ötös retró

alkalmi vers a dolgok állásáról

Újabb nagy átnevezési verseny indul, mert
be kell bábozódnia a rendnek, maradjon lárva.
Bebábozódva ágról szakadó emberkert
izzad remegő ezüstfonalat gubójába zárva.

Hívjuk együttműködésnek, ahogy leszakít
és a nehezen izzadt magánéletemből kiforgat
egy másik verejtékes kéz - mutathatnál valakit
de senkikből áll megint az ütemre lépő tipor-had.

Hiszen nemzeti együttműködöm velük: a működön
túl amit a többi bűv-bogár látványnak izzad,
adózom, lefűzöm, iktatom, hiszen működöm

ezt a rendszert, mintha volna benne valid rag
amit még illeszthet a névhez a bárki dömdödöm -
már vállat se rántok, hogy ezek újra bepaliznak.

Iskolaudvar

stílusgyakorlat

intermisszióban

aznap megbuktam ragyogástanból
gondolom tehettem volna mást
csak semelyik tehető nem hasonlított
a fényes gesztusokra

a kutyák megérzik a hamisat
a hátsó szándékot
azt nem hogy mi de azt igen hogy ott van
vörös posztó rókabőr szaga

ilyen hátsó szándékból elkövetett sompolygás
lettem aztán a végén de
a kutyákon kívül nem érezte más

te se vetted észre



egy közös fotón alibit magyarázok
és amikor a telefonoddal zsebre teszel
nem is tudod milyen gyúlékony anyaggal
próbállak oltogatni

zsebre teszed minden reggel és viszed
buktám letagadhatatlan bizonyítékát
ha elvisz az ördög ott marad
a keserű szájíze a szádban

pedig csak a megnyugtató hazugság-
változatát ismered a sztorinak
és azt is egy valójában kikódolhatatlan

posztmodern szorongásversből





szonettszerűben

megbuktam ragyogástanból aznap
fénytelenítettem egyet a szemeden
benne fakult a "látod vele nem
éreznéd magad úgyse szabadnak"

kerülőúton úsztam meg sodrás
kerülésében mint boldog amatőr
te sodortad a blázt aztán amitől
füstbe merült amúgy is borostás

dugd-el-az-arcom. és nem keresem
megfoghatóra gyúrt végét a dalnak
parázslik nyomd el gyorsan hevesen

és ha kerüllek szégyenszem elől
menekülne a rőt szőr-mély rozsdás
éhétől holtig rémült libabőr






haikuszerűben

hozzájárultál
egy tudatos létrontás
születéséhez

*

hogy lehettél
rókaszületés szájszagú
szülőszobája?

A gyűjtő

Milorad Krstićnek

csíkodból csendcsigát sodorna

elsuttogott az éjjel terve köd

hajnal-park mormol szótagolva

hasadról arcon kuncog köldököd

lefestem mintha rózsa volna

egy minta-cafrang éhe-testbeszéd

alatta sejtelmébe old a

vászonra gyűlő sejtve ez be' szép

csíkodból csendcsigát sodorna

két meg nem érlelt születés között

kuncogná el hogy mindenhez közöd

van ám - így mormol szótagolva

(kötőjel őrzi foszló ép eszét)

ne még ne még ne még kér-lek ne még

Szonett, a szélén

Nem fűzött füstből, hanem pókfonálból
és kenhető karéj - mindegyre tartom.
Egy lépéssornyi dal sorvége gátol
kiürült pohár szélén a parton.

Egy gát - nem mossa el szivárgó mámor,
falatka tartást megízelő kis eszme.
Nem fűzöm füstből - hanem pókfonálból
hurkolom a kis testét keresztre.

Most mondd! Most mondd nekem! Most mondd: eressz te!
Kölyökpók száll - életteret keresve -
mintha kőből... rostja súgja: karton.

Most mondd! Most mondd nekem! Most mondd: határol;
míg pohárparton elhever magától,
nem moccan, látod: szövődik az arcom.

Egy veréb siratása

Tandori

reggel gyöngyház-fénymestere
veszteségekről szót se ejtsen -
felhők papírpor hengere
vége-főcím száll, esik, felejtsem

mondd minek gyászolnám, kitől
irigy kutyállást sem tanultam?
ki végképp nem áll már senkiből
száll oldott hőből osztagultan

mint egy léggömbnyi partizánt
venné komolyan a rizsánk
(morzsáját bezzeg komolyan vette)

nem szórja többé seregek
elé a hántolt egeket -
s ha állanánk is, hát nem felette

Rácsodálkozás: Szilágyi János (7.)

Jegyzet ' / Atittüd album (Akvarell , tus, 35 x 50 cm) 2011

Hé, Jónás! Van-e

hús nyers falain túl más

is Ninivében?

valahol elfalazott öleden túl ott
van az éden bejutok oda bejutok
zakatolják húspult mélyén motorok
hűlt vágyat dermednek a húsok  -

hol az éden harapom bőröd az alma
szemben a zöldséges standon a piac
mint éj kávéjának az alján ami zacc
nyers éh izzó vakhit fényi uralma -

valahol elfajzott öleden ninivém
epilált bőrön foszladozó illat
oszlásában a mócsing-kicsi én -

hirdet: megemészti a kapuinkat
meddő hajnal a vásárcsarnok egén
lásd - inkább sivatag pora ringat

Szilágyi János Obligát című kiállítása az Eötvös 10-ben 2019 március 8-ig megtekinthető

szonett-törek

ajánlva

nyelvismeret
lenül tört árnyak logikát
lanul szőtt takarója alatt -
akár egy halom hasított hever
egymáson a rajtam -
így tisztelet
lenül aprót kotorva
megadom magad -
szorítja összefogja forgács
alkatú hajlam -

valami nagy nagy tüzet
lenségben rakjuk ágas kis teste
hangtalan remeg -
akár egy halom halott könyv
potyogta szóhalom -
kiejtem nyarat
lan kvízébe
elhasznált arcú rímedet -
nézik nézik bár én
neked vacogtatom.

halhat
atlanul tört árnyad vas
útnál lakik -
ugyanott most ugyan
úgy laknak valakik -
ugye hogy telített élvezet?

valami nagy szavak
vakulta csendet
kéne most vaspárnamódra
kipihenned -
nem hallod? szólj rám!
kérdezek.

Szonett a szerelmet táncoló nőkről

Sasa Gyökér: Alicia Acuña, Sevilla, 2018. márc.

a szenvedélyben nincs bocsánat

ne bánd - ha bánod: teljesen

hullajtsd kezed. ahogy utánad

sem sír maholnap senki sem,

úgy múljon el, mi hulladéka

s nem éke-termő fényese.

ne őrizd - szenved maradéka:

nem működik szemérme se,

s hiába ráncol bőrt a bánat!

ne bánd - s ha bánod, teljesen

táncold a porba: "senki sem..."

a szenvedélyben nincs bocsánat -

holnap majd másik kedve támad

új bőrbe bújva, fényesen!

Sasa Gyökér: When we wanted to fly, Sevilla, 2018.

Lorenzo

Kemény Zoltánnak

Kemény Zoltán: Lorenzo (2017)

Írva vagyon az erények mintázata foszlik a szélén
szertartani jössz lovad odaszart hova takarod ki
foszlik a szertartás nincs lóval hova takarodni
írva vagyon bronzfeketén csilló páncélban a fehér én -

írva vagyon ez a csata tart jelkép tart kavarogni
ütve pecsét csatatartáson tartásod ütve pecsétőr
számtalanul számolsz távolság hogy nő a becsétől
titkon nem hiszed innen van hova bronzcsikorogni -

rózsavitéz a kereszten lándzsád átdöf kín-teli testén
átdöf a lándzsa ajaj te szegény kín-teli éh-teli festmény
írva vagyon: az erények mentén vérzik a pitvar a kamra -

rózsavitéz ez az egyház szívbe hasító becsteliségtőr
ütve pecsét csatatartáson tartásod ütve pecsétőr
hallali most fújják mindjárt fújják fel paripám a rohamra!

Ébredések

és nem találod a csatlakozást.
a lelkiismeretlent ízeli a kelő fény -
egy másik történetben fűszerezne restté.

