Fekete tollak

Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)

Kitudjaki?

"Vállamon egy madár ül és rekedt

hangján azt ismétli: nem érdemes.

Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek

nem változnak, csak a helyszínek és nevek.

A régi bajt tövestül tépheted,

csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.

A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment

reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…"

                                      (Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

Ellökném, rámakaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.

                                     (Nemes Nagy Ágnes: Madár)

Telihold, tízezerszeres nap és

úgy ér mint egy csőrbökés.

Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön.

a fényben élesebb, ha nincs öröm.

Tollak suhogó árnyéktere

gúnyt recseg. Repülj, gyere -

árnyékolnak a varjak 

hogy ne akarjak.

Hogy mégse akarjak.

Vége van. Az estélynek az ünnepélynek 

a díszfelvonulásnak a május elsejének 

lyukas zászlófeszítő lobogásnak

ez a másnap.

Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova - de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet - a mást
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Rikolt ha szólnék.

Vége van. Ugyanaz a facsart lepedékes
önzés ismétlődik - csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.

Kifordult a földből. Látod. kinőtt
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban -
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül - a húsunktól kövér.

-----------------------------------------------------------------------------

Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a megkönnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is - azóta halott?

Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?

Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért veszem kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül - ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?

Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?

Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat -
tényleg hurcolom magamban a holtat?

----------------------------------------------------------------------------

Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.

Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt a tollnak ha álma van -
omlik. Hangtalan.

Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel -
hogy elhiszel.

Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
                       Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.

Kontúrtalan.

Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.