Nyaralás-variációk

napsütemény a
forró homokban – vízpart
szemetes szélén

*
pénzért távolság
szárazvirágnapoktól –
másféle váza

*
fénysávba bódult
lusta porszemek tánca –
idődön kívül

*
idegen illat
boldog rejtelmét zárod
ráismerésbe

*
pipacs a percek
könnyen foszló szépsége –
engedd hervadni

*
bőröndbe óvott
szuvenír melegít majd –
bőrödbe óvott…

Egyszer csak a négyszavas... (újabb kör)

forrása: http://moly.hu/karcok/229379

a megadott négy szó: tepertővel, csíkos, szigorúan, bólogat

A terítő csíkos, rajzszegelt
viaszosvásznán felnyerít a tésztaló
szigorúan nézi nagyanyám
tésztalovam szerinte nem való –

„Ne játssz az étellel!” "De nagymama!
ez még nem étel! Ez még meg se sült!"
de e különbség lényeges voltáról
a nagymamám eddig nem értesült –

Tepertővel gyúrta össze végül
kezem munkáját, a szegény lovat –
aztán megettük. Sörényes fejével
most melyik családtagban bólogat? 

Határkő a művészet történetében

inspiráció: http://moly.hu/karcok/229360

Malevics: Fehér alapon fekete négyzet

"Elképzelem, ahogy Malevics frissen festett Fekete négyzetét megmutatja valamelyik holland mesternek, Rubensnek, Vermeernek vagy Boschnak, felkiáltva: – Ez a kép fontosabb és jobb, mint a ti bármelyik mázolmányotok, mert benne van Minden! Nem a sok kis míves unalmas figura, amelyekkel bajlódtok, s amelyekkel zsíros pénzeket kerestek, hanem az Isten maga, a Végtelen, a Tárgyiatlan, a Halál! – mire a holland mesterek megfogják Kazimirünket, s addig verik, amíg krokodilnak nem vallja magát, majd kidobják az utcára kéregetni, hisz' úgyis ott a helye…"(drMáriás)

nézd azt a pacát:
mindent magába markol –
semmit szorongat.

Egyszer csak a négyszavas versíró játékban...

megadott szavak: viharlámpa, szakaszvezető, kifulladásig, szertefoszlott

Gondolatjelek

a szertefoszlott béke után a hetvenkettedik napon
írom ezt a lövészárok nyújtotta kevéske oltalom
biztonságából – a világítórakéták felvillanása adja a ritmust
– a viharlámpa olaján sütöttük – amíg volt – ehetőre a gyíkhúst –
még olyan korán van, ez az állóháború – úgy vélem – kifulladásig
tart majd, amíg egyetlen lélegzettel jár csak előtted a másik,
a szemközti árokban az arctalan tükörkép görnyedten levelét írja
világítórakéták fényénél karcolt jelekkel telik a papírja –
gyilkosává leszel majd, vagy ő lesz gyilkosoddá egészen
kifulladásig szertefoszlott belenézhetetlen szegény tükörképem
én az ember. Éj van, háború van, parancsot üvöltő szakaszvezető
– el kell rakjalak – még vagyunk, akár a percről percre kifulladó idő.

Sohatár

Kitárom a sohatárt és mikor a soha tárt
bepakollak egészeddel soha nyalja egészed fel
jaja bajnak jaj a bajnok soha-többébe kihajtott
nyavalyákos bajvajákos soha többé ákolt tákos!
Bepakollak baja bajnak ne karattyoljon a jajgat
ne karattyoljon a nyafka ne az árnyékba akadva
ébredezzen ha feléled fele lelked feleséged
bepakollak a sohába belekarmolsz de hiába –
becsukom és soha már nem nyílik a sohatár.

Lábjegyzet pataktiszta szavak alá

inspiráció: http://moly.hu/karcok/22569



Kányádi Sándor:
Távolodóban 

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat



shizoo:

valaki járt a fák hegyén és
ingyen viszik, ha átviszik –
boldog ember az, ki nem két
teli bőrönddel távozik.

A vers virágzása IV.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését              és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.



