Beszélgetés nap mint nap (véletlenül) belefutva

forrás: Szöveges kontent

'45 február

Ahova rendre megérkezel a tekergés végén
úgymond a dolgod tenni, egy jeltelen temető mellé.
A fáradtság teszi? Mintha magad
csókolnád tarkón. Az omladék alatt,
ahova nem ástak le, a park alatt, ahol az avar
gyöngéd kupacai rohadnak -
a szomszéd telekről csókol hidegével
az el nem gyászolt csontok birodalma.

Mint egy Szardanapal. Vitted magaddal az
összeomlásba a nőket,
kihűlt szerelmet, anyát, lánygyermeket, cselédet,
az aktuális szeretőd. Minek élnének, ha halott vagy.

A lakásokból kiszűrődő jelenbe
télvégét dobogtál. A mellkasodban.
Pedig nyár volt, néhány hosszú és forró,
esőtlen, száraz nyár. Könnytelen.
Elhagyod a holtakat. Tovább tekeregsz.
Markolásszon össze mást az ismerős
érdességű lehelet.








Csordás Kata (szerintem zseniális) verse által megidézett (komplementer) élményt egy másik, bőbeszédűbb versnyelven egyszer már megfogalmaztam.

Seymour: An Introduction

J.D. Salinger tulajdona

Egy csaknem felszabadult teherlevetőt mutatnék
be nektek a mai alkalommal,
aki már nem akar nagyot mondani, hanem
cselekedte: nagyot mondott. Nem biztos,
hogy távcső nélkül is nagynak látszik, amit
mondott, hiszen olyan messze van. Egekhez
dörgölődzik és ettől valószínűtlen ízt
kap a látható hálószobája. Az összegyűrt,
tagadhatatlanul cserére szoruló ágynemű
kupaca alól kiszellőztethetetlen csomókban
terjengő, feleségkeresésben és találásban
egyformán tálalt magányról például képes volt a
Jupiter rétegfelhőzetének távlatában beszélni -
azért ehhez pofa kell.

Csaknem felszabadult, mert lám: itt pöttyözi
össze a virtuálist a konszenzusos jelekkel, amit jelent -
mintha jelentene valamit az, hogy jelent valamit.
Így a kényszerbetegek viselkednek, meg azok, akik
nem találjak a dolgok magukhoz mérve
pontos méretét - például soha nem vettek maguknak
se nadrágot, se pólót, mert vagy kaloda,
vagy lötyög. Jupitert tudnának venni maguknak,
mert azt a távlattal gazdagon terhes méretet
bezzeg ismerik. Csak nem férne az életükbe,
ahogy a madárdal, vagy a termések pörgő
élettér-keresése se. Bemutatnám nektek azt a
felszabadultságot, ami a legjobban hasonlít
egy testben megélt vágyaktól beteg fanatizmusra -
hogy miért? Szerintetek miféle kislányjáték
a banánhalosdi?









- Anno szép komótosan összefoglaltam ezt a Könyvvizsgálókon, ha valaki kíváncsi. Ez most amúgy a kíméletlen egyszerű történet vessző fél oldal, Márk változat...

A kiterített Gólem

T.S.Eliotnak, hálával, köszönettel

A forma körülöttünk van.
A test, amit mi terveztünk.
A kultúrtájjá silányult természet, alatta.
Mi adjuk a szájába a szavakat.
Ez a ház, aminek a kilencedik emeletén
belegépelem a felejtésébe.
Ez az utca, a föld alá csatornázott életfeltételekkel.
Ma újra gurulok aszfaltozott érrendszerében.
A tér, amit parkká rajzolnak a házak.
Az iskola, szavak táplálásának bilincseivel.
A téren áthaladó füstokádó kék csomók
a begyűjtött emberi trombocitákkal.
Ilyen rög akarnék én is, társadalomtrombózis.
A városban, amelynek minden kövén még nem gurultam végig.
Erre egy élet nem elég.

Forma. Köröttünk van.
Ujjnyomaink merengnek 
agyagában.

Egy félelembe panírozott rántott hús alakú ország.
Egy gondolomformán meghúzott szélű kontinens.
Mindenkinek más rémület lüktet a szélén -
bár a lemezek tektonikus vándorlása fölött
ezt a zárt rendszert ez a félelem már körbeérte.
Élhetnél ennél sokkal nagyobbra hízott ideggócában.
Mi adjuk a szájába a szavakat.
De hol a szája? A médiában mesélt mesében?
Nekünk istengyilkos meséink vannak.
A teremtett minden mesében felfalja a saját teremtőt -
szinte mindegy, milyen éhségből kifolyólag.

A város megnyílt nekem, 
de nem az öle,
hanem a gyomra.

Hogyan lehet valaki a saját teremtménye tápláléka?
Többek között a saját teremtménye tápláléka.
Ebben a gócban élek. Itt érzek felelősséget.
Hiszen a szájába adom a szavakat.
A forma körülöttünk van. Teremtett formáink tömege.
Amikor belebonyolódom ebbe a határait veszített igébe,
egy költő formáit idézem, aki a magáét
keserves, hosszú úton zenei szerkezetekbe dúdolta.
Én már nem ismerem azt a zenét. Bennem fonnyadt
mazsola az a mediterrán partok mentén született dallamkincs.
Amivel a saját borom ízesítem.
Instant mítoszok hívószavait fűszer gyanánt
pohár szélére kenve.

Hová guruljak két épített keréken
hogy megleljem azt a pergament,
amire először írták a szavakat?
Megesz bennünket. És velünk együtt végül önmagát.
Mi adjuk a szájába a szavakat
és most nem tudok mást csak altatót énekelni,
hogy a szájába adjam. Tablettába göngyölt hatóanyagban
adagolt reményt. A jövőtlenség megragadhatatlan,
ködlő formátlansága ellen.

Körülöttünk és bennünk a kiterített Gólem.
Amikor utolsót lélegzik, újra a Titánok kora jön.
Ezt is megírtuk és filmtablettában a szájába adtuk -
bénán és bután, de ennyi tellett a fantáziánktól.
Naponta újabb sötét jóslatok érkeznek, hogy
teljes erővel beüt az összeomlás.
Teljes erővel érkező hőségriadók. Szupercellák
jéggel és villámviharral. A mélyben úszkáló
lemezek szélén felhabzó láva. Az Óceán, amely
egyre mélyebben hurcolja az agyagtest polietilén-taraftát alapú székletét -
ezek a Titánok.
Nincsen hova gurulni előlük.

Nem fér bele több.
Én azért rátöltök. Csak így
csordulhat túl.

Már csak a Gólem száján kicsorduló
szavakban reménykedhetünk.
Hogy magára ébred, mint az alkoholista az utolsó másnap
kijózanító reggelén -
és tényleg nem nyúl többet, a világ
minden kincséért se nyúl
agyagkezéből formált, szennyes poharához.
Ezért altatnám. Hogy majd ébredezzen.

Zóna

Maciej Rebisz: Fog / Stalker (érdemes végignézni az egész sorozatot)

T. S. Eliotnak, az utóbbi négy nap líriumáért

Johan Rencknek, és alkotótársainak a Csernobil minisorozatért

A Sztrugackij testvéreknek, a piknikért az árokparton

Andrej Tarkovszkijnak a Stalkerért

meg a Zónáért, ami most jött létre a zónában

(micsoda koincidencia... micsoda koincidencia...)

