Azt álmodtam

Zavarna, ha megreményesítenélek?
Azt álmodtam, hogy boldog családban élsz.
Hogy van egy kajla kutyusod, akitől halványul a régi
veszteség. Ahogy a sikerült műtét
emléke - halványul a gyász:
már nem a fájdalomra emlékszel
hanem a hűség fürdető tekintetére
azokból a szemekből.

Megtartottad az esernyőt a másik helyett, ami
elveszett, a félretaposott sarkú piros cipőt
már csak a kertbe veszed fel, de
kidobni nem fogod - egy darabig biztosan nem.
De tudod, már tudod, hogy ha eljön a napja
szanálod majd - és eszedbe sem jut
mire is kéne emlékeztessen.

A gyógyulás ilyen: felejt. Még szerencse.
Nem járkálhatnánk állandóan
köldökig felnyitott sebekkel.

Nem tudom, mennyit adhat a reményhez
hogy ezek szerint egyszer elfogysz
belőlem is. Végül
nem leszel a létezésem egyetlen
álmos délutánja sem, nem leszel
hajnalban háromszor rigófütty -

mert én is gyógyulok. Reményben,
gyász után és gyász előtt,
avagy a pillanatban legkésőbb, amikor
minden veszteségből kigyógyít
a magam vesztése -

de mindez csak akkor érvényes,
az egész megreményesítési kísérlet,
ha a képek visszafolyó áramlásán túl is
jelentenek valamit az álmok.