Beszélgetés a szomjról

Nemes Nagy Ágnes: 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

shizoo:

Szomj 

Szemed tükrében mérem föl a lázat 

mert engem is gyötör a szomj utánad -

beléd ha tudnék lélegző egészen

hogy minden ponton részed volna részem,

de minden omló végső szívverés túl

hamar szivárog áradó magostul,

úgy elrohan, hogy önkéntelen viszem

bocsánatkérőn arcodhoz kezem:

hogy nem bírta a szív, tüdő, a hát

nem bírta még tartóztatni magát -

Elérte benned a fölényes mosolyt

mely duzzogó kölyökké visszafojt?

A barátnőiddel élt tehénmeleg

légkörű pletykás meghittségeket?

Tekinteted patikamérlegét mely

kijózanít jég-szürke hidegével?

S mind az áradó kis forróságokat

mik áthevítik kicsorduló szavad?

Elérné benned? Mohón, elégítetlen,

ha végsőt rándulnék a te öledben?

Nem éri el. Nem ér belülről. A bőrünk illatába.

Szeretők? Két szomjazó. És egymást. És hiába.