Támaszkodtam létedre nyugodtan.
Mankó létére szépeket ír ez az ember.
Van az olvasás, ami nem értelmez
csak kicsöpög alóla a viaszolvadék.

Mint egy teljesen új vers, húzódik benne
a hozzáadott érték gyúlékony kanóca.
Miért éppen Zóna - nézegeted a jó szándékú,
műgonddal összerakott sorozatot.

Kísérleti nyelvtan. Valahol kellenek ezek
az ismerős gesztusokból foncsorozott tükrök.
A feltárás közben látod a halálba küldött
kisember arcán a teljes értetlenséget.

Valami úgy lett ahogy nem lehet úgy.
És mi parancsot teljesítünk egy neutrális
társadalmi balesetben. Hírzárlat helyett
véleménybuborékokba zárva.

Persze a név egyben önbeteljesítő
jóslat is. Hamar, nagyon hamar
karanténba zárja ezt a véleményt
a látványosan hatalombarát keresőmotor.

Hogy a behatolás tényleg kockázat
és az evakuáció valóban elkerülhetetlen legyen
a tájba szennyezett, maradvány,
hosszú feleződési idejű elemző értelemből.

Négy kvartett - Szabadalmi Tár, hamutartóval

A teljes vers itt olvasható

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben

A tenger két hulláma közt.

Csak siessünk, itt, most, mindig -

A teljes egyszerűség állapota

(Ára nem kisebb mindenünknél)

És minden jóra fordul és

A dolgok minden módja jóra fordul,

Ha a lángnyelvek összehajlanak

A tűznyaláb koszorújában,

És egy lesz a tűz meg a rózsa.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - Little Gidding; Vas István fordításában) 

                    I.

Négy hét időszerűtlen idő után a nyár, 

október után rögtön az augusztus -

kifacsart felhők aranyat érése után az arany

napfény gombostűjére tűzött Pünkösd. Holnap a napja,

s a holnapi nap ugyanígy ránéz 

a gombostűre tűzött csikkre és gyújtja

a tegnapi parázs izzását. Valahogy ennek a rabja maradtál.

Ha áramolsz az időben öntudatlan, és

időn és renden kívül: öntudat. Segít ha így kerül az idő

időn és nem renden kívül, naná, a járásának

mindig is alapja volt ez a rendetlenség.

Kancsal járásban a bevérzett szemfenék pillangóhatása.

Nincs semmi rendkívüli az elhajított

földlabda csikkben, amin utazol, immár

hét és fél milliárd nyüzsgő parázzsal, ívet húz a csikk

a naptalan éj löszszakadékába, ahol

kihunynak a szentjánosbogár csillagok.

Már nem lepne meg a májusi hó sem.

Ha piros hó esik. Az egy nap húsz fokot ingó

lángoszlop, ami elemészti a csipkebokrokat.

Mintha a húsvét három, holtan töltött, kárhozott napját,

az ördög idejét élnénk, immár hét hete.

Melyik kő mögött lustálkodsz, 

lejárt a három nap szabi, haver! 

                    Ha erre jönnél,

az időben hátrálva, ki ne hagyd az Országos

Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának Szabadság téri

fiókját. Vissza-hagyták azóta, azt az alagsori színháztermet

a Hazatérés templomának imaterme alatt;

arra a praktikus közösségre hagyták, amely

lakásokat épített a szentély fölé. Mert mér' ne.

Ha az Úr mérne, félre kell söpörnie a hívek 

feje fölül az ott lakó egyházfik és -lányok markazit hónaljszagát - 

félre kell görgetnie, akár a követ a feltámadás erőszakos gesztusában.

Vissza-hagyták azóta a számomra járható utak közül,

nem abba a felekezetbe tartozom. Mára egyikbe sem.

Hőhullámokban törne rám a kétely a politikus igehirdetéstől.

De Te, Uram, befordulhatsz a sarkon, az éjjel-nappaliból 

jövet (fuldoklik a házhoz szállítás és a multik hóna alatt),

kezedben a három zacskó sörrel vagy borral

(tökmindegy, te amúgy is nagy arc vagy, gyere, víz van,

csináld vele, amit - majd nem nézünk oda).

                    Ha erre jönnél,

nyolcvankilenctől kilencvennégy-ötig tartó

"neked mi az, jössz és megoldod" sétafikában. Ez is egy végpont. Volt.

Kiformálódó, műtött okulások és kíváncsiságok,

Katona Tibi barátunk és püspökünk, amint jött a szikével

és rommá boncolta a hozott hírt -

mi voltunk hárman-négyen a műtősegédek.

Gyere cimbi. Feküdj a kés alá.

Jó néhányszor térdepeltünk imához, kollégák, a roskadásig

irattal töltött salgópolcok között, a református templom

alá reformált aktakukacoskodásban, egymást bökdösve, meg 

vakondvári, kíváncsiságpárti, dér verte püspökünket:

"hülye vagy, Tibor" (lehetett neki mondani, hatvanba ősz-ütött kamasznak).

Azért vagy itt, hogy letérdelj, és vedd és ne vedd komolyan,

mint egy másik imarendben a kópé ministránsfiúk.

Tibor profán misét celebrált az alagsorba. Gyere, cimbi!

Legalább a múltba, ahol imádkoztunk. Az őszinte

kételybe térdepelve.

                    II.

Egy öregúr, kabátján kajafolt.

Körülötte kétely-híve rózsák.

Az egykor volt templom alagsorában.

irathalomban, hamvában és porában

a betelt pohárba csurgó ötleteknek.

Ez éghető víz. Ne markolászd! Sebes lett

tőle nemcsak a kezed, de a szád is -

szertartás, pálinkagyújtó fázis.

Árvíz gyanánt ránk ömlő ötletek,

s te rágyújtottál. És fújtad öt helyett

a lé fölé a füstöt. Kormolódott

mindaz, mit álmatlan forgolódok

azóta is. Te ifjú voltál, kíváncsi

nem átallottál leckéket kívánni -

én már csak jó napot. Magam vagyok a lecke,

egy pozitív HÍV, ki a kórból juszt is ki van rekesztve.

A víz meg a tűz, a közeli folyó

odabűzlött, akár egy lefolyó.

És ti egyre-másra égtetek,

az ajkatokra bélyeg éghetett,

és pöckölt csikkek fényhozásait

elnyomva mind, ott hamvvödröt telít:

a múltad máig zokszó. Légszomj éhű früstök -

tűz, víz, tüzes víz, meg lassan oszló füstköd.

Hajnal előtt, a bizonytalan órán

már nagyon mentünk volna a Vadászig,

a csarnokba, hogy mi csak frissen jó ám,

kikérten, zsíros Simon mágusra ásít-

son mustárral és kenyérrel, az élvezet;

bár ez a Simon nem repül, de mászik -

Tiborunk már megint szétszedett.

Eljutottunk az elmekaparásig:

küretre van szükségem, hogy feledjem

a gyermekkorom úttöréseit,

egy nyakkendőnyi hitrendszer-keretben

hogy hogyan ne jussak el a késekig,

belém-döfésig, s hogyha ennyit késik

az ítélet, egy kissé se sürgessem.

Egy nevelésből, hogyha mélyre vésik,

se legyen vadmálna-folt a dresszen.

          Valaki jön, megáll, és nekilódul,

egy részeg Krisztus keresi a hesszen

túli termet, hol nem fogyunk a szóból.

Meghívtam, eljön, hiszen jó gyerek -

legfeljebb majd az asztalokra fekve

az ügyféltérben köztünk hentereg,

tényleg emlékezhet pár jó gyerekre...

Gabesz, Tamás, Kotász úr olykor, én,

meg aki még - lásd, elbasztam a rímet -

járt pince-mélyi világközepén.

          Tibor, baszd meg, kurvára hiányzol.

Nemezisem, meg mi is? Agapém?

A szalonnázások. Ahogy legázol

a hivatalba lépve a hagymaszag.

Hadonászva védenél hibától -

ez hét lépés és nézd, a sakk, a sakk,

csikóáldozat, aztán feladta.

A taknyos Botvinnik. Naná. Fakó alak

vele szemben a vesztes Capablanca. 

Felém villan a holt mester a porból,

ki puszta szájjal műteni akarta

bennem azt, mi nem volt cukorból,

de vedlő kígyó bőrét hagyta rajta -

Nem olvadt, hogy "minden a korból

folyton kilógó lélek". A test a csapda.

"Minden a lélek" A többi cafrang,

rosszul szabott műfogsor harapta

hagyma, szalonna.

                    Aztán nekünk jutott a vak rang,

Kotász Zolival, mikor a stroke-ja kisodorta 

a ritmusából, hogy kiszutykoljuk lakát.

Mert hetven éves anyuka-fia

amit lerakott, pohár, kanál, kabát,

rétegre réteg, bűzlő életfosszília -

az ott volt, ahol hagyta. Gyász és siralom -

huszonegy konténert töltött meg a lom.

Egy élet bűzét kellett bírnia

az orrunknak; s a Tibirodalom 

lerántotta közben bennem önmagát.

Én bár Simon, de lám, hát ő se Péter -

szájszagba fúló borléböjt tisztaság.

          Mégis, bár látnám! Sosem vélt kivétel.

Most faggatnám, de a sírkő mattol.

Egy vélt hajnal foszló igézetében

sem integet a vezéráldozatból.

Nem zabál, nem iszik, ügyfélnek se segít,

egy másik hivatal betűin se kavar,

de talán sötéttel ment mindenségtől remit -

ki tudja. A tábla kitakar, betakar.

                    III.

Van, ahogy a két part egymásra bámul,

sötét a világosra, másfelől nézve szintén a sötét a világosra -

a hivataltól két utcányira folyik a három választható orientáció:

A kurta jurta jogos indulata, a mellényzsebbe dugott

európai órarend, meg közte az imbolygás országnyi kompon.

Hasonlítanak egymásra, ahogy a halál hasonlít az élethez,

a te halálod például a nyüvek élete lesz. Ki kompon száll fölébe,

hídon lábal, kajakban evez - annak a Duna még mindig határfolyó.

Nem szednek hídpénzt, de minden hasonulásod sokat vámol

a maradék meggyőződéseiden. Minden átkelés

Koppányból Istvánba, Werbőczyből Dózsába, Mátyásból Dobzséba

komolyan erodál a honfiú hitén. Bár a végén

az a halom forgács is te leszel, amivel megtrágyázzák a rózsabokrot.

A szabadulás is így. Amikor végre elhervadsz és

kihajítanak a vázából. Díszelgés közben májusok és novemberek piros betűiben

kiabáltad a gyerekkor indulóit. Tudod, aki egyszer 

megégett egy hit miatt, az nem rajzolgat a másik hamujába horogkeresztet

se csillagot. Az tényleg csak titkok értelme, rózsa.

Álmomban keresztény

kurzusdiktatúra volt és a

Szabadalmi tárban volt a 

kényszerlakhelyem.

Itt laktunk, lakhatástól fosztott, 

pardon, Uram! Lakhatással 

ajándékozott szingli kollégák.

Innen jártunk párkereső-terápiára,

gyónni a fejünk fölé, meg

vasárnaponként a körmenetre.

A jegyrendszer előnye, hogy

kis ügyességgel a 4. azaz a lisztjegy

1. azaz cukorjeggyé fakul -

az éhezés kellős közepén 

szerezhetsz magadnak egy jó kis

cukorbetegséget.

A sakk tilos, az egyik 

szellőzőcsőben rejtegetjük a

készletet - mert az eleve

elrendelt sors kigúnyolása,

hogy lehetőséged van lépni.

Leütni a Vezért.

A cigaretta is jegyre, a 

legfontosabb cserealap.

És én épp rágyújtanék, amikor

álmomban dörömbölnek.

Feltételesen vagyok rabszolgalábon -

nyilvántartott szabadkőműves...

Ez baj, nincs a nyakamban,

hol a megváltott hitbizományos kendő, a kék,

arra ébredek, hogy jaj, hova raktam... 

vagy hagyjam a toszba és

fogadjam el végre a csönd nagy adományát?

                    IV.

Templom alatt, pincebogár

voltál a leghitetlenebb,

csatornalétet csordogál,

nem gyógyul, Jézus-szíve seb,

és korporál a kormorál -

    Válassz, halál vagy agyhalál,

    a test repül, a lélek hálni jár.

Milyen vad éhű kárhozat,

hogy kérni sem kell és miséd -

hogy szent terektől távolabb

megszentelődve nyílik ég,

mint tékozló fiát, be úgy fogad -

    lapul halál, vagy agyhalál.

    Gyúl a lélek és kiég a sár.

                     V.

Ha megírnám az egyetlen valid lépést Krisztus haver felé, 

azzal nem járnék valami jól. Ha el is nyel a csönd,

lehet, visszalök magából a bennem maradt 

hangzárványok által.  A kezdet előtt, a vég után,

merthogy Jézus él! olvastam egy falfirkán 93-ban.

Ápolt volt a bolondok házában, amit bezártak,

most hajléktalan, évente kétszer megfagy.

Mentősök bámulnak hiába égre néző,

kiürült mazsolatekintetébe. De mindig visszajön.

Ahogy a magam fajta is. Harminc ezüstért,

mert benne felejtettük a kasszában bankrablás közben.

Mindenki visszajön. Mert dolgavégezetlen,

mert nem ő lépte az utolsó lépést, és a mindenség csak vár -

hogy megint ő lehessen az éjszaka felhős, fénytelen feketéjével.

Hullásomban a foszlás, és foszlásomban a hullás: újra a sejtbe.

A kisfiú tudta, milyen tábla várja, protestált,

ahogy Wittembergában a vallásalapító, akinek

praktikumát tartják csak, vallását nem a kódis Krisztust 

templom elől elhajtó hív-pozitívok. Milyen tábla és milyen lépések.

Nyilván visszajövök, új kezdet lesz, portyázás a kimondhatatlan területére.

Azaz: ide vissza. Közénk. Közétek. Folyó közé. Elpöckölt

éj fényívet húzó csikkje gyanánt. A rózsa pillanatában.

Ez a szeretet vonzása, és a szólítás hangja.

Szóval sziasztok, hosszú mese volt.

De ez itt még nem a mese vége.

Megérkezünk onnan, ahonnan szökve,

s ahova most megint nincstelenül.

Mi, az utolsó föld vírusa és

mi, az első föld magvetése -

szóval tehetek bármit, találkozunk.

