Néha elfog, mennyire sérülékeny
ez az idő fonta jámbor szimbiózis –
közös gerincünk mennyire törékeny
így, méregbe ázva (egyre nő a dózis).
Hogy olykor azt hiszem, megroppanunk,
ahogy zuhannak ránk egyre a napok -
Rákészülhetnék kimászni rom-alólad,
de nem tudok és nem is akarok.
Mert mind a ketten részekre szakadnánk,
mint a könyvtárunk, összekeveredett -
egyben nem tudnám amputálni rólad
gerincvelőig rád gyógyult lényemet.
Mert elég, ha a szemedbe nézek,
ha sírsz a vállamon – és elfelejtem,
milyen szédítő mód rohan a karmánk
e gravitáló, függő el nem ejtben,
Mert elég pár perc közös akármi
és elmosódik, elsatnyul a hamis;
hogy ne akarjak semmi mást akarni:
csak karjaidban hunyjon ki álmom is,
Hogy ártalmad és mérged is vagyok,
hogy gyilkolsz engem – mind lelepleződik.
Egymást egymástól hiába védenénk
hulltunkban a törmelékes földig –
Tépjük egymásban egymás gyilkosát
s a mozdulattal egymás szeretőjét.
De megfúlnék, ha zárnád e héjanász-tusák
szférikus palackos levegőjét –
Felmart időben élünk foszló egészt.
Tudom szemedbe nézve (szívem otthonába)
hogy belénk süvöltő kínban, de veled zuhanok
a megtapasztalt harmóniába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése