hajnali párhuzam

felkeléskor ösztönösen nyújtom túl -
ezt nem tudom elmesélni, milyen érzés, amikor tőből
szakad le, vagy hogy is mondjam:
a boka bekötési pontjain úrrá lesz a görcs
és olyan érzés, mintha tőből szakadna le,
pont ilyen érzés a társadalommal,
amikor túlnyúlik a terheléstől a
szalag és leveti a takarót, a kultúrát, a féket, mert
behúzza és akkor jön a felkelés.

izomból. ez tervezhetetlen, csak
felébredünk, és húz a görcs, és hirtelen nincs
mibe másba kapaszkodni, csak a fájdalomba,
hiszen túlnyújtottak bennünket, túlfeszítettek,
összegyűlik a társadalomban a sava és
behúzza és akkor jön a felkelés.

lesznek akkor is, akik nem görcsölnek -
mert a fej, a nyak, a törzs, a karok, szóval
a felsőtest nem görcsöl, csak a lábak,
amin az egész jár. mégis, olyan érzés
mintha az egész görcsölne, a fej sem
tud másra figyelni, csak a görcsre, és
nem tud kitapogatózni, kisántikálni a
fürdőszobába, hogy társadalmi lóbalzsamot
kenjen rá, és akkor felkelés jön -

az összes gusztustalan tünettel, a visszerek csomói
égnek a rákent készségtől, mintha tűzzel
oltanád el a tüzet, másféle tűzzel, amiben
elhalnak a fékek és lehull minden gátlás,
a terror tényleg terror lesz, amit az elhárítók
égetnek a társadalmi lábba, néven nevezett
neveik beleégnek a történelemkönyvebe megint,
mert felkelés jön, ahol a gyógyítás kísérlete majd
több kárt csinál, mint

szegény hazám! hajnal van és behúzza
lábait a ködtakaró alá. a lábait, amin jár.
amíg nem enyhül, nem artikulálunk. a társadalmi
görcs nem enged indulókat énekelni.
felkeléskor ösztönösen nyújtjuk túl
annál, amíg a takarónk ér.