2016. május 31., kedd

Hajnal sikátorral.





lélekvesztő -
miden hajnalban
kiköp a szülőcsatorna

*

hasonszőrűek
lélegzetvételétől
sűrű levegő

*

ebben a szükség
teremte szűkségben nem
választ ki a vész

*

lélekvesztő -
védtelenbe szökve, baljós
határtalanba

*

teremtő napfénykeretes
szabadságba
kerget a szükség -

*

lélekvesztő.
alig várod hogy
visszafogadjon a rés.








2016. május 30., hétfő

Teljesség-átiratok (36.)

Kemény Zoltánnak köszönettel

Saul Steinberg karikatúrája


Nő és férfi
A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nőlélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi élet-erő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű esemény-szerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a
kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosó dó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen.
A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani
a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.
Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magávalsodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.
A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.
Ha egy nő regényében az „ideális férfi” szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.
(Weöres Sándor: A Teljesség felé)


Robert Doisneau fotója


Szabó T. Anna
Tangó 

(A bőr) 
Nézz még, nézz még, nézz még, nézz még, 
várd meg, amíg visszanézek. 
Nézd a karom, nézd a hátam, 
nézd, akarom, nézd a vállam, 
egész testtel visszanézek. 
Lehunyt szemmel nézek vissza, 
nyitott szájjal nézek vissza, 
ujjbegyemmel nézek vissza, 
borzongásod bőröm issza, 
nézz még, nézz még, nézz még, nézz még, 
egész testtel visszanézek. 
shizoo:
Tangó

(a bőr)
Nézel, látlak nézel, látom
íriszed nyílt feneketlen.
Bőröd is néz, libabőröd,
elektromos piheszőrök
vibrálnak a tenyeremben.
Lehunyt szemmel is csak oda,
nyakamon harapás nyoma,
leheletedben a bora,
lépés lépés táncvacsora,
nézel látlak nézel látom
világ forog a kezemben.

(A bölcső) 
Ringass. Ringass soká, hogy 
ne legyen vége. 
Ringass. Ringass, akár az 
ősanya méhe. 
Ringass, hogy ringhass, ringass, hogy ringhass, 
ringass, hogy ringjunk, mint szélben az ág, 
ringass, ringass, ringass, ringass, 
ahogy a tenger, ahogy a tenger 
csendben az éjbe ringja magát. 

(A harmonika)
Oldódj. Oldódj belé, hogy
ne legyen vége.
Oldódj. Oldódj, akár az
élet a zenébe.
Oldódj, hogy oldjak, oldódjak olvadj,
kenődjünk egymáson vaj és kenyér,
oldódj, oldódj, oldódj, oldódj,
tengerben ahogy só, ízedben az ős jó
dallamot himbáló csípőn tenyér. 


 (A pulzus) 
Figyeld a ritmust, 
te leszel a szívem, 
figyeld a ritmust, 
ne eressz el. 
Fogd meg a csuklóm, 
nyisd meg a testem, 
simíts meg érdes 
tenyereddel.

(A ritmus)
figyeld a pulzust,
te leszel a dobja,
figyeld a szívem,
hova vágtat.
Fogom a csuklód,
szemén ragyogsz ma,
éhébe sajdulsz
a világnak




(A láng) 
Forró, forró, forró, forró, 
csókolj, csókolj, most jó, most jó, 
nincsen vége, nincsen vége, 
fúródjunk jól 
bele a sötétbe, 
még, még, még, még, 
ami az enyém, 
az mind a tiéd, és 
ég, ég, ég, ég, ég.

(A parázs)
Égj így, égj el, gyújts meg, szívj el,
felejtsünk levegővétel,
nincsen vége, nincsen árnyék,
táncparkett van,
fény, világ még,
ég, ég, ég, ég,
mind ki látja,
ezt akarja
még, még, még, még.

(A tánc) 
A szívből most mind alászáll a vér 
már a csípőben ölben bizsereg 
mohó lábujjam a szőnyegbe váj 
veled megint veled veled veled 
Ölem öledben öklelj és ölelj 
diktáld a ritmust én majd táncolok 
fogj fájj forgass míg megpördül a tér 
fehér halálom tajtéka zubog 
Ahogy a csípő a fenék mozog 
hajam csapdossa csupasz hátamat 
tedd amit akarsz amit akarok 
– lobog dobog ragyog – 
add át magad!

(A tánc)
A tested végre árnyba csábított
ott lihegünk a szemsarkuk mögött
csak lüktetünk, s az áradó zenében
nem hallják hogyha hördülsz és nyögök
eltéptük távolságod és ruhád
a lüktetésben foszló gondolat
most is pörögnek egymással sosem
kimondható szép lábú táncszavak
őrjítő ahogy csípőd mozog
magába fojt kibontott szép hajad
akarom, kell itt a partodon
így visszatartanom -
ne lobbanjon a mag!

(A kígyó) 
Nem lankad a vágy, 
feltámad a vágy. 
Vágyjuk is, 
tesszük is 
tudjuk is, 
hisszük is: 
így jó. 
Támad a kétfejű, 
támad a kétnemű, 
támad a kétszínű, 
támad a támad a 
kígyó. 
(Az alma)
Nem foszlik az éh,
nem keseredik, éh,
vágyjuk
tesszük,
tudjuk,
hisszük:
én a tiéd.
Nyelném húsod a
véred csordul a
léted mind oda
add az ízét.
(A barlang) 
Most kígyó vagy, jer csak, kígyó, 
csusszanj beljebb barlangomba. 
Gyűrűz, lüktet, forró pikkely, 
nyálkás falhoz dörgölődzik, 
meleget érez, fészket érez. 
Én vagyok a kígyó! Én vagyok! 
Rád fonódom karral-lábbal, 
lángot fúvok, harapok, sziszegek. 
Azt hiszed, itt van a fészked? 
Foglak erősen, el se eresztlek, 
vérmelegemmel megmelegeszlek, 
fényre kilöklek, árvaságba! 
Minek is hittél, minek is, minek is hittél! 
Minden hiába.
(Az égbolt)
Most mentem, most, most mentem,
benned olvad minden éhem.
Ellüktettem tépett szélű
húsrejteked varázsába,
Ellüktettem mindent. Mindent.
Tebenned van? Te leszel a fészek?
Rám fonódsz még karral-lábbal
belehörögsz a nyakamba -
de már bánom az egészet.
Fényre kilöksz majd, szemsarokablak
nyílásán rám ki se nézel -
minek is hittél, minek is, minek is hittem!
A fenébe
az egésszel...






2016. május 29., vasárnap

Egészség-slam





Fél. Azt jelenti: nem egészül. Nem egész.
Azt jelenti: fele rész.
Nem egészséges. Azt jelenti: kóros.
Kór-rágta. Férges. Beengedő.
Félbe maradt léte kapuján
besündörög az előre látható rossz.
besündörög a mindenféle vész
vagy csak a híre - de már attól sem egész
ha rácsavarodik a félelme a hírre.
Félig húzott falak, fél tető
huzatában mintha: a betegség.
Fél. Azt jelenti: nem lakja be teljesen a testét.

Fél. Az öröme is. Hogy elmúlik egészen.
Már illan is. Ez jelenti a bánatot.
Elfoszlik a vigasz. A fény. Az éltető.
Ez azt jelenti: emlék. Máris elkopott.
Nem osztozik egésze a részen,
csak ha a része fél. Átlapoz
a boldog részeken. Az, hogy élhet
nem tapad meg rajta. 
az öröm emléke is féltet.
Hisz elmúlt. Látod? Elmúlt egészen!
Már csak egy fénykép. Hiába nézem...

Fél. S a másik felén szenvedélyek laknak.
Evés, ivás. A füst. A sűrű többlet.
Betódul ami éhes rá. A létre.
Ami enni kér és enni kap.
Ezt nevezték régen démonoknak?
Rajta másznak pedig nem is létra?
Lüktet, mint egy folyvást megnyitott seb.
Felzabálja léte potyadéka.
Ami enni kér és enni kap
a sűrű többlet tisztán fele kéj -
ezt nevezték régen démonoknak?
Félsz. Hát szűk a léted. Szűk, hogy beleférj.