álmomban verset írtam. 
nem voltam
elégedett vele, de
éreztem valami finom eleganciát
a szavakon, amit a nappali versek
ekképpen nem hordoznak magukon -

mintha a tartalom
lüktető hiátusos törtsége szándékos
volna az éji versben, amit
kerekre gyúr a forma,
nem öltözetként, de mint a lényeg
egyenrangú társa - mintha megleltem volna
egyfajta verstestiséget.

nem rögzült, elszállt a 
tápászkodás 
tapogatódzása
közben, mintha nem volna 
való a fényre, mintha nem bírná
éber létem e másféle minta -

de nem bánnám, ha
efféle könnyed egy-test-és-lélek
versek - csak hogy zenéljen a hajnal
minden ébredésembe beleköltöznének. 



Vitorlát                  a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön           a  csattanó szigort
a dalt                     ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet           és a robbanómotort
Az autópályák és sínek                 mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat                  áradó utazását
metropoliszt                  ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített       halászháló árbocot rázó szakadását -

A gólemet, amit rakunk         amelynek formálódó agya
az információ           áradó tömegben izzó galaxisa
a mely talán egyszer        majd önmagára ébred
s belé költözik          egyfajta emberfeletti lélek
mozgásaink mentén a         lassú lábnyomokból kiformált utak
úgy nyitnak meg          számunkra felfoghatatlan kapukat
ahogy bolyát építi akaratlan        a testvéreivel akárki hangya
lehet hogy csak ennyi az ember          egyéni sorsnak látszó, nagy kalandja?



visz a szavam oda vissza
ahol ki a vérem issza
ahol ki a kétféle fény
ez esemény
az a remény –
 
áldom a két fényt a vérrel
a hiányát a fehérrel
ahol ha kialszik a fény
– ez esemény –
csak a remény

áldom a vért a két fénnyel
a telését a fehérrel
szemembe ha vakít a fény
– hol a remény –
az esemény

visz a szavam oda vissza
hol a szívem két vég issza
kiissza a kétféle fény
csak a remény 
csak esemény.



Keverünk levegőt és földet  
                                       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel         
                                   ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek

keverjük a kevélység
                         és alázat
megtisztulását

keverjük a lázat -

így vagyunk
           táguló tereknek
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
lég ritmusa -


kétirányú konnektor az ember:
rajta át
vegyül a világ
jól érzékelhető két aspektusa.



Kétféle fényből gyúrva szolgálok két urat
nekik köszön minden önkéntelen mozdulat
nekik gyúrom gólemmé a sarat
avagy időnként így hiszem
hiszen
hitekből állok 
és gondolatokból itt, előtted -

s időtlenséget álmodok
könyörtelen telő
minden időnknek.

Tisztelgő vers - talán - a purgatóriumból

                                                                                    Dante szellemében

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon,  
         mint emlékezni a boldog napokra  
         bajban: mestered tapasztalta százszor
De ha szíved kívánság megragadta,
         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,
         mondom, egyszerre vallva és zokogva.
Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,
         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 
         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.
A könyv pillantásunk egymásba fűzte
         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor
         főként egy pont az erőnket legyőzte:
mikor olvastunk a vágyott mosolyról
         aki úgy szeret, megcsókoljon végre:
         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor
megcsókolt, teljes testében remegve.
         Kerítőnk lett a könyv és aki írta,
         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

                                                     Pokol - Weöres Sándor fordításában

 Felelt: "Romlott gyümölcsfa vérgyümölcse

          én így születtem s lettem akaratlan

          bűnös: Paolo s Francesca kölyke -

tán felsírásomtól pokolba raktan

          cseperedtem, s mindig egyre várom

          önkéntelen tettekben és szavakban

e dúlt iszapba hogy fúl ifjúságom,

          s a vénülésem hogy lesz végre görcsös

          kapaszkodás kegyelmes almaágon,

ahogy majd fogván szutykos, vén, göcsörtös

          végét - majd én is egyre azt remélem

          angyalka tart az ággal, mégse ördög...

sosem volt pont elég az eleségem

          a kívánságaim messzebbre nyúltak

          (főleg mióta van szép feleségem)

mint amire az elpocsékolt múltak

          és fuldoklásig zálogos jövőm is

          predesztinálna - mind iszapba fúltak

a terveim; s mint villám csapta kőris

          utódba nem tudunk kihajtani

          nem is baj - tudjuk, ez az alma szőrös...