Foglak én még fárasztani téged,

kifoghatatlan naphalacska.

Foglak én még támasztani téged,

oszlopszent barátom. Nesze. Itt a kübli.

És vagy jóra fordul végre, és más lesz,

vagy ugyanez a füstbe pácolt, 

eltéveszthetetlen dohányos tüdőszag,

amit nem takar el a mentolos cukorka.

Szóval nincs értelme elköszönni.

De azért csácsumi tűz, és szia, szia, 

puszillak Rózsikám.

Négy kvartett - Margit híd, Margitsziget

Itt a lét szféráinak

Lehetetlen egysége megvalósul,

Itt a múlt meg a jövő

Legyőzetik és kibékül,

Hol a tettben máskor az mozogna,

Ami csak mozgatódik,

Mert a mozgásnak nincs benne forrása semmi -

Hajtják a démoni, alvilági

Erők. És az igazi tett a szabadulás

A múlttól is, meg a jövőtől.

Legtöbben ezt a célt

Itt soha el nem érjük,

Kiket csak azért nem tudtak legyőzni,

Mert próbáltuk újra meg újra;

Mi örülhetünk, ha végül időbeli

Visszatérésünk táplálja majd

(Nem túl messze a tiszafától)

A lényegi talaj életét.

(T.S.Eliot: Négy Kvartett - Dry Salvages; 

Vas István fordításában)

                    I.

Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam

partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés

természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű -

nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer gondolat és

egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó építőmester. 

Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló leágazással.

A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte -

a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak közé

szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.

Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,

felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek benzinbűz ömlését

tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget kulisszává tett

fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem szólít

falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő locsogást.

                    Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy

jelenséget, ami makacsul nem múlik el.

Pedig behallatszik a budai éjbe,

a pestújhelyi platánok lélegzetébe,

Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.

Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,

asszonyság-múltját arcán viselő, 

öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.

Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad

a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé

hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta múljon,

hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy folyamisten

kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.

A tenger a föld szegélye, és nem, te

mégsem jártál a partján soha.

Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,

a Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,

a csendig, ami zaj.

                    A tenger ezernyelvű istenarcait

soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is belecsurran. 

                    Az összes, evezővel simogatott

hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne

a folyásiránnyal szemben, hegymenetben

kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna

hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős

csábításának. Itt, a hídláb felett, s a parton végig

megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára robot.

Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan

kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság -

mert ezen az úton nem jutsz Ithakába. 

Ülsz néha a parton, meg a szigeten.

Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső

kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra

tetves. Határon jár most is - már csaknem halott.

Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért

hajlamosabbak, fenn a hidakon a gépben kúszó

sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.

Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból

permetező harangszó 

sem oldja fel.

                    II.

Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.

Közöny. Folyam-kilométereken át 

az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott

folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos. 

Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.

Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.

Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,

testében egy másik Úrnak áldozik,

aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből

az aranyborjút. Nem képzelem.

Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált

zivataros közönyéről. Elnyelte őket.

Most szedték ki a híd korábbi testét -

azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,

amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;

de ez ilyen. Épp üres volt a meder és

talán éhes... De nem. Érzem a közönyét.

A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.

Szégyen van bennem. Amiért a folyó,

a Duna közönyébe bámulok. Amiért

ezt a közönyt veszem észre részvét idején.

De gyakorlatias határátlépő révén

látnom kell a valódi arcotok,

a határ túloldalán hogyan fogadtok.

Úgy gondolok rájuk, mint akik még

a zivataros, éjszakai fények gyönyörében

kattogtatják a mobiltelefont. A család,

nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak

a látvány korlátjához. És nincsenek határaik

a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.

Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés

turkál most, hogy már nincs miért kutatni -

csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,

hogy adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől elköszönni.

Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom

szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.

Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden

zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már visszatartott

a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás 

legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,

fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.

Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.

Majd elviszi a balhét valami balek.

Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,

valahova máshova nem mutató időjelző lesz,

egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,

hullafoltos ecsettel, óraállítás után.

Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,

hídról látható legszebb panoráma, 

várral és parlamenttel, a szellemi közép

hordólovas püspökről elnevezett hegyén

égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.

A panoráma lábánál a legújabb áldozatok -

csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.

A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.

Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.

Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak folyó. 

Folyóba hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.

A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.

Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk, amitől kellett volna.

Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,

hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a Duna.

Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját újrakonstruáljuk,

"Lehetett volna így is"-ből "így volt". "Nem úgy volt, hanem"-ből "mégis úgy".

Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt dinnyehéj.

A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt. 

Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a matrózcsomót.

Nem az idő rombol és őriz,

hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.

Az aktuális mese. Újság meséli,

portálok portáján vezető hír:

megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,

kiemelik a

vízbe ölt Hableányt.

                    III.

Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,

a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban

(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit

erről a roncstelepről - rajtunk, meg a tiszteken kívül...),

tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.

Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,

kék egyenruha, a barret, a géppisztoly, a harminc

betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés

az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,

reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr visszapillant.

Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró

folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.

Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,

hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit

(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),

ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez -

az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus

volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,

mert hol van már az a beteg... pedig úgy gondolta,

vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai

aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a

vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló permetében.

Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.

Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor nagygyakorlaton

novemberben a parton sátorozó dobkályha körül vacogó sereget

este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.

Halászlé gulyáságyúban a'la durrantott trotilos hordók. 

Dohogó motorcsónak fedélzetén,

a robbanás verte vízhab hogy elült,

táguló körökben jöttek

a folyamfelszínre döglött testeik.

Se múltjuk, se jövőjük immár.

A szemünkben vacsialapanyag,

a szemükben nem csillant, csak tükrözött.

Annyi volt - kiválogathattuk a

méretes és ép példányokat.

A többit elhintette magával a sodrás,

előre dögök! Víz felszínén utaztok,

sirálygyomorba, gólyák csőrébe,

és a rothadásba. Nem azok vagytok,

akik úsztak vakon, majd

akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,

Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.

Itt, az innenső, meg a túlsó part között,

lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.

Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert

elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.

Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?

A hal a halál órájában úszik, s most 

egy pillanatban tényleg megérkezett,

előre.

          Ó, őrségek, ti mindent átható

hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!

Nem tudom. Én tényleg nem tudom 

az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül

is a folyópartra fordítom, arra

gurulok olykor cangakeréken,

hogy abban a leszállító közegben

végre nyeregben érezzem magam -

            és semmi búcsú.

Csak előre, drótparipám.

                   IV.

Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt

súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben

erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!

Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz

dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.

Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,

akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon -

és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek, mit a jég.

Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel, harmadik köztársaság. 

Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.

És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,

a közöny választóvonalán a hidak alatt,

lassú menetben cipelve egy idő és

összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén mit tehetek mást -

kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.

                    V.

Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.

Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,

de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,

paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.

Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső

rakódásában - és látni a tendenciát, a lehetségest,

meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni

akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer

brahiból popkornból összeszedett vicces nagy árkánum

huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,

amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan, meglepően ült.

Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,

meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden -

a szokásos gyávaságok kerestek volna a 

konfekció álmaiknak valóságos vállfát.

Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,

a gyáva ember előre bambulása - mert úgyis úgy teszel

ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne, 

ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.

Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol

méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.

Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását -

csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő

kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.

Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás

a szeretetben bujkáló halállal.

Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak

se kártya, se csillagok támpontot hozzá.

Tényleg, az önkívület rángó rohamát,

és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban. 

Amikor a parti buliban nem táncolsz,

hanem a zenére te magad vagy a tánc -

és a lüktetését hazafelé gurulva

viszed magaddal virgonc kerekedben.

A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:

hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett 

egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,

egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,

fegyelem, gondolat és cselekvés.

                    Szeretnék járni rajta.

Itt a lét egy másik formája valósul.

itt a múlt, meg a jövő:

a csobbanó vízcsepp által

égnek vert vízcsepp.

A kétszeres múlás.

Előbb a tettben, aztán ahogy

megérted: a gondolatban.

A mederben minden rétege

mozgatódik, ez a lefolyás

csak a tengerben leli meg az 

egyensúlyát. A békét.

Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,

mert nem láttam a tengert.

Ami bennem víz, az ott is

egyensúlyt keresne. Végleg.

Elpárologna. Elfoszlana a parton.

És visszahullna legfeljebb ide,

egy jövőidő valid zivatarából.

Négy kvartett - Pázmánd, szőlőhegy

A teljes vers itt olvasható

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Ahogy öregszünk,

A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye

Egyre bonyolultabb. Nem a telített pillanat,

Az elszigetelt, aminek nincs előttje, sem utána,

Hanem egy életidő lángolása minden pillanatban

És nemcsak egy ember életideje,

Hanem öreg köveké, amiket nem lehet kibetűzni.

Ideje van az estnek a csillagfény alatt,

Ideje az estnek a lámpafény alatt

(A fényképalbumos estnek).

A szeretet akkor majdnem önmaga,

Ha nem fontos többé az itt és a most.

Az öregeknek kutató útra kell menni

Nem fontos az itt meg az ott

Fontos csak a csönd és a mégis előre

Egy másfajta telítettségbe

Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba

A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át,

A hullámzúgáson, a szélzúgáson, a viharmadár meg a barna delfin

Nagy vizein át. Végemben a kezdet.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - East Coker; Vas István fordításában)

                    I.

Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél

a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -

a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen

bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.

Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy 

nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.

Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös

hőleadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,

földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott 

ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak. 

De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.

S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő

pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.

Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén

dombhátig botlik a káprázó szem. De telek

sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén

nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.

Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött

hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.

Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan

dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -

ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig

veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk

belepöckölt vörös íve világol.

                    A vízmosáson túl,

ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,

nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd

egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő

óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,

"táncolj kecske, ne állj meg

mer' az Isten nem ver meg!

Táncolj, kecske, ne állj meg,

mer' az Isten nem ver meg!"

Szénakazlak suhogó simítása helyett

a szolgálati ágynemű gyűrődését,

"kukorica, csutika, 

rázkolódjál, Marika

kati, bati, csutika,

ketten hálunk, Marika."

Egy táncban a tűzben átugorva

a tiltást és káromlást, így megesvén

hogy gömbölyödött kis pocak a testén,

hárman táncoltunk az esküvőn.

Pocakban én, pirultan két szülőm,

nincs ebben semmi. Így készültem feszt én,

és soha, soha, soha meg nem lesném.

Milyen üteme honnan eredeztet,

üteme barnának, kéklő szemezüstnek,

egy örömtől ködlő csillogásban

földre szálló csillagcsillogástan.

Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,

nem éreztük, mi él meg és ki vész el.

A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:

a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott 

sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban

sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.

                    II.

Mihez fog a késő november

a tavaszi gerjedelemmel.

Éhes új tavasz hát mit neki,

az éjeit hűdött láz képeli;

az új tél pihe-hullta mit neki,

szobában, lázban úgysem érezi;

lihegésbe temetne holnapot

nem érik sem színek, sem illatok;

rohannak vele, orvost! Markolász, 

kis testét rázza lázgörcs baglya-nász.

Nap tűzte skorpió. Magába mar.

Mentőt, telefonálj, hamar, hamar!

Sírtak, szálltak, imába térdepelve,

marcangos torka éhe el ne nyelje -

az öregek látták, nem nő ez meg magasra,

így is hítták egymás között: a satnya.

Hát, elmesélhető így is. Rímbe csavarva, mintha

játék volna, nem kissé elavult költői modorban dallam. 

Nem érinti az anya szívszorulását, nem emeli

bele a versbe az apa tehetetlen fogcsikordulásait.

Most, innen nézve, csak a kórházi folyosón

- nem emlékszem, de mesélték - a Mézga Géza vagyokot

gajdoló két és fél éves praclija játszik

a rokonsága munkába kérgesült tenyerében.

Rég az emlékek tenyeréhez kérgesültem, és igen,

nem lettem bölcsebb, mint a rajzfilmet dudorászó

megmentett poronty. Tény. Nem lettem bölcsebb,

mint a nagyapám, aki életen át tartott fogadalmában,

hogy leventeként elengedte Drezdából a tűz,

a megtartott vasárnapi templomban járásban sem

lett megfontoltabb, vagy bölcsebb - igaz,

nem káromkodott soha. Hordozta egy város égett,

hamuvá hordott hullatestszagát és tudta,

ennyivel tartozik az Istenének. Nem lettem bölcsebb,

mint a nagyanyám, akit megejtve hagyott a a vén parasztok

maradék jóindulatára. Papám szülei vajon

tényleg az unokáért, apámért vették magukhoz,

vagy jó volt az Imre dolgos Julija cselédnek?

Eldönthetetlen. Ez is, meg az is. Ha csalás, akkor sem

ártott. Vagy nem többet, mintha tényleg

nem szökött volna haza a vénem, negyvenhatban, Burgerlandon át,

ha ott marad, az osztrák macájánál, aki - hírlett -

lehet szintúgy magzattal a köldöke alatt ragadt a 

frissen hantolt határ túloldalán. 

Ők sem a bölcsességük élték, hanem a legendát,

amit most éppen versbe taposol, ahogy a törkölynek való

teljesen kifacsart fürtöket taposta gumicsizmával

beleállva apád. Meg te is, olykor. Mert egész úton,

útjának delén, sötét erdőbe ragadtan is élték e hagyományt:

ebben a családban mindig hárman táncoltak a lagziban.

A férj, ara, s a nász oka. Tovább én nem jutottam:

nincs esküvőre ingerlő fiam. Ez is alázat. Még ha hazudok

is. Hiszen nem ezért nincs. Nem pont ezért. A hogy. Az a lényeg.
Ahogy nagyapám vénült agyát ette a féltékenység.
Ahogy nagyanyám mondta a sírkőnek: "Nyugodj. Ha tudsz."

A présházat, s a házukat is eladtuk. 

Az ősök titkai márvány alatt. Nyugodjatok. Ha tudtok.

                    III.

Elfújja a szüretet megülő felhőket az éjszél.
Lassan feltünedeznek a csillagok is, fénymustot vérző
égi szemek a sehová zuhanó éj űrteli mélyén.
Csikket pöckölsz. Így pöcköli mind az igézett, feneketlen
múltba a földet nyögető ősök földmélyen nyögő sorát maga a rög.
Amivel a koporsóik zörömböltettétek. Van részük odafent is,
ahol nem az emberi méret de az emberarányos világegyetem tágul?
Vincellérek, zsellérek, büszke parasztok, úrbér
faramuci súlyát ökörfarkra kötözők. Jobbágyok írástudatlan, névtelen
örömet, sok gyereket halni vető fehércselédei.
A plébánia könyvében fenn maradt ragadványnevek -
Bukoralji nagyanyám, a tán első megesett,
hamar hervadó gádzsi, legendás kuporító, gyarapító.
A Dobos, akinek rég pora sincs - csillagatom pattog-e megavult bőrén?
Az érzékek kihűlnek, elvész a cselekvés indítéka.
Nem az emlékeim, a legendáik melengetem. Színházba soha nem
járó, falusi parasztok. Mit tudták ők, a zsöllye hogyan nyikordul
két jelenet között az átrendező sötétben? A kurta öröm hangjait, na, azt igen.
Az oroszt, sáros csizmával a tisztaszobában, meg itt, a hegyen
azt a pincét fosztó, elsuvasztott négyet. Nagyapám tudta, hol ástak
sekély gödröt a davajgitárosoknak. Bár kértem, sose mutatta.
Nyugodjék, aki tud. Az isten sötétjében.
Ültettek, vittek a plébániatemplom padsoraiba, dugvány palántát,
"szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet..."
Ráférne némi dicsőségtöltés. Erről alig beszéltünk
csak vittek, mert vitte mind az unokákat. Szép ruhában
a festett mennyezet alá, ahova festve ős vonású pázmándi arcok néztek
a fellegpárnán emelkedő festett Úrra. Nézd, az tiszta ángyom. Az a lánya.
Az meg mint Szklasz sógor, Egy Kuhinkó, amott Fosika Teri,
Töpsi Gyula, a Tyúkanyó, aki férfi, meg a Fatökü, Kratancsik néni,
Plütök Pajti, ez tisztára olyan! Egész gyerekkorom beragyogta
ez a mennyezetről csorgó folytonosság. Isten báránya mind.
Mit tudták ők, hogy hit, remény szeretet, s hogy legnagyobb a szeretet!
Ha nem volt mit beszélni, se gondolni, akkor ittak.
Rosszat remélni nem jó egy faluban.
Szeretet nélkül várakozni se, de azt azért csinálták.
Várakoztak csöndben, reménytelen.
Ki sem mondva, de a halottvivőkre.
Ritkán voltak készek a gondolatra, de érezni gyönyörűen mertek.
Táncolni sátoros lagziban gutaütésig, meg
összekapaszkodva énekelni, amíg pihentek a zenészek.
Amíg a hit, meg a remény, meg a szeretet zenére várt.
Búzatáblákba mintát kócoló szél. Zenére várt.
Fecskék a disznóól ajtaja fölött. Zenére vártak.
A kertben kiáltozva érő cseresznye. Zenére várt.
És én. A lagzijukon, édesanyám táncoló hasában.

                    Azt mondhatod, hogy ez
a bukolika valahol hamis. Mi a valagért nem maradtam paraszt?
Miért oda értem, ahol vagyok, és ahonnan jöttem, onnan miért szakadtam el?
Miért fonódom folyvást szavakba kúszó kígyó nyelvekbe?
Nem azért, mert az elragadtatás útját járom,
     hogy elérjem, amit. Hadd vigyen.
Nem azért mert tudatlan maradtam, amatőr,
     egy szikkadt nemtudás a nemtudásban. Hadd ejtsen.
Nem azért mert enyém lett, ami nem enyém
     és nem tudok tőle szabadulni. Hadd egyen.
Azt az utat járom, ahol nem találom magamat. Ha tetszem másnak is,
az nem az én hibám. És ezen nem változtatott az őseimtől már elvett múlt
kárpótlási jegyben visszaadása. Skorpió, tudod. Úgyis magába mar.
Ami az enyém volt, sem volt az enyém. Ilyen vagyok, ilyen.
Ahol vagyok, ott. Nem változtatsz ezen.


  

                    IV.

Neked nyökögtem Édes Úr,
négy dúlt sebet, mint hű Pió,
hevertem szúrtan, piszkosul,
én féreg járta zöld dió,
neked nyökögtem, óvj magamtól, ó.

A betegség a gyógyszerem,
a haldoklás az orvosom,
hogy óvakodva kék erem
mélyén trombózis mint oson -
kórtermi, polcolásra használt ócska vánkoson.

Az én kórházam évet ölt,
kék ritmusában nem feled,
beteg torokba mind üvölt,
hangos rorátét képzeleg,
együtt imádkoztam veled, veled, s végül: veled.

Lábamban nehezült igék,
és füst-rakottas vércsomók,
és rám imádkozta az ég
én férgem járta zöld diód,
hiób, hiób, hiób, jaj, mind hiób, hiób.

Csak csurgó vérrel éri meg
hibát-hibára értelem,
neked regél a kék ideg,
rángása közt, megengedem,
leltél uram, hívedben érvet, mondd, Nagypénteken?




                    V.

Föld karmaiban mögöttem ötven év már.
És én nem értek továbbra se semmit. Így van, tudom.
Mikor artikulálom, azt remélem, hogy megértem közben.
Merőben értelmetlen, hiszen elfelejtem rögtön.
Mégis elmondom - mintha lenne mit - hogyan akartam
fecskét fogni puszta kézzel. A disznóólban fészkeltek, és
a disznó harapós állat. Az ól előtt álltam hát, széttárt kézzel,
várva, hogy belerepülnek a fecskék. De nem jellemző
apró légi akrobatákra ekkora pontatlanság. Erővel, engedetlen
mód akartam megragadni a világod felmondható leckéjét.
Ha ez verseny, az baj. Mert a startkőnél ragadtam,
széttárt kézzel a disznóól előtt, vagy a pince előtti, őszi éjszakában,
karjaimban és hátamban a puttonyozás minden fáradtságával.
Ha nincs más, csak ez a próba, tekints bukottnak,
pöckölt parázsnak. Ahogy repül a csikk.

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Mi gyakran váltottunk
otthont. Odahagyva a halottakat. A présházat. A házat.
Egyre bonyolultabb utat találnom az egykori gyerekhez.
De most is, minden pillanatban lángolok,
fecskejelzőfény és csikkben csíkot húzó szőlőparti vakrepülés.
Az életidőm én és nem én szabom ki.
Öreg kövekké, kibetűzhetetlen, megdőlt
múlttá lettek ősök és legendák.
Ennek az átoknak bennem magva szakad.
Ideje van az estnek, lámpafény alatt.
ideje van az estnek, ha felhős, ha csillagos.
Egy fényképen boldogan mosolygok
a nagyapám karjában, a plébánosunk mellett.
Kis sapka a fejemen. Tenyérre próbált fecske.
Egy szőlőszem, ami a tőkén maradt.
Ha kutatóútra indulok, elég tág
kutatnivalóval kínál a múltam.
Kezdem érteni a képeibe zárkózó anyai nagyanyám.
Fontos csak a csönd és nézni, ahova nézel.
Miközben az apró madarak már messze, víz felett
szállnak akár a vitorlás képzelet,
a maga nagy vizein át. Tartásomban a hullás.

Négy Kvartett - Palotai tornyok

Eliot teljes verse itt olvasható

A rend mintája a mozgás,

Mint a tíz lépcső képletében.

A kívánság maga mozgás,

Magában véve nem kívánatos;

A szeretet maga mozdulatlan,

Csak oka és célja a mozdulatnak.