Félsz. Attól, hogy egyszer elfogysz egészen.
Hogy nem marad belőled, csak hiány.
Te leszel, akinek majd nem jelennek
meg a barátok a Haloween-partiján.
Akinek, hiszen ajándékba kapja
minden nap permanens halottak napja.
Ez azt jelenti, hogy nem a minden szentek,
de egy se védi. Kicsúszott a résen.
Ez azt jelenti: még őr-döge sincsen -
Ami enni kér, az enni kap.
Félbe maradt léte kapuján
besündörög és összevész a kincsen
s egymás helyett mind belőle harap
az összes "elmúlt, nézd, sehol se nincsen".

Fél. Ez azt jelenti, elfogy.
E fél is elfogy, elfoszlik a pára.
Fél. Ez azt jelenti: a félelem a minden.
S egyre többször nem ismer magára.
Fél. Ez azt jelenti: sosem lesz szinte kész.
Elfoszlik a vigasz. Az éltető.
Zabált falak. Tört ablak. Fél tető.
Fél. Ez a nem elég. Ez a hiány. Ez az éh.
Betölthetetlen. Az ára
hogy önmagával nem hagyhatod magára.
Te másik fél. Aki nem félsz. Ez az ára.
Hogy önmagával nem hagyhatod magára.






Takaró


Riccardo Moncalvo
Cold Morning in the Suburbs of Turin, 1955



fojtogató puhaság -
várd ki a fény
tömegoszlatását





ma nem akaródzik. habozó
hebegő lassú lélegzet a szó.
ma nem akaródzik. ma a takarózás
van, alámotyogó -

nem kaparász kedv. nem peng
húridegemről a kóda -
ma nem akaródzik. a pára
sírna ha kicsapódna.

van ilyen. hogy világot ríkatok
vagy világ ríkat - hogy ne akarjak.
ezen a kottán némán ülő
fekete drótpöttyök a varjak.

ma nem akaródzik. aztán
délelőtt lesz. átragyogó nap -
foszlik a súlya ahogy ledobom
álomnyirkos takarómat.







2016. május 28., szombat

Kegyelem






az arcom legalább egy
másik archoz kövüljön.
égóceánmélyáramlatok
gördítsenek egymáson.
koptass magadhoz, szívem.
ne legyünk csak egymás
által elfogyó mészváz.

igen korallcsont akarnánk
lenni leginkább korallcsont.
égóceánmélyáramlatok
által is alig borzolt korall.
letelepedünk és itt ragadunk
korallhal gondolataink
se utaznak sehova.

látom, hogy mások
az áramlatokba fürösztik
az arcuk. égóceánrepülők.
a végtelen íze az otthonuk
ahogy sodródnak körbe.
látom őket. ütemes létük
torlódó tovarohanását.

az arcom legalább egy
archoz kövüljön ha
kiürülünk. égóceánrepülők
húznak el felettünk éhes
keresésben. úgy suttogja
a forgás: egyszer minden
sodródás leülepedik.

az arcom legalább az
arcodhoz kövüljön.





2016. május 27., péntek

Zen-fotók: Sasa Gyökér (6.)








elcsípett kezdet fénye -
olvasom felcsillanó
szemekből

*

elcsípett kezdet fénye -
amikor elragad
a figyelem

*

rácsodálkozol -
akkora fénnyel csillansz,
hogy mindegy, mire







2016. május 25., szerda

Treelogy

                                                       a Shai Maestro Triónak





disszonáns kis
gyönyörű csillanás vagyunk
a fegyvercsövön

ugyanaz a fény
festi meg a levelet
a zöldje dallam

lassú szonáta
borít illatba mindent
hajnalban hallod -

disszonáns kis
gyönyörű csillanás
a betonkerítésen

egy hajnalban nélkülünk
zendül tovább a
kicsorduló fény

de légyzümmögésben
akár - visszhangzik
lélegzetvételünk



***


maga nem variációkat mutogat az ismert
témára, hanem önmagát.
így köszöni a pillanat a lehetőséget.
lélegzetvétel a zene, csak kihallatszik.
disszonáns kis csillanás a fegyvercsövön.
ugyanaz a sóhaj a betonfal két oldalán.

