Samuel Taylor Coleridge
Kubla kán
Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.
De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! Démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!
A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!
Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! A jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét…
(ford.: Szabó Lőrinc)
…ilyen határon táncolt
ő
a dalba csordult test
leánya
izzó folyó ajkán ha
száll
a dal, a szívem markoló
s milyen ajakról… ó, a szó:
tűztestet rejt csipkés
ruhája -
de arcán mint két jégopál
fagybarlang, villan
két szeme:
izzó folyó ajkán, ha
száll
közben a lelked méri
le!
Hármas kör se védi azt,
kit
tekintetével eltalál!
Abora hegyéről dalolva
érted ég, érted
haragszik…
Ilyen határon épített
Kubla kán
tündérpalotát
Xanadu fénylő határait
s barlangjegét karolta
át
magába vonva színeit
a fal, a sziklaszélre
hányt
szép csipkesor. Mintha
a táj
kitett szép lélegző lány-nyakát
körbetáncolná a kéklő
égig érő nyakék: a sziklaékkő.
és udvarain szökőkutak,
a csobbanó víz és kő
zenél,
a szikla bőre húsa
vékony
vize mintha jég, folyékony
jéglávakút az udvaron,
jegétől izzó kék acél,
örökkön nyíló fák,
körül,
hisz ily erőtől
menekül
el északra a tél -
De ó, csak öt
mérföldnyi szent folyó
az Alph, kirobbanástól
míg mélybe zuhan!
Két vad hely, mély
völgy, démonsirató
szoros között áramlik
ó, a szent folyam,
közötte terül el Kubla
tündérpalotája
Xanadu tavaszfény ingó
ligetei mind;
a fénydómok függőkertek
és a vén fenyérek,
gyermekei adakozó Föld
lélegzetének
mintha elfogyó kő
pazarló lakomája
sírná: „mentsétek meg
lelkeink”.
S ami dallam volt,
megpuhított távol
forrásból zene -
mintha a palotából,
karcsú tornyaiból rezgett
volna ki –
közelről keserves
siratóének,
mint amikor oszló
démonkedvesének
énekel utolsó panaszt
valaki.
Messzi zajból hall ki a felkent
- mint Kubla is - vérharci zajt;
idő fen ellenükre
fegyvert
követ omlasztó vihart,
s ah, viaskodnak a
percek
a felgyűrt szikla mint
tolul;
szépre vésett
csipkeformák
repedeznek mind alul,
míg bástya omlik, s
tornya hull
s alattomos kúszó
indák
az emlékét is befonják
–
s mint ki végképp
kialudt
már meg se leled
Xanadut.
Ismertem egy lányt
valaha,
bőrét prédára tette –
Abesszínia lánya volt
Abora hegyéről dalolt
de itt, a messzi
északon
nem égett nap felette.
Mégis, varázsa úgy
lobog
mintha még mézharmatot
kortyolnék édes szűk kehelyből –
zendül dalában újra
feltör
az Alph, a zajgó szent
folyam
mint egykor, Xanaduban!
Létre kitett
túlzásaink, ah,
sziklatűre, és
homokra,
hullámtarajra, sarki
jégre
rakott gyönyör és mind
mivégre!
Létre húzott szép
romokra
repkény kúszik,
elemésztett
tilalmas kis
percöröklét
mint kiperdülő
homokszem:
hull ha lét szorítja
öklét!
Úgy elomlik úgy ereszt,
ahogy formát és dalt
veszít
idővel minden női
test.
S Kubla kán mind tudta
ezt,
Hogy holt anyag és változik.
Mégis - palotát
rakatott,
hol az Alph, a szent
folyam kanyarog,
s egy pillanatnyi lelket álmodott
ki démont gyászol, és
egy lány dalát –
oly élesen, hogy
átkozta, ki látta,
csukott szemmel Hármas
körbe zárva
vetette magából a
világ.
De a pillanatnak
örökül adott
öröklétet, meg nem
ragadott
megragadhatatlan
csodapalotát
azóta is látja, aki lát
ha egy lány – akár ha
Abesszíniából
önmagát a dalra téve
fel
élet urának, örök
Kubla kánnak
vagy csak úgy dúdolva önmagának
- bár meg nem mondaná
ki hallja
hogyan kerül az érzés
a dalba -
a szent Alph
forrásának énekel.
shizoo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése