Lavie Tidhar
látomásának nyomán
Kleinheincz Csilla
szavaival (is)
Mindig kezdd egy nagy robbanással?
Női sziluett az esőben,
egy újságot olvasó férfi,
sárgásfehér festékréteg,
eleven békák fogolydala.
Egy otthonnak látszó otthon.
Minden külön, de nézhetően
mozdulatlan nyugalomban.
A nő, a férfi, esővert falak és
lépted zajára szétszaladó gekkók.
Eleven békák a nyugalom kosarában.
Útközben viszont hideg és
víztelen óceán a levegő; amiért
a távolságot odahagytad.
A hang üressége viszi magával
egy meleg és biztonságos hely
emlékét-illúzióját.
Többen utaztok; érdes, gépi zajban
egy közületek a nyomozólét.
Bőrötök alatt a távolság veszése,
egy közületek füstös, menekült,
s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan
(pedig mindenki érkezik valahonnan),
s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.
Útközben viszont a fabrikált világ
olcsó öltönyök és amerikai hangok,
a kövér ember olcsó zsákutcája,
lekésett szerencsék, csatlakozások,
elkésett, nyíló vörös virágok
a keresztény jótékonyság angyala
és Rómeók, s a Júliák kezében –
elkésett hangok egy temetésen:
feszít belül a kimondatlan hagyott
az elszalasztott vasmarka a torkon.
Elfelejteni a nyomozót?
(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)
Egy elítélt utolsó vacsorája
a túlcsorduló nem-emlékezés,
ha véget ér a folyvást véget érő
halotti hobbikeresés.
Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,
a felhőemberek és álmok rövid
történelmének eltűnő idejében.
Az elme titkos jegyei úgy hevernek
mint holttestek a könyvtárszobában.
Mint felfedező egy némafilmben,
az elme utazója nézi önmagát.
Valóban te lennél a levegő?
Az öltönyök? Az olcsó
és vaskos amerikai hangok?
te lennél a minden?
Avagy csak
veszteség vagy a porszemcsék között?
Kések, hullák, vázák és istenek
az annyiféle szemét a sivatagban,
egy másik detektív utolsó ügye
egy másik, jobb világ lázálma, élete;
a birodalmi London éjfél után,
avítt, poros, de a legjobb otthon -
tőled külön áll, úgy létezik?
Mert végül
minden eldől
s könnyű innen, könyvvel a kézben
a fotelből.
A pokol egy
elhagyott állomás.
A menekültek
túl a szivárványon
vannak otthon.
Égbe nyúló tornyok
egy könyv
lapjain. Esőtócsák
a tornyok hűlt
helyén. És nem segít,
ha azt hiszed,
érted. Nem lesz tőle más.
A pokol egy
elhagyott állomás.
„…emlékszem a
robbanásra,
legalábbis azt
hiszem.”
(Vagy csak
tudod, hogy volt robbanás?)
„életeket
képzelünk el
mint vetített
filmeket…”
hiába tudod,
van a gyász,
s torkodban
egyre kaparász;
a kimondatlan
vasmarka a torkon -
ha ezt olvasod, akkor élsz?
növekvő hold,
fogyó hold,
cellák,
filmekbe nyíló ajtók,
falakról
napsárga ragyogás -
hiába tudod,
van a gyász,
attól nem lesz
könnyebb
megélni a
saját
kísértethistóriád.
„Amikor
mindent elvesztettél:
a nevedet, az
arcodat,
bármi lehetsz
-
akár azt is
választhatod
hogy önmagad”
Női sziluett az esőben,
egy újságot olvasó férfi,
sárgásfehér festékréteg,
eleven békák fogolydala.
Egy otthonnak látszó otthon.
minden külön, de nézhetően
mozdulatlan nyugalomban.
A nő, a férfi, esővert falak és
lépted zajára szétszaladó gekkók -
Választhatod.
Hogy.
Nem.
Nézel.
Tükörbe.
kapcsolódó bejegyzések és eredeti itt