maga már megint elszakította a harmóniát
a teljesség kedvéért.
nekünk csak ez a vérmocskos teljesség,
ez a befelé táguló sebesülés jut?
síppal dobbal nádi hegedűvel rakott kövek közt
elmotozó szél? van így a szentélyben köszönet?

maga válaszol. egy olyan nyelven amit
miértünk simogat.
billentyűzet húr mesterséges fény
lámpafény bőgőtest feszített bőrök.
mennyi minden kell az elengedéshez!
(egy cellában ugyanígy fütyörészne.)


***


akkor az enyém, ha elvesz.
úgy teljesít hogy elfogyaszt.
magából kifordult világban
ázunk tavaszt.

akkor a tiéd ha elveszt
úgy szentesít hogy elfogy. azt
viszi tovább belőlünk ami
rüggyé fakaszt.

megbomló ágvég. nedvek
kiömlő belőlünk-hang.
elveszted elveszek elvesz
levélke ráng.

akkor az enyém se jelmez
nyílása levélharang.
nem esik hiába akkor
eső se ránk.



2016. május 24., kedd

Claude Monet vízililiomot fest


Kemény Zoltán: Claude Monet vízililiomot fest (2016)


tófenék felől
éghatár-őrliliom
mögött. a festő.

*

láthatod. hova
rejt a megszokott nézetek
hátoldala.







2016. május 23., hétfő

Metropolis 3.



kitudjaki?



kilógsz tériszony
fölé hogy lásd: milyen
magasan vagy mélyen





Nihei Cutomu: Blame! (manga)
ha a szelet is aszfalt és betontakaró lovagolja? amikor városgömb szemetét szotyihéjmód köpi űrbe a glóbusz? amikor a csomópont-gordiusz teljes boga nyúlik fémsziget patkolt óceánok fölé kuktafedőnek?

vagy mindig lesz ninivemegapolisz© égrésében legalább egy feláradó tavasztekintet? kiürült éhségeiben a tér nemcsak kaparászó csótányláb visszhangja gyanánt kong? lesz ének dúdolva befelé zajfallal szemben? 

omlani rakjuk. átmenetek éhes zsákmányául omlani rakjuk a szerkezetet. örök-éhhel. örök éhhel fel. egymásra a testek remegő atomok rezgésből szőtt moccanatlanságát. pedig csak az nem omlik ami moccanhat. tornyunk avatásától avul és avul és avul és moccan. omlani rakjuk.

ha a fényt tükrös forrásokból lövi célzottan a mérnöki szem? ha a massza tápláló sejttömbjén túl nem emlékeztet semmi a növényre? ha irtandó nemszeretem kényszerútitárs lesz a maradék állat? féregragozások tápanyaga?

vagy mindig lesz aki a sikátor-mély kijuthatatlanságaiban is deliráló álomba kapaszkodik? mindig lesz élhetetlen sejt aki nem sejti a távlat hiányát, hanem? mindig lesz legalul aki nem a sikolyából ver visszhangot, de szólítja a maradék létégő csipkebokor? 

lesz aki tériszony nélkül sétál a lét gyalázatának égbe fonódó rudazatán? lesz aki minden törvényt és szabályt áthágva vágyik és jelent? mindig lesz ninivemegapolisz© kollektív ipari fényégésében szál égő gyertyalélek? 










iszonytér árnyék-
lakója lásd: milyen
mélyen vagy magasan



Mamoru Oshii: Ghost in the Shell (alley scene)



Utóirat a Metropolis ciklushoz



miért delirál
megapolisz-omlást a
hétfő hajnal?



