2019. február 18., hétfő

Amit magamban






elhelyeztem, szégyenbe öltözött emléktestét
leültettem egy várótermi padra, miközben
a busz már járatta a motort, indulni készült
és már minden ülőhely foglalt volt és mindegyiken
én ültem, különböző életkorban; megalázó
látni, milyen összeesett, szétfolyó, öreg
emberré tett a lényeg folyamatos kerülgetése,
és hogy mennyire nem ismerte fel a fiatal
önmagam, egyik sem ismerte fel a mellette
ülő önmagát, csak én, csak én láttam, hogy még a
vezetőülésben is én ülök, pedig nem is
tudok vezetni; szóval hogy valójában ez
a busz a katasztrófába tart és nem haza,
bármit is jelentsen most már az, hogy haza,
és valójában egyedül ez a tényleg hajléktalan
kinézetű nyomorult ússza meg, egyedül, aki
nekem jött hátulról, félig kinyitotta a
hátizsákom zsebét, hogy kivegye a tárcám,
és akit én fordulásból kentem az oszlopnak,
és csak azért nem ütöttem meg, mert már
éppen eléggé megütődött, szóval lehelyeztem,
szégyenbe öltözött nyomorult, simán hagyta
leültetni magát, a végén adtam neki valamennyi
aprót is; mielőtt észrevettem, hogy teljesen
kiürült a váróterem, a busz sehol, az orrom
picit vérzik, az oszlop felhorzsolta a kezem
és az a háromszázhuszonnégy forint, amit attól az
erőszakos fasztól kaptam, akinek véletlenül
nekimentem, lófaszra se lesz elég.






2019. február 17., vasárnap

Zen fotók: Hiroshi Yoshida (1.)


Iris Garden in Horikiri, 1928



nőszirom-mező
bősége felett öregség
gondja-búja

adakozó kedv
nyíló íriszölében
sem látja magát

*

befelé figyelsz
fénybe markoló élet
szürke zárványa

hervadsz. na és! ez
a bőséggel hintett kert
azért sziromlik









2019. február 16., szombat

Zen-fotók: Walton Eszter (11.)







igazultál, vagy
sem - ez a feledés itt
nem tart már téged


nevetésed szél,
neved erezet hamvadt-
korhadt vízjele






2019. február 15., péntek

bekeríti







cellámba vonulva önként a szédült távlat elől
előérzetek pernyét hordó szeléből
nem a figyelemrablók zsákmányállata
aki a láthatárát magától szűkre vonja
tisztelem a megmerítőket
hogy van szívük a kanálisparti szagokhoz
nem kell embert látnom a vászonba göngyölt húsba
ha olykor mégis - erőlködés nélkül sikerül

értem a gazdát aki bekerítette a házát
meg a lesütött szemű odaégett figyelmet a csillag alatt
elvennék a körülöttem lélegezhető levegőt
fertőzne a farkasvakságban szenvedő bárányok húsa
tisztelem akik nem esznek húst
de nem vonom ki magam az őrületből
sebet harapok rád és eltűröm ahogy
megbélyegez a fogsorod

ez megint a le kell menni kutyába kor
még az elvonulással is részt veszek benne
ahogy egy nem működő lift be sem csukódó
ajtaja mögött a menedéket keresők
magasan lakom lépcsőn járok
van szívem a lassú emelkedéshez
amit nem a gépek csikorgó fogai között
összesajduló áramok teremnek

a láthatárunk magától szűkre vonja
a közös erővel kilégzett pára
hiába gyűlik nem gyűlölöm a páraforgatókat
akik teljes erővel hisznek az elhihetetlenben
tisztelem a tisztelendőket
ahogy egy áldás oszló kezében lebegő ostyát
hitt el egykor a gyerek olvadó megváltásnak
nem lett keserűbb a szám íze tőle





2019. február 14., csütörtök

Egy veréb siratása

Tandori





reggel gyöngyház-fénymestere
veszteségekről szót se ejtsen -
felhők papírpor hengere
vége-főcím száll, esik, felejtsem

mondd minek gyászolnám, kitől
irigy kutyállást sem tanultam?
ki végképp nem áll már senkiből
száll oldott hőből osztagultan

mint egy léggömbnyi partizánt
venné komolyan a rizsánk
(morzsáját bezzeg komolyan vette)

nem szórja többé seregek
elé a hántolt egeket -
s ha állanánk is, hát nem felette







2019. február 13., szerda

Zen-fotók: Sasa Gyökér (51.)


Late Bloomers (January 2019)




magvak fagy-csípett
reménye anyjuk úgy maradt
tenyerében


hímezz muszlinruhát
tél menyasszonyának -
olvadjon. vesse.







2019. február 12., kedd

szellőztetés







van a gyógyulásnak az a fázisa
amikor megrepedezik rajtad a bénultság
még nem tudod, milyen lesz
felkelni ebből a nehéz
szagokkal körbegyűrt betegágyból

nem ahogy az ágyneműcsere
tépi le rólad a láz sebtapaszát
a hajnali váltás erőszakában

nem az a meztelen didergés
ami aztán a frisset is telíti
a belőled áradó nyirkos rémülettel

egyszer csak rések nyílnak ahol
hozzád fér a február csodálkozása
még nem tudod, milyen lesz
de a betegség mindig mintha
belülről fogyna el






2019. február 11., hétfő

évértékelő







az alsó csakrák óráján ébredtem
így most nem biztos, hogy követsz
ez a benzingőz az ablak alá egy hete gyűlik
kis intelligens felhő
ott integet, látod?
nahát
ezért nem nyitom ki.

a párom szegény betegen ment ma dolgozni
nem, szerintem már egyáltalán nem fertőző
legyengült benne a saját szájíz
annyira, hogy csak neki legyen pokoli.

egy fekete lepel mögött valami szemetet
össze-vissza fújt megint a mikrofonszél
visszatekint egykori hasznos magára
a hörgőkben elfáradt vírus.

mert hiszen minden betegség hasznos
bár nem mindegyik a gyógyulással
sőt, a legtöbb nem a gyógyulással
hentereg az ágyban
vonaglik és pucsít
látod? micsoda kis
kopasz, ötvenes ribanc.

a legtöbb betegség csak saját magát érdekli
mert csak saját maga érdekli
tart amíg tart, bár ránézésre
örökbecsűnek készül, ez a legromlékonyabb.

tudom, nincs rá időm, hogy magától lebomoljon
de erre hiába szednél gyógyszert
csak legyengíti az amúgy is mértéken
felül igénybe vett szervezetedet.

klinikai érdeklődés, igen
az alsó csakrák óráján ébredtem
másnaposan a rengeteg beszlopált vírustól
ami egy felfoghatatlanul
mély torokból
csak ömlik, csak
ömlik a zsigerekbe.