Senkié

inspiráció: http://drz56.blog.hu/2013/09/07/nem_felek_680


Nem vagyok senkié, még a magamé sem vagyok, erre tényleg odafigyelek mostanában, a lét és a nem birtokolhatóság örömére, meg a kétségbeesés simára csiszolt faláról egyenletesen visszapergő időre.


Régen nem énekel.
Valaha úgy ömlött belőle, akár a zivatar
amikor szétpattan az addig fölénk feszített
nagynyomású buborék.
Szétpattant benne a fájdalomból,
éhségből, de akár örömből
feszített nagynyomású buborék és
ömlött belőle az ének.

Félt, azért. A benne feszített buboréktól
hogy ő is szétpattan vele.
Hogy az ének nélkül más ömlik elő,
másképp a lélek -
félt, hogy elcsurog.
Ez a félelem énekeltetett. Hogy mederben
csobogjon el belőle önmaga,
vagy amit érez önmaga, mert persze
ez vagyunk: megérzett önmagunk.

Régen nem énekel.
Régóta nem fröccsent vigaszt
- magának, mintegy -
a kétségbeesés simára csiszolt falára,
ami körülveszi. Mert nem szólított meg
senkit az éneke, és anélkül
mindenképp számolatlanul telik
a kétségbeesés simára csiszolt faláról
visszapergő idő.