Otomo Katsuhiro: Akira (manga)


2016. május 22., vasárnap

Zárva






zárva vannak az átjárók
nasztaszja filippovna
talán épp azt a követ
faragták a résbe
amit az angyal
a sír elől elhengerített

hallomásból ismert képek
valaki szüntelen suttog:
nincsenek

nem
ami szül
nem
ami temet:

szívdobbanástól
bemozdult kép
a tenger
                    (Hegedűs Gyöngyi)




szívdobbanástól
bemozdult kép a tenger -
rögzíthetetlen

permet fölött a
határtalan ég-mély
sem vezet sehova
                                (shizoo)






Les fleurs du désir...





libabőr-alkonyat
vénségén borzongat
hajnalvirágod

alkonyom pislogó
fényébe nyújtózik
hajnalvirágod

alkonyom elkésett
éheit színeli
hajnalvirágod

tétova tenyeret
pihéivel vezet
hajnalvirágod

libabőr-alkonyat
határunk vékonyabb -
hajnalvirágod 

kinyíló soha-nem
éjén is keresem
hajnalvirágod






2016. május 21., szombat

Te se





nem tartok ott.

még lehet, hogy egy kevésbé éles fényekkel
operáló kevésbé műtőlámpa hajnalon
egyszer megérkezünk a válaszaidba.

de most még nem tartok ott.

ma reggel még csak a feltehetően
feltehető kérdéseim fogalmazom.
egy kevésbé éles kicsit elkentebb reggel
közelebb húzom benned a létrát
és felteszem őket.

kérlek csak akkor válaszolj
ha kérdezlek.
nem tartok ott
hogy kérdezés nélkül felfogjam
a válaszaid.

és te se tartasz.




2016. május 20., péntek

Teljesség-átiratok (35.)


Fan Ho fényképe



A létezés
Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. A létezés mindenben azonos.
A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet.
Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés.
Az ember az egyetlen, aki a változókban a névvel rögzíthetőt keresi: értelme van.
Az ember az egyetlen, aki önmagában egyéni és feltételes dolgok alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)



ember lettél -
az egyetlen keresője
ami kijelent.



nevezett neveid látod? igen és nem fedi. nem
fény-harapott testét - ég szülte fakó földi jelen
bokrot paripát lépcsőt falköz térmezején őt
aki kincstár aki nincs már - úgy nincs az a fény-lőtt
sár szülte óvó ölelés, birtoklás és név ami póráz
az ember az egyetlen aki gyászol számol aki óráz -
áll romlásokon tovalép elfulladó állomásokon
éhségben minddel kétségben egyikkel sem rokon
örökítene mintha örök létében meglelt sohasem
elől így futhatna elit-pólyázott választott kevesen
a Templom tetejére a fénybe fehér árnytalan
tiszta napfelszínt súrolhatna hiszen szószárnya van -

nevezett neveid. látod? igen és nem fedi vágyad
pusztuló határolt egyéni külön levő szavak árnyak
körbeölel csicsergés nyihogás hörgés hal vízrezonáló csendje 
árnyaltabb egyedül? foszlik szakadék mélyére zuhan a rendje
névvel rögzíted? horgony lóg kötelén tapogat
feneketlen szó-mélyen teli fecsegett holnapokat
lehet ember voltunk nevező kihaénnemje a kevesebb -
az állat létezi mit éhed lét pár nyomorult évén át keresett
lehet ez a vers is akár - lehet ez a vers is ami ver
az ember az egyetlen aki összekutyulja az őt az amivel -
lépsz lépcső tetején jól látni a létet fakuló restség
de azért dorombol neked az a kis szív öleled a testét
sárszült óvó ölelés sárölelés és név ami póráz -
az ember az egyetlen aki így épít: szókirakó gyász.



elfog valami
meleg testét ölelve -
hívjuk léleknek? 




