egyszerűen szép – ahogy a fára
kent harsány mediterrán színek, a hegyek fénypászmás levegője, vagy egy
reklámszövegért kiabáló női láb…
Én szeretem, amikor a víztározó
lábánál kuporgó házikó meghitt kiszolgáltatottságával szembesítenek. Amikor
szembesítenek a jeges vízben tükröződő felhő alatt sétáló társas magánnyal. Amikor
megláthatom az épített világunkban a saját törpeségeink. Amikor Zsolti képeit
nézem, mindez a szabadságomban áll, hogy szerethessem őket. Valójában az a jó
bennük, hogy önöknek, akik megnézik ezt a kiállítást, szabadságukban áll
teljesen mást látni ezekbe a képekbe, mint amit most az önök füle hallatára én
láttam bele.
Szokták mondani, hogyha egy könyv
egyetlen helyén való mondattal megajándékoz, amit nem felejtesz el, már megérte
elolvasni a könyvet. Ezzel a kiállítással így vagyok: szerintem ha akad olyan
kép, ami megragad, már megérte megtekinteni. Mert a szabadság akkor a
legnagyobb érték, amikor önként lemondunk róla. Amikor például egy látvány nem
enged tovább, amikor elrabol magának. Amikor átadod magad neki…
A fényképhez fény kell, és egy
érzékeny szem, ami jókor van jó helyen. Azt tudom, bármilyen hihetetlennek
hangozzék is, hogy ez a jókor jó helyen levés is egyfajta érzék, fejleszthető,
tanulható. Persze lehet, hogy egyszerűen csak ennyire szabadnak kell lenni
hozzá. Vagy ekkora szabadságról kell lemondani érte… Ezt ki-ki döntse el maga.
Tekintsék meg a képeket!
Repülj, madaram!
úgyis az hajt:
mi van a horizonton túl...
*
Békét egy szárnycsapásban
hogy csak teljen. hogy
teljen. csak teljen.
*Zsolt néhány képére korábban már szögeltem szavakat, sőt, a
galambot elkértem tőle Weöres szövege fölé, egy teljesség-átirathoz.