és nem találod a csatlakozást -
hogyan zuhant össze a kiterjedésed
körüldeszkázható, leszögezett testté.

nem lelted a határaid és
most leütésekből mégis köré fonódik
és nem találod a csatlakozást
a mindent törlő istenmesterkódig.

reggel van. a dolgod bámulod -
fény tetovál, a bőröd fűszerezné
és nem találod a csatlakozást
hogyan fonnyadt héttörpe létgerezddé.


***


azt álmodtam, hogy felébredek de
tudtam, hogy csak álmodom, hogy felébredek
és felébredtem a felébredésből miközben
tudtam, hogy csak álmodom, hogy felébredek
a felébredésből és végre kinyitottam a szemem
de tudtam, hogy még mindig az ágyon fekszem és
csukva van, és tudtam, hogy eztán minden
pillanatomban egy felébredésgúnyirat alsó
hangon millió kis írásjele leszek csak -
egy befejezhetetlen felébredés, ami közben mindvégig
tudom, hogy álmodom, hogy felébredek, de
tudtam, hogy csak álmodom, hogy álmodok -
és felébredtem a felébredésből miközben
ezt gondoltam.


***


ha azt álmodom
hogy álmodom
hogy ébresszelek fel téged?

el. köszön.

Vers-befőtt (utolsó versnek)

Remo Daut: Walk

tus:

verőfényben
sem enged fel teljesen
lépted hurcolt tele



pasztell:

véget így nem érő téli séta rabja.
mostanában folyvást elköszönsz.
nem feltűnő - épp annyira különc
amennyire léted bármelyik darabja.

az ölbe ejtett kéz. ahogy dühöngsz.
ahogy mint rokkát pörgeted a csöndet.
ahogy folyvást elkésve jön meg -
az éh ruhája elnyűtt fiúgönc

nem illik rád. a fény mohón harapja,
verőfényt mintáz mindenik darabja -
s te most hullajtod gesztusát az ősznek.

időszerűtlen. így maradsz különcnek
folyvást késve is előre szöksz meg
mint véget nem érő téli séta rabja.



kőnyomat:

fasorszökésben.
lombok szökik a hirtelen
hitetlen hóesést -
megfeszíted. de nem moccan.
az egész képből lépés
jelent szökést.

tél hó halál.
elkoptatott frázis telik
így hagyjuk abba.
időszerűtlenül belefagyunk
egy verőfényes
nyárdarabba.

persze: póz.
túl mélyre nem metsz
amolyan edzés -
lombok szöknék a hirtelen telet
ha volna
de nincs de nincs menekvés.



ceruzafirka:

lombok szöknék a hirtelen telet
valaki sétál. és közben kinevet

Beszélgetés az örökségekről

Nemes Márk
Mű/hely

Papi műhelye kultikus hely. Nem értem
egy életmű diaszpóráját: itt minden csupa fém,
por, tervrajz, pótalkatrész, büszke érem.
Az öröke igen; a veleje nem enyém.

Papi műhelye, akár a történelmünk.
Kitakarítva elveszne a kedves dohszag,
kiárusítva egy üres szoba nyílna bennünk,
kiadhatatlan, belakhatatlan. Ami rosszabb:

Papi műhelye most puszta piatároló,
ha nem fér be a bor, egy pörölyt arrébb rakunk.
A sarlót rozsda falja, a kombinált fogó
forgácsravatalon. A csavarok mi vagyunk:

körbeforogják, de nem értik ezt a helyet,
miben Papit néha összeszereli az emlékezet.

shizoo:

A pince

Még mindig az oromban van a présház
érdekes, vegyes szaga: egymást migráló, vakult
cefreszag, hűlt kályhaszag, a kéngáz
szagemléke, a permetszeré - még nem fakult

nagyapám szenvedélyének vaskos szagnyoma
ki az orromból, ujjamra kenődik az érzés -
a jó szagok: a szőlő, a présből csorduló must illata
hiányzik. Emlék túlnyomása így, időbevérzés:

hisz eladtuk. Amint meghalt, szinte rögtön. Először
a dombon túldőlő tőkék gondot soroló fogytát:
a kisszőlőt. Aztán a nagyot. A szaga előtör
mint ajtónyitáskor egykor, előböffen a fogság:

a föld szerelme. Hogyan lógott a kötözött soron
visszametszett, mégis burján gyerekkorom.

