2013. szeptember 17., kedd

Az Egyetlen Kérdés / Értékmentés




annyiban hagytalak -
amennyit érdemelsz?


-------------------------------------------------------------



Életem első...

...biciklitúráját az apai szigornak, Ági néninek, meg egy medicinlabdának köszönhetem - meg persze a saját indulatos természetemnek.

Történt ugyanis, az (úgy-amennyire) boldog emlékű óidők távolában, hogy akár hiszitek, akár nem, a rácalmási általános iskola második osztályába léptem, ahol is új osztályfőnök fogadott, Ági néni. Pályakezdő volt, és az első pillanattól kezdve hevesen utáltuk egymást. Így, felnőtt eszemmel belátom, volt rajtam mit utálni, főleg, hogy a rácalmási nevelőotthon karakán óvónénijének voltam a fiacskája, aki biztonságban érezvén magát a nevelőtestületi szolidaritás óvó égisze alatt, sokat megengedett magának akkoriban, apró, de bosszantó csínyeket. Ági néni hamar két osztályfőnökivel díjazta ebbéli működésem, mintegy jelezve, semmilyen védettséget nem ismer el. Amit viszont apám viselt el nehezen, dörgedelmes hangon közölte, ha még egyet hazahozok, agyoncsap.

Na mármost apám én szavahihető embernek ismertem, úgyhogy azon a szép, májusi tornaórán, amikor medicinlabdával nemcsak a játékból, de kicsit az eszméletéből is kidobtam a Petit (jelzem, országos cimborámat - és nem is tudom, hogy keveredett az a medicinlabda a kidobós lepuhult kosárlabdái közé...), és megkaptam az az ominózus harmadik intőt, csak abban voltam biztos, haza nem mehetek. Felpattantam hát iskolába-járó hű Pajtás paripám hátára, a nagyszünetben, azzal a szent elhatározással, hogy este már Pázmándon, nagyszüleimnél vacsorázok.

A hatoson szigorúan tilos volt biciklizni akkor is, ennek ellenére eszem ágában se volt a földutakon pazarolni az időt, nyolc éves lelkem teljesen betöltötte a negyvenegynehány kilométeres feladat nagysága, legrövidebb út az egyenes, tehát hajrá. Nem mondom, hogy nem dudáltak, de megállni senki se volt hajlandó, nem pazarolták rám a drága időt. Ettem a kilométereket, aztán már inkább csak majszoltam, egyre kevésbé ízlett. Azért ez kicsit más volt, az elsuhanó teherautók szelében, mint a faluban, meg a Duna-parton a haverokkal...

Ezzel együtt kora délutánra eljutottam Adonyig, ahol végre elhagyhattam a főutat, agyő, hatos, engem többet te se látsz. Feltoltam a biciklit az emelkedőn a pusztaszabolcsi sokkal békésebb úton, és kicsit (hulla-) fáradtan hajtottam tovább. Már azt terveztem, hogy ha marad sötétedésig némi időm, én bizony áztatom kicsit a tagjaim a Velencei Tavon, mielőtt Kápolnásnyéknél Pázmánd felé váltanék.

Mint tudjuk a legjobb számítást is keresztülhúzhatja a véletlen. Esetemben a véletlen száznyolcvan centiméter magas, rendőregyenruhás és nagyon mérges volt. Merthogy akkor már fél napja engem keresett. Ő, meg a fél megye.

Merthogy amikor nem jelentem meg a környezetismeret-órán, Ági néni azért csak felhívta anyám a nevelőotthonban, hátha hozzá szaladtam panaszra. Anyám persze mértéktelenül kiborult, és azon felül, hogy Ági nénit elküldte az összes melegebb és hidegebb éghajlatra, átszaladt a körzeti megbízotthoz is, ha már az "az impotens bagázs az iskolában" erre nem volt idejében képes. Mondhatni az egészséges falusi idegrendszernek köszönhető, hogy az "iskolabeliek" meg anyám közt némi átmeneti fagyon kívül semmi egyéb "következmény" nem volt tapasztalható - meg azt hiszem, szerették is, a nem egyszer bántó egyenességével egyetemben. Nem láttam, ugye, de mesélték...

Szóval a rend morc őre fordított vissza, és kísért egészen vissza a hatosig a kincstári Lada gépjárművel, ahol is átadott (a szintén engem kereső) teherautónyi orosz kiskatonának. Mint kiderült, az összes dűlőúton kerestek, csak a hatoson nem... A ruszkikkal egész jó barátságba keveredtünk, bár csak annyit beszéltem a nyelvükön, hogy zdrasztvutye, az "apuka dádá"-t azt értették, meg egészen szépen énekeltek.

Aztán kitettek a falu határában, ahol a körzeti megbízott várt Pannóniával. Nem ízlett a Pancsának a tempóm, mert addigra (várt ugye egy naagy találkozáás...) a fáradtság meg a rettegés akkora lufit pakolt a tüdőmbe, hogy alig kaptam levegőt. Így jutottunk a nevelőotthon kerítéséig, ahol már ott várt a fél falu, az egész iskola, meg anyám.

A többit el lehet képzelni.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése