A vers virágzása IV.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését              és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.



álmomban verset írtam. 
nem voltam
elégedett vele, de
éreztem valami finom eleganciát
a szavakon, amit a nappali versek
ekképpen nem hordoznak magukon -

mintha a tartalom
lüktető hiátusos törtsége szándékos
volna az éji versben, amit
kerekre gyúr a forma,
nem öltözetként, de mint a lényeg
egyenrangú társa - mintha megleltem volna
egyfajta verstestiséget.

nem rögzült, elszállt a 
tápászkodás 
tapogatódzása
közben, mintha nem volna 
való a fényre, mintha nem bírná
éber létem e másféle minta -

de nem bánnám, ha
efféle könnyed egy-test-és-lélek
versek - csak hogy zenéljen a hajnal
minden ébredésembe beleköltöznének. 



Vitorlát                  a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön           a  csattanó szigort
a dalt                     ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet           és a robbanómotort
Az autópályák és sínek                 mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat                  áradó utazását
metropoliszt                  ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített       halászháló árbocot rázó szakadását -

A gólemet, amit rakunk         amelynek formálódó agya
az információ           áradó tömegben izzó galaxisa
a mely talán egyszer        majd önmagára ébred
s belé költözik          egyfajta emberfeletti lélek
mozgásaink mentén a         lassú lábnyomokból kiformált utak
úgy nyitnak meg          számunkra felfoghatatlan kapukat
ahogy bolyát építi akaratlan        a testvéreivel akárki hangya
lehet hogy csak ennyi az ember          egyéni sorsnak látszó, nagy kalandja?



visz a szavam oda vissza
ahol ki a vérem issza
ahol ki a kétféle fény
ez esemény
az a remény –
 
áldom a két fényt a vérrel
a hiányát a fehérrel
ahol ha kialszik a fény
– ez esemény –
csak a remény

áldom a vért a két fénnyel
a telését a fehérrel
szemembe ha vakít a fény
– hol a remény –
az esemény

visz a szavam oda vissza
hol a szívem két vég issza
kiissza a kétféle fény
csak a remény 
csak esemény.



Keverünk levegőt és földet  
                                       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel         
                                   ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek

keverjük a kevélység
                         és alázat
megtisztulását

keverjük a lázat -

így vagyunk
           táguló tereknek
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
lég ritmusa -


kétirányú konnektor az ember:
rajta át
vegyül a világ
jól érzékelhető két aspektusa.



Kétféle fényből gyúrva szolgálok két urat
nekik köszön minden önkéntelen mozdulat
nekik gyúrom gólemmé a sarat
avagy időnként így hiszem
hiszen
hitekből állok 
és gondolatokból itt, előtted -

s időtlenséget álmodok
könyörtelen telő
minden időnknek.