Palinta

énféle két
én félek ét-
vágy félelem
vágyfél elem
elemi vagy fél
vele mi agyfél
énféle kitt
én félek itt.


*

az elkapott fonálon hogyha fel
jó ha tudja kedves: hinta-leng
s amint feszül húrlengés hárfa-peng
önelkapó fonál - engedje el

jó ha tudja kedves: elmereng
feszült fonálon lengve bárki testes
a hinta jó ezt jó ha tudja kedves
mintha úszna jó hajó ha fent -

torokkal mégse tartsa túl rekedtes
csendet ég légvétel nem szelel
a láb kalimpál mintha futna lent

jó ha tudja kedves: hinta-leng -
áldozzon inkább teste bárkivel
úgy elkapott fonálon mégse tettes.


*

tudom hogy hogyan
érezheti magát egy
tériszonyos rügy

Alagút

szabadversben

nap mint napi infernó -
mozdulatlan utazás -
lépcsőzés az örökig ismeretlen ugyanabban -
vájatjáró távlattalanság amit a reklámplakátok
                    evolúciója nem tör meg inkább kihangsúlyoz -
a hely ahol akárki vagy
                    egy idő után inkább befelé se nézel -
viteted magad nap mint
                    napi rutin ótvaros közönyében -
felásott réteges most is lerakódó
                     múltzagyban zötykölődsz -

nap mint napi távolságlopás
az isten ege alatt való alávaló városdugulás őrjöngése
                     ellen nyitott csatorna -
látvány híján eldugult szemmel eldugult zenefüllel -
vagy bámulva valami hozzád alig érő hírt újságlap
                     képernyő telefon érinthető felületén -
bármi
                     tartson távolságot az érzéstől hogy megzabált
                     egy csőben előre rángatódzó csikorgó rozsdás
                     ipari fémgiliszta.

***

nap mint nap végül minden közönybe fordul
a hely jelzés lesz, nincs is ott, nem létezik, sőt
utazás közben szinte te sem létezel, a számos
lehetőség közül: aggodalom, zaklató cipelt
gondjaid sereglete, megosztó megosztások, hírek,
az ingyen kezedbe kéretőző szósaláta helyett
a kikapcsolódás arra a létszakaszra amíg elnyel
a mélység érzete.

itt ritkán ragyog fel a mosoly és leggyakrabban
nem ide ragyog, mint a lányé aki mögötted
a mozgólépcső összsúlyaink felrángató mázsái
között ezt a mosolyt a kezében tartott távolságnak
viseli.

ebben a távolságokat töpörítő, zsugorító
tömegutazásban úgy utazik, hogy láthatólag
nincs itt, arra és csak arra gondol akivel-akihez
éppen a távolba beszél.

így tart a távolságba távolságot egy mosoly,
a helyen, ahol az emberek, ha tehetik a nyitása óta
nem néznek egymás nyíló szemébe
nyíltan.

szonettben

csíkhúzó irányok megnyúlt közönyén túl
fénycsíkok közt csukott szemmel utazó
zajban verdes visszhang a füledig a szó
kezed alatt korlát gumijában csikorog-szúr

hogy pontosan hol vagy. mégis: lényegtelen
befelé alszik mind - téged távol nevettet
a mozdulatlan lépést magadról levetetted
mást lát maga előtt az értelem s a szem -

táguló világba nevetsz. közönyén túl
fénycsíkok közt telefonba fut a szó
képzelt arcba néz és mosolyog az utazó.

hogy pontosan hol is vagytok - lényegtelen
valójában bárhol hangszeglet lehettek
hisz én se hallom míg értelmezem...

intermisszióban

nap mint nap. szemek lukába ájult gépi fény.
befelé lefelé fölfelé. földszintig mélypontig vissza.
biztonságföldszint. ipari mélypont. moccanatlan
zakatolás egy helyben. kattogó húsáru-futószalag.
nem értik. érzik. borzong a bőrükön a hol és a mikor -
látsz engem? látlak téged. az érettség sehol nem
csukja be a szemét. mindegy neki a hol. vezess
poklok hétköznapi bugyraiban Vergilius.



haikuban:

ezért a mélypont
ünnepélye: innen csak
felfelé vezet.

képek: Polgár András

Kontraparti

nagyobbat mondok, ez is ilyen este
egymást dobáljuk rögmúlt szétesett
bűzhumuszával míg be nem temet
a másik fényre ásott zombiteste -

van jobb sztorim az elme megkereste
és gátlás nélkül pernye-szórja rád
a volt öröm pimpósodott sarát -
nagyobb gyalázat nincs ne is keress, te!

míg végül foszlott üres gödör leszek -
a fény így éri egykor volt saját
exhumált időm döglött ábrázatát.

közszemlére tetted kihantolt létedet

te is kiástad full hányingered -

elhallgatunk. részvétvudubabák.

Mentális életkor, négy modor, tárnabontás

Amikor elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, hogy több formában is megpróbáljam ugyanazt a témát - lehetőleg azonos nívón - nem gondoltam volna, hogy egyszer megmutathatom általa, mit gondolok magáról a formáltságról. A költői modorról, amely számomra képlékenyebb, mint sokak számára - nem állítom ez által, hogy nem hiteles a költők megtalált "hangja", bizonyára akad olyan költő, akinek a vers elénk tárt, végső formáltsága valóban az egyetlen hiteles lehetőség; én szívesen játszom a formával, mert így ismerkedek a lehetőségeimmel - és egy ilyen játékon keresztül most elétek tárnám, mit gondolok a Mentális életkor kialakításában használt lehetőségekről.

A szabadversről egyszer azt írta Karinthy: azokra a sietősen jegyzetfüzetbe kapart vázlatokra emlékezteti, amelyekből (miután a költő belerakja a munkát) egyszer majd vers születik. Pikírt, igazi Karinthys vélemény, van is igaza, meg nincs is, mint akármelyik karikatúrának. Mert a szabadvers valójában a költő belső szó-ritmusolásának kiengedéséről, a saját hang minél korlátlanabb megéléséről szól, akkor a legjobb, ha valóban úgy árad ki, és utólag sincs igazgatva sehol. Saját belső asszociációs rendje az olvasó előtt - pont a kiáradástól - maradéktalanul fel kell táruljon, mivel a költő "belső beszédének" minél pontosabb rekonstrukciója (szeretne lenni), így viszont az olvasótól nem követel sokat, pusztán az elolvasást. Egyfajta önátadást szeretne - nincs igazán kiterjedt, komplex asszociációs mezeje az egyes képek belevonó tartalmain túl; s ezt a hozzáérzett körülöttest is elsősorban a költő személyiség-tükreként tárja elénk. Befogadói magatartást követel.

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di... 
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem, én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz gyerek soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

A forma mindehhez hozzá is tesz, el is vesz. A formált verset mondani kell, a vezetett ritmus, a rímek nemcsak mankók, tartalomközlők is. A formált szöveg szigorúbb rendje tágabbra nyitja az asszociációs mezőket - a szavak kimondásának erőteljes fokán túl közöl a ritmussal, a rímmel, a szerkezettel, komplexebb szerkezet, mint a szabad vers. Dolga lesz vele az olvasónak: el kell mondania magában, dallamot kell dúdolni hozzá, a formába kötött szöveg teljes hangulata csak így bomlik ki, csak így lesz sajáttá. A forma a költőt a szavak megválogatására készteti, s a válogatott szavak kényszerűen többet bíznak az érzékeltetésre, mint a szabad versben. A jól formált vers halmozott metaforák tömegével terhes - egyfelől tehát túl azon, hogy a forma is hozzákódol, maga a tartalom is kikódolandó, valamilyen szinten jobban rejtvény, mint a kiáradások; másfelől a forma által jobban belekövül a maga kulturális környezetébe, így ki van téve egyfajta avulásnak: ha a kulturális környezet megváltozik, az asszociációs tartalmak gazdagító tömegei merülhetnek feledésbe, és ami marad, nagyon gyakran tűnik szegényes klapanciának, rímes pihekönnyű játéknak - mert kifogy mögüle a felejtés által a súly.

Mindenesetre az olvasó szemszögéből az első részvételt-követelés a formált vers sajátos többlete a szabadvershez képest: a formált verset el kell mondani (legalább magadban), hogy valóban hasson. Előadói gesztusokat követel - és előadva bomlik ki igazán.

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Én intermissziónak hívom a jelen költészet vezető irányát, a sűrítés-kihagyás gesztusa okán. A jó intermisszió igazi olvasó-bevonás: követeli az alkotói részvételt. Hiszen itt magát a belső tagolódást, ritmust is az olvasónak kell megtalálnia, és a sejtetés által a tartalom is sajáttá lehet, minden olvasónak teljesen egyedi módon "bomolhat ki" - amely emlékeztethet a költő által sejtetett, vagy a többi olvasó által megsejtett értelmezésekre, de soha nem fedi teljesen -; a vers személyes üggyé lesz, sajáttá; immár alkotói gesztusok által is. Nehéz kérdés a megítélése - hiszen teljesen szubjektív, kinek mennyire nyílik egy intermisszió, kinek ad bármiféle többletet, és főleg: mit ad. 

Nehéz hát megítélni - pedig a világ egyfajta "modellezéséhez" számomra ez a forma a leginkább kézenfekvő, ez áll a legközelebb a szilánkokra hasadt teljességérzet ábrázolásához. S miközben az olvasójától alkotói bevonódást, munkát követel, a jó intermisszió a szabadvers szintjén árulkodik a költője személyiségéről is. Az olvasó szemszögéből persze a követelt meló, a vers úgymond (olvasati értelemben vett) "befejezése" időnként lehetetlen követelésnek tűnhet. De ha nekivág, észreveheti milyen hatalmas sejtetett tartalom: asszociációs birodalom terül a leírt szavak köré, ahol az olvasó (ha elég bátor és kíváncsi) kedvére bolyonghat.

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

S most már megmutathatom azt is, miért érzem a legnehezebb formának mind közül a haikut. Tizenhét szótagba kell beleférjen az a tartalom, amely maga körül kell tartsa az előzőekben tárgyalt lehetőségek teljességét, az olvasó alkotóként való bevonásától a minél teljesebben megidézett asszociációs körülöttesig. Tizenhét szótag áll a rendelkezésre, hogy amit kiáradni hagysz a szabad versben, formába öntöd, vagy fojtott levegővételekkel intermisszióba köhögöd, az mind beleférjen a belőle fakadó gondolatok áradásába - úgy, hogy mégse legyen parttalan, szóljon, minél teljesebben, de szóljon arról, amiről annyiféleképpen szólhatunk. Az olvasóban horgonnyá legyen, amely köré odaáramolhat a kultúrából mindaz, amit megidéz a helyválasztás. A haiku megáll egy ponton, s az eláramló teljes világot használja asszociációs tartalomként, annak teljességét, amit érintésébe von a kiválasztott tizenhét szótaggal. 

Az olvasótól rengeteget követel - de valójában ez a forma tiszteli a leginkább a verset olvasó, magában és magának azt világgá-alkotó ember szabadságát. Írói értelemben ezért a legnehezebb dió - én még nem merem kijelenteni, hogy írtam (annak teljes értelmében) akár egyetlen haikut is. De próbálkozom.

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Mentális életkor - négy modorban

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di...
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

***

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

***

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Beszélgetés - miközben kiderül

Paul Crimi festménye. A Meninas para sempre Facebook-oldalról.

Szilvási Pál
Kék lett az ég

Viharos volt a tenger, így igaz.
És féltünk is, nem tagadom le ezt se,
egy éles hullám bőrünk felsebezte,
csak vinnyogtunk, mint két ijedt kamasz.

Hogy orditott a sziklákon a szél!
Imádkoztunk, hogy legyen végre vége,
de közben ez dobolt az agyunkban: megérte!
És sírtunk a hajó fedélzetén.

Aztán a csend jött, csak egy halk moraj
idézte már az elemek csatáját.
Feljött a nap, és sugaraival

megmelegített teknőst, rákot, ráját.
És szép ez is. Nincs nyoma szenvedélynek.
Kék lett az ég. Mi pedig vének, vének.



shizoo:
Kötődik

orkán csomózta
lelkek - ölelkezünk, míg
ki nem kötődik

Maroknyi kis élet - négy modorban

kép: Eduardo Balogh - kattintsatok, megéri!

Szabadversben

Van az udvar, ahova fényt gyűjteni
járok a földszint lakásárnyékából -
hideg zug ez, vannak ilyen hidegzugok.
Az udvaron vett néhány mély levegőbe
surrant be egy nap az a maroknyi, csöpp madár.
Trillája furcsa: éles fütty, ideges csettegés,
néhol kis reszelős hang - összetett meló
egy ekkora torokból. A madár kettős kiterjedésű:
van ő és van az éneke. Apró, zsákmányoló
élet, rovargyilkos, szedi össze a virágládák
kártevőit, surranó röptét feszítve áthúz
a tető felett a közeli parkba. Tréfás, ideges
röpte van, néha lebeg, könnyed kis akrobata,
van hogy a parkoló autók alatt húz ívet a röpte
a kábelcsatornákba rejtett PVC-barlangfészekből
rugaszkodva az ereszcsatornáig: igazi
hullámvasút sebességgyűjtéssel, akrobatikával
és izgalommal.

Hárman osztoznak a fészken, hallani a
fiókák sűrű, éhes csivogását, ha alá állsz -
megteheted, nem zavartatják magukat.
Házi rozsdafarkú - tényleg vörhenyes a testhez
mérten hosszú egyensúlyzó-rendszer ott
hátul, legalábbis a hímen - vonuló,
délen telel, ritkán marad itthon. Ez a
pirinyó élet több teret látott, mint
amennyit te valaha fogsz... most is több teret
lát, legalábbis többféle szögből enged
látványt a vágyainak, amelyek jobbára
rögtön teljesülnek.

Tollba összemarkolt fény. Nem izgatja a
holnap, nem terheli múlt. Van, amíg van.
Soha nem zárja be az időt a testbe sose férő
gondolatba.






Szonettben

A házban hol életem fölé elfér a nap
Az égszeletet keretező körfolyosó galád
árnyán egy házi rozsdafarkú-család
is elfér, apró verébnél kisebb madarak -

két nőstény, egy hím. A hím jött hamarabb
a párjai csak később - a kábelcsatornák
által nyílt résnyi fészekbe hárman hordják
szorgalmasan az elkapdosott bogarakat.

Maroknyi testek - télre elvándorolnak
surranó, kíváncsi röptük szélbe szórják
télvégig a mediterrán nap alatt dalolnak.

Csöpp életek - nem nézik hol a holnap,
csak élik a kimondott pillanat szavát
terhét a dalnak soha nem lakatolják.






Intermisszióban*

Udvarfény árnyán légvétel közé
repül. Tollcsomó-ária. Ki-be jár a
távlatba, amit a képzeleteddel -
csőrből fityegő szöcskehúst hord
a fészket lakó jövőnek. Mondd ki:
házi rozsdafarkú. Nem mondod
vele léte surranását. Az égbe húzott
léghullámvasutat. Az ideges, apró
szökkenések írásjelrajzát. Nem
hurcolja veled röpte-dala, forró
kis vándorló délteste a telt, zsáksúly
időt. Nézed udvarfény keretében
a térrel teli élet tértelenségét -
ő se határtalan. De közelebb.






haikuban

tollcsomó kis dal
röppen tetők fölé - nem
nyögi az időt




*magamban így hívom a versi "újbeszéd" metonim-metaforikus (jelenleg szinte követelmény-szintig divatos) stílusát

Vissza a jövőbe

Fogadj be újra utca, régi könyvek,
a két keréken újra kétlaki,
ha nem nyílik a karrierlétra ki
hát szívre nem - de mozdulatra könnyed;

vagy mondom így: az utca megszokott,
tán nem harap - s a sárgult lapra könnyebb
alap rakódik hogyha régi könyved
csukja rám magát - öreg kokott;

elbír a csenddel, amit valaki
belém diktált - akár ha látva könnyet
a fájdalmaddal szívem elfogod

könnyebben bírom így e dallamot,
két történetbe egyként nyílva ki:
fogadj be újra utca, régi könyvek.