Időtlen s kívánság nélkül való,

Csupán az idő szemszögében

Formák határaiba fogva

A nemlét és a létezés közt.

Váratlanul egy napsugárban,

Még miközben táncol a por,

Gyerekek nevetése tör ki

A sűrű lombok rejtekéből

Gyorsan és itt és most és mindig -

S nevetséges-bús, eltékozolt idő

Lebeg előtte és utána.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - Burnt Norton)

                    I.

Készülődésben. Hogy megírja az egyetlen
valid lépést. De persze ülve.
Mert a megírt lépés sorsot jelentene.
Követendő mintákat. Ahogy a
napvirág egy régen kitalált
sors szerint nyílik és csukódik.
Szirmain az éhező, arany nap.
Ahogy a szegfű szárad - a tövét
talán csibor rágja mert mellette a
másik kettőnek kutya baja. Mert
a csibor is sors terelte, amíg nem
bomlik a bábból. Az ülés és írás
sors terelte báb. Ha megírta és végre
beleáll, az lesz a gyökérrágó múlt
kinevetése.
                     A marionett
elvagdosott kötelénél fogva tartja fenn magát.
                    Vagy nem is tudom.
Két lépés kertben, egy torony véges
kiléphetetlen ítéletében. Aki megírna itt
magának, ahogy a szegfű szárad
ahogy a darázs keresi a függöny ráncaiban
a kijáratot a maga idejének végéből.
Két csattanó tenyér közt egy pillanat rovar.
Lehetne jelen. Ha nem terelnéd gyöngéd
mozdulatokkal a végtelen felé
azt ami véges. Azt a múlt időt
ami jelen van ebben a jelenben.
Amiből fosztod folyvást a jövőd.
Megírnád, hátha helyrehozná egy
meg sem történt alakzat képességeit.
A lehetett volna elvont fogalom
hacsak nem szálazódik tényleg körénk
a multiverzum örökidejébe ahol egy
ösztönt fosztó élet múlatja magát.
Léptek visszhangja egy párhuzamosban
ha nem találkoznak, miért hallod
a másik választás csábító nevetését?
Itt egy nyílás van csak és mélység alatta
borzongató kilenc emelet
fésüli a virágládákon túl
épülésed fosztó határait:
egy célba fut. És mindig jelen van.




                    II.

Teste fosztott fű éhes szagában.
Vágott illat, növényi sikoly.
Benne remeg a megélt fájdalom.
Be nem forrt sebeiből árad.
Belengi erőszak formázta várad.
Ez a harc itt illat és borzalom.
Ez a tánc, ahogy beleborzol a szél.
Lerágni való testeket ringat.
Fölfut a fában, egészen az ágig.
Ahol metszése nyomán hibádzik.
Belekódolódik a magokba.
Kínt kiabál növény a csillagokba.
Meg persze extázist. Az örömét.
Felhő lep. És kék, tiszta örömég.

Valahol ott, sírás és örök öröm origóján
van a pillanat. Tekintsük úgy, hogy nullpont.
Egy mozdulatlan, örökké tartó, teljes
lehetőség az összes, fűnyíród élén csillanó élet.
Azt a táncot nem a nulla tartja, hanem a lélegzetét
visszatartó világ. A pillanat egy nullához konvergáló
végtelen sorozat. Csak így lehet véget nem érő tánc.
A vágás és a magzás is oda. A sorozat tagjai egyre közelebb
kerülnek az értékhez. Az n tart a végtelenbe határesetében
végtelen kis távolságra megközelíti az ott voltunk
belém markoló érzését. Az érzékelés kegyelme új világ,
de hány új világot nem érzel azért, hogy
letáborozhass abban az egyben? Így ejtem foszló
részeim a táncba. Szabadulást benti és kinti
lélegzetritmust fojtó kényszerektől.
Atommag körül a táncoló elektron
részeim hiába őrizgetnék önmaguk.
Így nyílik ég és kárhozat a táncban - vagy
mit beszélek, folyvást nyitva van
mint egy kissé lepukkant éjjelnappali a
multik és a házhoz szállítás hóna alatt,
nem bírva el a versenyt.
                    Múlt és jövő idő
egy kissé túlárazott üveg gagyi borban.
A tudatunk folyton lemarad és
így kerül időn kívül, miközben
a lélegzetvétel beszívott fűszagában
próbálja az időt idővel etetni.



                    III.

Nullában a hullás. Ez itt
a végképp megszűnt áramlás helye.
Egyszer azt álmodtam, megöltem valakit.
Bankrablást szerveztünk és az egyik
biztonsági őr rosszkor volt rossz helyen.
Mint egy főpap a mammon katedrálisában,
csak védte volna felettes igazát.
A cimborám elrángatott, fejben már
szervezte, hova rejt el. Hol nem keres
az igazságszolgáltatás. De az egyetlen
igazság az a pillanat volt, amikor a találkozás
meglepetése meghúzatta velem a ravasz.
Mert ott maradtam, menekülés közben
csapódó autóajtó hangjában csattanás.
Az értetlen tekintet és a kéz,
amely tétován nyúlt a sebszájból csordult
test-vér után. Mintha betömné
valami másként is lehetett volna tamponával
a visszavonhatatlant. Ott maradtam és
nem volt futásom onnan. Idő előtte és utána
de onnantól a sehova. Tartás
elemi ténye. Mert ez a nulla. Rabja lettem,
rabja vagyok. Pedig álmomban történt,
csülkös bableves vacsora következtében
megejtett, izzadt forgolódás után.

Szállok azóta is egyre az
örök magány világába. A pokol
ez az örök magány. Ahol
senki nem jön megbocsájtani.
És te képtelen vagy saját magadnak,
mert csak abban a pillanatban
amikor megállítottad, csak akkor
vagy képes. Hogyan kérsz egy
álomtól bocsánatot ? Az érzéki világ
egyetlen képpé szikkad.
A szellem világa hatálytalan.
És hiába mozog alattad az út,
rajzol négy kopott, forgó kerék hiába
múlt időt és hullt jövő időt.



                    IV.

Nagyon távolról, de idehallatszik
a harangszó. Elzeng. Ez a tanítás:
ha az angyalok nyelvén szólok is: elzeng.
A napvirágok szirma nyílik-hervad.
Lehajlik hozzánk benne a kegyelem.
Addig jó, ameddig foszlik a pillanat.
Amíg nem kell részenként megállni
benne. Borostyánzárványba zárt
ősi szúnyog testeként. A múlt
örökítőanyagában. Holtpontján
a megesett eseteknek.



                    V.

Ha megírnám az egyetlen valid
lépést, azzal nem járnék valami haj de jól.
Jó, hogy halni tudok. Nem sürgetem,
egy idő óta nem. De hadd nyeljen el a csönd
amit a hiányom képez. Ezt a festményt
a tornyok árnyékában illatot síró növénnyel
nem baj, ha nem viszem magammal.
Kínai váza atomja, amint ezeréves testét
földre ejti egy protest, lázadó gesztus,
ugyanúgy rezeg tovább. De tudja-e az
atom a mesét? Hegedű boldog testéből hangok
elrezgő testét ölelem-e majd? A vég, a kezdet
megvan mindig, igen, és jó, hogy megvan.
Nem sürgetem. Teher alatt tördelt szavaim
átölelnek a feledésben. Az igét a pusztaságban
kísértő hangok is mind elenyésznek.
S ha benne ragadtam, tényleg, ahogyan
a be nem teljesült átok a prófétába,
majd járom a halotti táncot:
konvergálok a nulla felé.

