Teljesség-átiratok (71.)

Kim Jung Gi: Hommage a' Ghost in the Shell

A halálról

Az ember kétféleképpen mentesülhet egyéniségétől: vagy alája-süllyed, vagy föléje-emelkedik. Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába, vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos áradatokba. Ez a kárhozat.

És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség.

Legtöbb ember a haláláig őrzi egyéniségét. Tervei, körülményei, apró kedvtelései jelentik részére az élet értelmét s haldoklás perceiben feltáruló időtlen végtelenségtől, az üdvösségtől éppúgy visszariad, mint az elfoszló tudat alól feltörő homályos vonzástól, a kárhozattól; egyikben sincs érzés, értelem, változás, tagoltság, melyek az ő kedvteléseihez szükségesek; szétmálló ösztöne az élet végső roncsába kapaszkodik, s ez már nem nyújt menedéket. Az élet, változás, idő kicsúszik alóla, a változatlan örökléttől iszonyodva elhúzódik: dermedt állapotba kerül, melyből az élet tagoltsága és a lét teljessége egyformán hiányzik. Meghalás utáni sorsa kis-részben attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és nem-földi jószándékok segítik-e; főképpen pedig attól, hogy volt-e az életében valamely egyén-fölötti, általános erény, mely nem a személyiséghez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik, a személyiség elpusztulásával nem pusztul el és őt támogatni bírja. Ez a tisztítótűz.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

akadj le róla

hogyan-mikéntje végül

úgyis megtalál

Azt a végtelen békét azt hiszem
nem lehet kíváncsian összetapogatni.
Meg nem is dolgom. A 'készen álljak'
se tetszik: nem vagyok készen mert
még nem itt végződöm.

Egy tanítóm rávett* arra, hogy
így lássam: egyetlen biztos a vagyok,
minden más bizonytalan.
Ezt a bizonytalanságot szeretnénk
egymásban összedrótozni -
valahol szörnyű, hogy te a
pittyegésben látod még-létem
elsődleges bizonyítékát.

Tűzszívű kövön ülve -
vékony hártyáján csillagfény
irgalmatlan tüzének kitéve -
két tűz között.
Oltalmazó lég páraujjáról
cseppeket tapogatva -
tócsák fénytelen mélyén fürdőzve -
két víz között.
Irgalmatlan távolságok
gyöngéd origójában -
tudott tudatlanul, mint
a fosztatás -
ne engedd el igébe
kapaszkodó kezem -

egy tanítóm rávett arra, hogy
ne keressek a létezésedre bizonyítékot.
Egymást fojtogatva képzelődünk
egymásról a magunk képzelte gyűrűk
figyelmes közepén.

Azt a végtelen békét nem lehet
kíváncsian összetapogatni.
Ahogy a foszlást sem.
Kapaszkodj, kérlek. Kapaszkodj éhes 
lélegzetvételembe.







*szoros összefüggésben a talán leglényegesebb verssel: a Hitvallással, amelynek van hallgatható verziója is