Közjáték (7.)

Mit szólnátok, ha a létösszegző költemények mintájára

évösszegző versekkel zárnák 2019-et?

Formai megkötés most sincs, engedjétek el magatokat!

Éves kirakás

Ezt a vetést nem hívod számvetésnek

bár a Bolond felülírta végre a Kardok Hercegét,

ő a legerősebb, mert vagy nincs száma, vagy

az összes szám az övé - bár amúgy

az sem egy nagy szám.

Nem nagy szám, hogy vállalkozol

megint rá, hogy a forgalomban legyél

kitett gyerek. Odaadod magad a télnek -

odaadásban mindig teljesebb az, akinek

egyebe sincsen.

Nem nagy szám, a mások éhébe hordott

tápanyag illata beivódik az ízületeidbe;

ízlik, hogy vénségedre képes vagy elgurítani

két keréken a napi százast.

Nem nagy szám, hogy a feleséged

egészséges. Hogy a kapcsolatotok

továbbra is különleges, akkor is, ha nem azt

kaptad tőle, amiért jöttél.

Nem tudtad, hogy ezt is lehet

akarhatni. A takargatni valóidat

kitakargatta. Mégse fázol. Sőt.

Nem is értem, miért kell a tekintetek magvetése,

hűséges vagy, meg rájönnek úgyis, hogy

csak a szád nagy.

Nem nagy szám, kijött egy versesköteted, de

miután árnyékba álltál, nem esik rá túl sok fény,

hiába tartod a kezedben. El kéne engedni, mert

tele van vele. És tartani kéne, ahogy

levele fosztott ág a szürkülő eget.

De ezt már megírtad haikuban:

"foglalt a kezed

nem lehetsz tücsök, hangya

egyszerre - tedd le"

azóta is mind a kettőt. Tartogatod.

Szóval idén malacod volt, elkerült

a nagy számok törvénye. A törvényszék helyett

ülj a foteledbe, vegyél egy

nagy levegőt, meg egy könyvet, és fújd tele

ragacsos cetlikkel, hogy amikor

írsz róla, emlékezz. Mert azért

írsz róla, hogy emlékezz rá.

Mint ahogy azért írsz, hogy emlékezz.

Törvényre, székre, szokásos fosztatásra.

Azért vetsz, hogy arass. És hogy meglásd,

mikor vezetik be megint az utolsó

éjszaka jogát.