A rend halála a mozgás,
mint a tíz lépcső képletében.
Ahol végül csak azt tanulod,
amit szívedben mind, előre tudtál.
Legyen szeretet, legyen mozdulatlan.
Legyen oka, célja a mozdulatnak.
Legyen formált és határtalan.
Ahogy a pászma testén táncoló por
sűrű, nyári délutánokon.
Füvek frissen vágott sikolyában
nevetséges, bús, tékozolt idő.
Legyen. Legfőképp csak szeressem
ahogy itt, és most, és mindig
a felhallatszó gyereknevetést.

hirtelenséggel

Térey János (1970-2019)

hajnalban nyár lett
hirtelen jött nem lehetett felkészülni rá
lecsapott ahogy a katasztrófák
vagy egy előre bejelentett rokonlátogatás
ami mégis teljesen váratlanul ér

meghalt egy költő
nem volt a barátom
egy elhamvadt faszén múlt
kvázi-kávéházi asztalánál
ültünk együtt pedig
öltönyben járt és vézna volt és csendes
aztán minden tekintetben felgyúrta magát

egyszerre hasonlított a türelmes
angyalszelíd apósomra és a
selfmade man maffiózó rokonomra
aki jég- tűz- és és impulzusember
volt olyan könyve amit nagyra becsültem meg
olyan is amit nagyon kicsire

hasonlítottam ahogy hasonlított -
most már végképp csak önmagára

Kisapostag

Belesétáltam gyermekkorom ütemébe,
magára talált a ritmusban a lábam -
alvó nyarak reggelei jöttek
kézen fogva velem
az egykori útvonalon.

Van valami rajtunk kívül álló folytonosság,
ami itt benn is rezeg.
A sejtekkel nem tud, nem akar
hanyatlani.




Egy otthonízű vendéglőben megkezdett este után
a barátaimmal.
Lassan tényleg nincsenek egymás előtt titkaink
ha maga mentése módra mondom el
akkor is értitek.
Halászkert lélekmérő éjfél-halásza;
valahogy tényleg: értünk.

Egy parton folytatódó éjszaka után,
ahol feltisztult - láthattuk a kupolás
mennybolt lélegző gépezetét:
a határtalanság csábító távlatokat dúdolt
a nem szűnő csobogásba. 

Elhúzott előttünk völgymenetben egy szállodahajó -
hotelhajó a föld, csillag-habverés nyaldossa.

Egy tiszta álmokat alvó éjszaka után -
a négy óra alvás csak úgy elég,
ha ennyire minden hátsó szándék
nélkül álmodjátok körém az éberséget.




Belesétált a gyermekkorom ütemébe a lábam,
nem fáj, sőt, jól esik,
amikor a test így
éli az egykori lélegzetvételt,
hogy közben itt és most
fel ejti magát.

Edessza, a méztó

mert te vagy én édes mézem
fuldoklásig állok benned
megfelelő együttállás
lüktetése hogyha enged
kimászom és visszamászom
próbáltatás gyökeréhez
mert te vagy én édes mézem
fuldoklásunktól mézédes


fuldoklásunktól mézédes
táj nem enged halogatom
ami éltet tőled ujjong
táltos mese gondolaton
gondolatban ha kimászom
egy porcikád bennem ragad
fuldoklásunktól mézédes
önként nekem adó magad


vagy én édes kényúr mézem
borostyánmód zársz ha dúlom
mézcomb-ölelt óhajba ha
végezetem belefúlom
innen kelünk újabb testbe
méztavaid velem tele
vagy én édes kényúr mézem
ha kimásznék - engeded-e?

Tartózkodó beszélgetés egy létező problémáról

Vitának csúfolt, érvek látszat-
bőrét nyúzó, valódi sebre terítő
egymásra mutogatásaitok -
mintha a műtét közben tartana egy
csapat orvosnak beöltözött majom
konzíliumot -
ugyanúgy nem érdekelnek,
ahogy a rettegtető alá húzódó,
eső előtt már ázó nyomor -
a jövőidőbe múltat révedő mítoszrendszer
katonáinak kollektív szellemtelenítése:
végvári vitézek egy szabadtéri,
zenés, táncos, vonalas színdarabban,
díszletpalánk alatt valóban éhező,
ostromképtelen muzulmánokkal.


Értem én, szerinted így elveszik a
tiltakozásom, hogy tartózkodom
itt, még itt, tartózkodom -
mintha még érne valamit az
otthon kísérteties holddal pökött
firnamentumára fütyörészett csillagég -
de ez az én választásom,
hogy ennek a színjátéknak a nézője se.
A többségünk apát szeretne,
meg magáról letolt felelősséget -
hiszen én is szeretnék
"ő a hibás", "ő tehet róla"
módra a színfalak mögött rejtőző
producerekre mutogatni.


Én vagyok a hibás.
Hogy ilyen elbaszott, sehova se mutató
jövőtlenséget hordanak körénk
az ótvar érdekek -
hiszen magam képzeltem magam egy ketrec
hovatartozásból hegesztett rácsa
másik oldalára -
a többségünk gondozót szeretne, mert
csecsemőkora óta gondozatlan
és nem tanult semmit a szabadság,
a választási lehetőségek vonzásaiból,
csak azt a jobbágy csendet, ami
a frissen permetezett kordonok közén ül
a szőlőben -
és a pincehideg jövővacogást a nagyváros
odúiban, ahol nem valahová, hanem mindig
valakinek tartozol.

________________________________   *   _________________________________

shizoo:

A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének legfőbb hibája

hogy bár nem együttműködés, de sajnos működik.

Működik, de olyan mint tejföl helyett a frissföl: 

valami másnak nevezik, mert egymás zsebét kenő 

növényi olajból és sűrűre papolt rettegés savójából áll;

de legalább olcsó, mint az erőforrások élete. Nem mintha nem

lehetne egy erőforrásnak is igénye drukkra és örömre

de ez elfér olyan mondatokban mint a "Hajrá, Fradi!"

meg a "Csipállak, dugunk?" A kollektív, tömény fűszagban

szombat este, meg "A jó estét kívánok, ürítsék ki a zsebeiket"

szelektív hulladékgyűjtő társasjátékában. A magabiztos

lenézésben, ahogy a nertárs konstatálja, hogy te is 

okosba szeretnéd. Sok kicsi sokkra oszlik, mindegyik egy

direkt a füled sértő elnöki beszéd a Kossuth rádióban.

Tényleg a hülyeség a kibírhatatlan, meg a kétségbeesett

értelmi kísérletek a delírium ellen. Mintha egy részegnek

magyaráznád Gödel első nemteljességi tételét.

Haló porunk fölött a béközép fröccsöntött biztonsági őre,

fél kézzel tartja a megszállottság áldozatainak emlékművét 

a Szabadság-téren. Vagy valami ilyesmi. A NER ez a 

vagy valami ilyesmi. Nem személy, hanem tárgy -

lehet hogy tényleg egy sorba kötött ellenállás vagyunk

a jól tervezett pillanatnyi igények 

pragmatikus labirintusában. A ködben,

ahol együtt lobognak a csillagok, meg a sávok.