Abdai anzix (slamverzió)

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e... értik-e? értik? 
Érzik a vonszolt szó csend-nehezült közeit?

És aki érti, maga is írja füzetbe 
e furcsuló kor förtelmeit?
Ha szerteszórnák rossz szilánkjait -
Hogyha tört
cserépként egyszer ellepi a föld
és bomlásában nem tart már formát, 
hordozza őt nedvektől és földtől
málló, szemetes
lapokon az a notesz?

Mert hátha keresik majd,
várnák, kapaszkodva a reménybe
a vész után a férje, sarja, felesége -
írja noteszbe maga is a világot
formátlanul, ha többre nem telik -
Hogyha végül akad, ki a gödröt kiássa,
könnyen menjen az azonosítása?

Hiszen félelmetes ez a kor -
látszik az embergéptestek,
veszésre érlelt létezésfelesleg
alján, hogy gyűlik megint a gáz
a mérgezett -
mocsárból, mint iszap alól
szivárog fel ha kiszabadul
a gyűlölet.

Vésse füzetbe a szót, aki
öröklétnek üzenne, s nem a múltba?
Formátlanul, ha nem tanulta,
ha nem jutott szájába kurta 
erős ige - hát dagályosan, fecsegve
írja, csak írja igazát az egekbe -
írja noteszbe a tapasztalt, beteg 
förtelmeket?

Minek?

Ő nem a förtelmeket írta - az idő
pengett benne versbe konokul,
mint megfeszített hegedűhúr
míg pattan.

A forma állandó volt benne - most szakadtan,
korunk mélyén örökre mozdulatlan
csak ez a hiány van. Se húr, se forma.
Nem tűz ez. Csak a korma.

Őt pengette, ellene feszült benne a lélek
a formátlanság kísértetének.
Megtartotta. Nemcsak mert szerette.
Mint bombázórajok húznak el felette
azóta az emlékező évek;
azt írta: ellenükre élek -
úgy tűnik, bennünk is ellenünkre él.

Formált emlékhelyét 
csaknem mindegy, mi zúzta szét:
vele annál nagyobb gyalázat
már nem eshet, mint ami akkor.

Forma és emlékhely - 
elpusztít ez a vak kor. 

Mindegy, hogy részeg ösztön
vagy a világ megférgesülése,
a föld alól megint a föld fölé törő
elvakult erő -

nem vele esik a gyalázat, hanem velünk
történik, az, ami.
Mi nem tudunk megint méltóbban -
másképp hangzani:
úgy, mit akit veszteség ért. 
Mint aki gyászol
mint aki létét kiszegezné a világból,
s formálva rajta, enyhet adóul,
alvó táborok felett 
hagyná kibomlani az emlékeket.

Enélkül forma és emlékhely
formaság és gazzal benőtt törött
kő. 

A sejtek mélyén
méregként gyűlő sejtelem -
ha ölni visznek terelt tömegben
maradjak inkább jeltelen.

Mert velünk annál nagyobb gyalázat
már nem eshet. Mint amire máig
nincsen magyarázat.


Felejtsen el a nyálát csorgató, ha elpusztít. 
Ne őrizzen se emlék, sem varázslat.