Így születtem én: e forró, hajdani

          vérfertőzés kukacos gyümölcse -

          de a derekam mégsem tud hajlani,

magától nyílik szám, hogy nyelvét öltse

          e törvényre, mely nem lehetne tiszta:

          hogy életem előre perre költse

úgy mindenét, hogy közben csak statiszta

          a színpadon, a saját szerepében,

          nézője a jegy árát kéri vissza -

s tojással megdobált jelmezében

          úgy áll az életem önszínpadán fenn

          hogy bármit csinál, az úr ítéletében

nincs záradék, mi mentené, de ár sem

          mit megfizetve elengedné a pokla -

          úgy áll az élet telje színpadán fenn

hogy szerepekre hullott, darabokra,

          hazug dumákra, egyre több alakban,

          száz tűzbe ágaz akarata bokra

s egyre inkább összerakhatatlan.

          Hát ez vagyok. Ezért is írok verset:

          soktükrű lényem mind kint az ablakban,

érésében ha alma más ízt herseg

          annyiféleképpen sír fel, szól dalom,

          ahány hazugság pengeti a percet

lejegyzi mind a büszke szorgalom -

          bár a dalba mindig úgy furakodok

          magától nem peng a cimbalom,

kell a gépi mámor, őérte kell a drog -

          bármilyen salak, akármi ópium,

          amitől - talán, ha - összeállhatok

s remélhetem, hogy mégsem áfium:

          hogy itt és most... talán már nem pokol

          hanem talán a purgatórium."

Csapágyon elforgó beszélgetés

forrása: http://moly.hu/karcok/227231



Závada Péter:
Szemcsapágy

Ki érti, mondd, az ősi formulát:
miért a nyárra ősz, s az őszre tél?
Az ón az új mi végre fordul át,
mint két fogaskerék, mi összeér?

Ki érti, mondd, talán az alkotó,
miért a késztetés, a görcs, a vágy?
Miért rotál tucatnyi vasgolyó,
s kering az év, e lomha gömbcsapágy?

Miért követsz, s miért követlek én?
Önzéseink körhinta-tengelyén
csupán a kattogás kering velünk.

Miért, ha míg e verset gépelem,
akárha két parányi gépelem,
egymáson elforog tekintetünk.


shizoo:
Rotáció

Bitang e gömbcsuklós kis verstekintet
az óra int és zsíros szimering
foltozza össze hószín ingeinket –
vagy elfordulni jól kent szíveink?

Az év kering, az elforduló fej éke
vagy mellé, vagy csak szimplán félrenéz,
vagy mást képzel a látvány helyébe
így épül géppé lomha kép-egész?

Követni kell. Úgy kell mint mintha-látni,
önzésünk körhinta-tengelyén
dísz gyanánt az olajfolt-kravátli

fityegi a nem látszó figyelmet
egymásra mintha végképp nem figyelnek –
esztendők telnek, pléhedényremény.

Beszélgetés vihar után

inspiráció: http://moly.hu/karcok/227044

Szabó Lőrinc:
Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,
rámzörgetett és elszaladt:
két perc vihar s most itt a béke.
A nap megint ragyog az égen,
csönd ül a párolgó vidéken
és én egész üresnek érzem
s kíváncsian vizsgálom magamat.

Az imént még csupa düh voltam,
hangos harag és bosszuvágy;
aztán jött ez az égi lárma
s rá kellett figyelnem, a nyárra,
a dobpergésre, trombitára,
a külső, idegen csatára,
és felejtettem a magam baját.

A magam baja? – Szemem ott jár,
amerre a vihar vonul:
amit akartam, ő kimondta,
elkáromkodta, kidobolta…
Kikönyökölök ablakomba
s mintha magukkal vittek volna,
nézek a felhők után szótlanul.


shizoo:
Másféle front

Éjjel jött mint a bűnözők,
feltépte ajtónk, harsogó
széllel tódult be nedvesen.
Reggel persze a nyoma sem –
tócsa is csak ha keresem,
de idegeimen vizesen
rezonál még a csattanó.

Nem volt elég zörgetnie
s amit magával hozott –
vagy élesztette csak a lárvát:
sértődés szülte bosszúvágyam
forgolódva kifeküdt ágyban
saját levem, amiben pálltam?
Lehet, hogy mind bennem lakott –

a magam baja? S most megfogalmaz
hullt vastag almaágak csonkja
huzat betörte ablaküveg?
Söprögetem a szilánkokat
s fuldoklik bennem az indulat
ami dühéből bennem ragadt –
bárcsak magával vitte volna.

Kikeleti gyász

Nincs verset raknom így hova.
Hars örömmel a füvek, a fák -
legalább ők élvezik.
Tőlem a tavasz megint elvesz.

Vagy én magamtól. Elfogy a
mérlegre préselt kisvilág.
Kiszárad és szétesik.
Visszakullog a startjelhez.

Nem mintha bárki bántana.
S jó, ha viszket, jó ha rág
az erjedt-ragadt téli jelmez -

Mérlegre préselt kisvilág
pár gé remény. Pár gé lelkes
hazugság - ha kérdezik.

Háromszor hajnalban

                                 egy közösködő Picasso-képaláírás

                                   natalie & shizoo:

mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett

hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán

csak lámpafény – a nap ma nem kel fel veled
máshol élednek fényére máshol-életek
mint halántékon szúró karmos óratiktak
ahogy növényi-mély álmot kiiktat

úgy kéne a fásult, megvénült szíveken
a mondatot vasalni: rongy úgyis, műselyem –
s te gonddal derítesz mégis víz-simává redőt
hiába szürkébb egy nappal settenkedő időd

odakint torz árnyékból a félelem kinő,
a sápadt fényben belül, gyöngyöt ring az idő
lélek-fény álmodja át magát derengve
így, kezed bölcsőjéből a végtelenbe.

csipke-utad bejárva szisszen a könnyű pára;
gyöngyöt éget kövér cseppekből vásznad havára,
megered a hajnali fényben a dal valahára
a csendben, fény ül a vasaló nő hajára.

de közben ott bent szürke kormon fakón remeg,
derengés izzik, szűrt fényt izzik izzadó szened
az éj emléke – mint a fájdalom tüdőbeteg
sóhajtásban: úgy biceg, úgy nyaklik éneked

gyöngyringatás a dal, de elcsuklásában is
megőrzi tisztaságát, hullása sem hamis
lélek-fény egyszer ha végleg útnak énekel
s más simítja élre gyűrődött vásznad el –

gyöngyringató időd kagylód ha tárva nyitja
megroppan és ereszt a szűkös testkaliltka
bölcsőn és éhen és szomjon túl ragyog
tengermély ég vizén gyögyfényű dallamod.

Morzsák

I.
Valami elmulasztottam
valamit elszalasztottam
nem tettem meg - pedig.
Ez is pokol: hordozom a vágyát
két másodperccel az alkalma után
s úgy várok a következő alkalomra
az elhordott kinőtt vággyal a fejemen
- mint egy szemellenző
múltból és keserűségből -
hogy pont ezért
szalasztok el
valami mást.


II.

Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
minden pillanatod –
ahogy állsz (ülsz, fekszel) az
isten -avagy kisállat- simogatóban.


III.
Amit gondolok lehet tévedés is
amit elképzelek lehet őrjöngés is
csak az enyém csak rám vonatkozik
ha rád is igaz
véletlen.
Csak részben lehet rád igaz.
E részekből érzem meg
időnként
a te általam meg nem ismerhető
gyönyörű igazságaid
egészen más fűszerű levegőjét.

Közösködő Picasso-képaláírás

forrás: http://moly.hu/karcok/225985

                                         (natalie & shizoo:)

mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett

hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán

csak lámpafény – a nap ma nem kel fel veled
máshol élednek fényére máshol-életek
mint halántékon szúró karmos óratiktak
ahogy növényi-mély álmot kiiktat

úgy kéne a fásult, megvénült szíveken
a mondatot vasalni: rongy úgyis, műselyem –
s te gonddal derítesz mégis víz-simává redőt
hiába szürkébb egy nappal settenkedő időd


                                           (mintha lenne hely még itt, a kép alatt...)

Alkonyat

most szenderül el.
hagyom.
elalszik vele a fájdalom.