2016. május 19., csütörtök

Eliot Prufrockja geek pocakot növeszt (slamverzió)

Az eredeti T.S Eliot-költemény és shizootim verziója itt olvasható




Hát üljünk le a képernyő elé
én itt, te ott - a fázis azonos;
az égre műtősköpeny-szín pára ül -
várhatna tán romkocsma és terasz
meg ez, meg az
de inkább a kattintásnyi távol
enged kedvelést a másik ritmusából
ez is egyfajta közös séta, léten
egymással vitázó link utak felé.
Üljünk le együtt - én itt, te ott
a közvetített estély kéken
tükröződik kettőnk s még ki tudja
hány hiány tekintetében.

Egy csetszobában gyönyörködnek a Ladyk
egymás legfrissebb szelfijét dícsérik.

Ködöl a sok szó. A bányászható
mélységekből felszivárgó sujtólég e köd
minthogyha mindig robbanás előtt -
az érdeklődés hiányában elmarad a durr ma.
Az est zugaiban a város virtuális orma
ködlik - imbolyogva szálló
talajtalan délibáb - amit láthatatlan szálaival
hozzánk köt a háló.

Nem jön el. Idő és robbanás,
lassított felvételen a törmelék,
mely éleit az ablakokhoz dörgöli
és hívatlan vendég gyanánt benyit -
az otthoniak hiába sminkelik ki éheik,
hiába marad bőven ideje a kezeknek:
a tisztító megingás ma este sem
érkezett meg.
Időm, időd: telik.
Képernyő előtt az álmaink
jóízűen szemügyre vesznek -
míg megteázunk, itt, külön, külön
megülve veszteg.

Egy csetszobában örömködnek a Ladyk,
s egymás legfrissebb szelfijét dicsérik.

A lányok! Ismerem a villantásaik, a Ladyk összes szelfijét,
tükör előtt pucsítva, anyaszülten a fürdőszobában,
utcán, bárban, limóban, legendás helyeken
(minden borotvált kis pihéjük vibrál a feltárás gesztusában)
Bőrükre száll a férfinyál,
Lényem is értük rinyál -
Habár rám pillantva egyből lapoznak:
     hisz posztjaimban akár a tetű
     túl sok a betű.

Nézd, milyen észrevétlen este lett - a fények odaki égnek,
fénykörük is egyfajta testiség,
megfényeli létünk bogárnyi pestisét...
Túl nasin, kólán, energiaitalon
posztolhatom a pillanatom?
Kitartva végsőkig feszíthetem -
bár előre látom, tálcán hozza a fejem
a kommentekben a trollhad,
prófétaságom a háttérzajba olvad
                                                   - hát üsse kő!
Nagyságom megtette, amit lehetett: letölthető.

Nem tudom, hogy érdemes-e ezután
túl nasin, kólán és instant teán
csetelni még, mintegy a végső ítélet
árnyékában vicceket mesélni -
mintegy gamer bitó alatt egymás hóhéra ketten
a vicceden épp jóízűt nevettem:
Hogy Lázár vagy, ki feltört a sírüregből
az előző, lázas kivégzés után;
s tanácsodon: ha netán felébredek a szűk helyen
tartsam kordában a rémületem,
mert ez ilyen, feltámadásra kivégzés;
   S ne izgasson, hogyha a netes szavazáson
   veszítek, mert nem így képzelte el a közönség
   agóniám és feltámadásom.

Zárt csoportban örömködnek a Ladyk
ott is meg a falaikon
gyűlik a vicces emotikon
röpködnek a szmájlik a szívecskék
teliszemetelik az idővonalam
ahogy tetszikelem őket alázatosan
csak úgy röpködnek a feltartott hüvelykujjú kezecskék...

Még csak statiszta sem vagyok -
valójában nem táplálékom a tetszés.
Magánügyem marad a végkifejlet,
ha cheat kóddá fogdosod - az a te dolgod.
Magvas szentenciákra készen
lesed e bő egű fillér-egészem,
vagy kikacagsz - hát az se gond:
csak bolondot a Bolond.

Mert még csak statiszta sem vagyok -
bár már öregszem... már öregszem.
jobb, ha innentől nem lát a világ
Leszerelem a webkamerát...

megszokott dolog
búcsúzóul posztolom ahogy kikapcsolok.