úgy lesz eztán.
semmi se lesz
muszáj - vagy
nem nagyon.

jó ez is. az altatás.
nyugodjon el.

jó hogy eztán
- most úgy érzem -
mi se kell.

most szenderül.
elalszik a valóság.

mint amikor
szirmonként
eresztem el a rózsát.

szaggatott
szirmonként az illatot.

most szenderül.

végre én is
elalhatok.

Tényleg kobold

igen, én tényleg ork vagyok, uram
akit elcsípett a máshogy fűszeres
guszta illata és elfogódva
adná magát a más lét máshogyának -
ki támad egyre támad egyre támad

építkezésem sajnos gányolás
előtti helycsinálás a szétkúrt régiben
én kertet irtottam ki fűtyörészve
hogy jobban teljesítsen a reform
de nem ültettem semmit azt hiszem

tényleg kobold ki jámborabb alakra
gyúrná át a kő agressziót
ahol hiányos - úgy vettem észre
arra mozdul vágyik az egészre
törekvésében mindétig hiób

ki persze tényleg tünci vágyna lenni
vagy legalábbis pockos agyagbuddha
miközben mint a mozgó bánatot
megvicsorgatják az állatok
orángután duzzog szemébe háttal

kit megkötözött egydallam madárdal
s testesülve kence fedi bűzét
belenyitna ami gyönyörűség
csak az a baj hogy kulcs helyett a balta
nyirkos kezében - nem pont így akarta...

én tényleg ork belátom az irányom
s büszkeségem - gyomorsav - lenyelem
nem szégyellném ha meglátogatna
mert árnyakból is gyúródik sugallat
vesztőhelyemen ha vége dalnak

az ördögnél is lehet kegyelem.

Óvodai töredék

Mit taníts a gyermekednek? Mi legyen?
Érzékenysége kicsomagolja és
úgy zabálja le a lelki húsát
mint a fájdalomtűrést a haslövés?

Mit taníts a gyermekednek? Mi legyen?
Szűrt csontos őrületben önmaga
tiszteletre méltó, kulturált
filteres, száraz kivonata?

Mit taníts a gyermekednek, mi legyen -
virágágyás egy puccos lázadásban
hírt gyalázó, furkáló kukac,
világbajnok a lufifújásban?

Kudarcaitokból gyúrt igéret
tűzbe lógatott tűz, szerelem
ha bizalommal rád nyitja a kérdést
mit taníts a gyermekednek, mi legyen?

Kőbe vésve

Ha nincs idő, hogy szóról szóra pont
annyi mondja el - pont annyi kőre
hogy vésse fel az életét időre
ha vésetében mindig egyre ront?

Gyűlik köré a félre-rajz, a dőre,
felesleges kis gesztusokba font
törmelék a szív, az érv, a gond -
csillámporoktól csillog-ég a bőre.

Becsüld meg őt te, változások Őre,
hisz ellened faragja élhetőre
kövét, szavát, mit íme, itt kimond:

örök szentélyed cirkuszporond,
s ki örökít: csörgősipkás bolond,
mind hátranézve botlik el előre.

Tűröm

I.
Egyre nehezebben
tűröm
a frontok jövés-menését,
idegrángó időket amint
átsöpörnek.

Mintha elvesztettem volna a
rugalmasságom,
az akklimatizáció élet-
fontosságú képességét, így
hegyre fel.

Úgy általában is a frontokat -
a hétköznapi harci helyezetek
vitáit. Egyre nehezebben
a nyirkos beszéd
torokfeszítő
kényszerét.



II.
Álmomban azt hazudtam
egy életeket mentő
alaknak
- hogy élét vegyem a vitának -
hogy én is életeket mentek.
Felébredtem és
most alig látok
a lelkiismeret furdalástól.

S a féregmód furkáló
gondolattól, hogy
bármilyen ébredésem
jelentéktelen,

amíg az álmaimban
gátlástalanul elhazudom
napjaim késéles
tűrt egyformaságát.

Vágyképhaikuk

Szikáran, mint a
sziklára kent talajba
kapaszkodó fák.


Tó délfénytükrén
gömbölyödő vidámság
pöttyös labdája.


Tavaszi öröm
állatias, őszinte
vágylihegése.


Józan mértékkel
szabott fegyelem mögül
fűtő pillantás.


Elragadó láz,
mint a megértés fénylő
ráeszmélése.


Hideg fejjel mért,
kiszámolt, pontos összeg -
becsületkassza.


Beosztott percek:
jókor jót tiktakoló
mesteremberség.


Elszabadult ló
gyanánt elrohanó, vad,
mámoros órák.


Teljességvágyad -
szerteszakít foszlódó
én-darabokra.


Teljességvágyad -
az egyesülés legszebb
alkímiája.

Egy költészet margójára

Ember és délután van.
Majdnem este. Afféle fény.
Telefonfülke és cigaretta.
Mélypontünnepély.

Nem akad semmi, amivel.
Se tenger. Se álom. Se szerelem.
Ember, akin túlcsap a merev kor.
Merítés. Babrálás a vizeken.

Ember és délután van.
Lényegtelen mámorok. Idő.
Csukódó szemmel az este.
Fejbólintás. Bölcső. Temető.

Végigkopog az üvegtengeren?
A betett könyvet fellapozza?
Nem tudja még. Az óceán
kinek a csendjét visszhangozza?

Ember, és délután van.
Majdnem este. Majdnem egészen.
Marék kövek árnyéka áll
a lenyugvó nap tébolytüzében.

Ember. Lesi a csend csikordulását.
Foglalt jelzésben. Vesztőhelyen?
Nincs tenni mit. Ül a múló fényben.
Gyönyörű arc. Ha volna kegyelem.

Rekvizitum

Eltört.
Nem tudom egészen
körbeérni,
hogy összefogjam.
Létezem, létezünk,
csak ami nem volt egész sosem
csak az hever majd
darabokban.

A hangtalan reccsenésre
neszeltem.
Olyan volt mint a nyomás kiegyenlítődése
hegyre fel –
vagy ahogy a hajszálér
megpattanását képzelem
a képzeletem vezérlő rendszerében –
vagy az érzést, hogy úgy
hogy úgy sem létezel.

Eltört –
olyan lassan, hogy nem tűnt
eltörésnek.
Elsőre nem.
Csak mintha távolabb kerülnék
a képtől, amilyennek
az életem képzelem.

Eltört.
Dől majd, hasad, azt is lassan,
ahogyan eltört.
Ez az élet?
Behunyom a lelki szemeim,
hogy úgy se lássalak
téged.

Magyarország, hajléktalan

Belepihennék a vereségbe
konténert éhből túró alázott
kivehető kontúrjaim éle
nem foszlik ha magyarázod

rajtam a fény is tétován
motoszkál nincs jobb dolga
hiába súgod hallom ám -
persze - kéne hogyha volna

de leszarom a tekintetekből
csurgó vélemények rajzát
néztek másféle életekből
baj ez így - persze baj hát

amik másképp mennek tönkre
azt hiszitek hogy szenvedek
ahogy csurog fényünk időnk le -
arcon csurog a lelketek

                        azt hiszitek hogy szenvedek
                        ahogy túrom a szemetet

                        csurgó vélemények rajzát
                        hordozom súlyod, Magyarország

                        motoszkál nincs jobb dolga
                        bennem a kéne ha volna

                        konténert éhből túró alázott
                        képezi le most Magyarországot

visong a fény, szagok vonulnak
romló homályú ma a holnap
néztek másféle életekből
tartjátok mégis elborulnak

visong a hajnal ég madárzaj
szavatosságát vesztett párbaj
elhullott csótány életekből
engem te mégse fájlalj.

A vers virágzása III.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését              és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.

álmomban verset írtam. 
nem voltam
elégedett vele, de
éreztem valami finom eleganciát
a szavakon, amit a nappali versek
ekképpen nem hordoznak magukon -

mintha a tartalom
lüktető hiátusos törtsége szándékos
volna az éji versben, amit
kerekre gyúr a forma,
nem öltözetként, de mint a lényeg
egyenrangú társa - mintha megleltem volna
egyfajta verstestiséget.

nem rögzült, elszállt a 
tápászkodás 
tapogatódzása
közben, mintha nem volna 
való a fényre, mintha nem bírná
éber létem e másféle minta -

de nem bánnám, ha
efféle könnyed egy-test-és-lélek
versek - csak hogy zenéljen a hajnal
minden ébredésembe beleköltöznének. 

Vitorlát                  a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön           a  csattanó szigort
a dalt                     ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet           és a robbanómotort
Az autópályák és sínek                 mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat                  áradó utazását
metropoliszt                  ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített       halászháló árbocot rázó szakadását -

visz a szavam oda vissza
ahol ki a vérem issza
ahol ki a kétféle fény
ez esemény
az a remény –
 
áldom a két fényt a vérrel
a hiányát a fehérrel
ahol ha kialszik a fény
– ez esemény –
csak a remény

áldom a vért a két fénnyel
a telését a fehérrel
szemembe ha vakít a fény
– hol a remény –
az esemény

visz a szavam oda vissza
hol a szívem két vég issza
kiissza a kétféle fény
csak a remény 
csak esemény.

Keverünk levegőt és földet    
                                       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel           
                                   ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek

keverjük a kevélység
                         és alázat
megtisztulását

keverjük a lázat -

így leszünk
           táguló világnak
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
tüdő kolostora -



mi mind a két világnak
                             így leszünk
                                      egymáson át -
kétirányú konnektor az ember:
                                     csatlakozó, amelyen át
                                                                  vegyül
                                                                         a két világ.

Ha nagy (leszek)

inspiráció: http://moly.hu/karcok/216683

                                   Ha nagy (leszek)
                                   Kérdés szeretnék
                                   lenni egy filozófus
                                   tanulmányában.

Beszélgetés kötésekről, oldásokról

Bertók László:
Levél az ágat
(2)
Levél az ágat,
röptetnél magamon túl,
s kötve a szárnyad.


(cím nélkül)
hinta lendít
mintha
szárny emelne. pedig,

játékból sem
érjük el,
földhöz-kötöttek.


shizoo:
Búcsúzó
Ág ha levéltől
búcsúzik – kötését oldja
rá ha a szél tör


Oldása

annyi elég
ha a tekintet
elszakad.

játszásiból –
és ahol VAN,
nincsen OTT.

Ikrem

                                                  Ugorluknak és Ulexernek

Nekem is van hasonmásom
én vagyok a bűnevője –
egy lényegű ikerlényem
soha meg nem ismerője:

akinek pont az sikerül
ami nekem jeges poklom –
kit ha farkas éhe mar meg
enbőrömön ég a fognyom.

Soha meg nem érinthetem
akit ő gyűrkőz gyönyörbe,
hiába futok utána
saját nyomon körbe-körbe –

a csillagom ha keresem
eltakarja lángja-korma,
bűne miatt én zuhanok
le a kénköves pokolba.

Nekem is van hasonmásom
merthogy ikresek a dolgok –
néha-néha megvigasztal:
hátha ő az. Hátha boldog.

A vers virágzása II.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését              és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.
Vitorlát                  a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön           a  csattanó szigort
a dalt                     ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet           és a robbanómotort
Az autópályák és sínek                 mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat                  áradó utazását
metropoliszt                  ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített       halászháló árbocot rázó szakadását -


Keverünk levegőt és földet      
                                       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel             
                                   ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek
keverjük a kevélység és alázat
                                    negtisztulását
                                                      keverjük a lázat

így leszünk
           táguló világnak
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
tüdő kolostora -



mi mind a két világnak
                             így leszünk 
                                      egymás felé
                                                     konnektora.

A vers virágzása I.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom ébredő javíthatatlanját                        és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.
Keverünk levegőt és földet       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel               ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek
keverjük a kevélység és alázat
                                    negtisztulását
                                                      keverjük a lázat

így leszünk
           táguló világnak
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
tüdő kolostora -

mi mind a két világnak így leszünk  egyként konnektora.

Lesem

                   


                      Lesem csillagom
                      emelkedőben hogyan
                      veszíti fényét

Játék Villonnal és bitóval

forrás: http://moly.hu/karcok/219585

 

Francia vagyok Párizs városából
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
(Faludy György)

Francia vagyok, mérgelődhetem.
Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.
(József Attila)

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya a fenekemnek.
(Illyés Gyula)

Francia vagyok, a rossz rosseb egye,
kinek Ponthoise mellett volt szülőhelye –
s most fejemnek rőf kötélre felkötött nyakam
nyögi majd, hogy milyen nehéz valagam.
(shizoo)