Vegytiszta helyzet

nehéz beleélni a vajon mibe is, ha
egyszerre látod a forgalomirányító
rendőröcskét csicskáztató
kapucnis bálnaverdás faszfejet
meg a százhetes dupla ülésén
egymás boldog és meghitt kupacában
szópókerező jó fej apukát a két gyerekkel -

nehéz a pozícióba állni, ha a
szemed láttára bikázzák az
ideiglenes rendszámú tunning-csodát
a török maffiózó kinézetű
török maffiózók, és mellettük elbiciklizik
az a fickó a gyerekülés párhónaposával -

szóval amikor az arcodba tolja egyetlen
kényszerBKKzás a teljes
dilemmát, hogy miért és miért ne
kívánd ezeknek és közte magadnak
azt a megtisztító katasztrófafilmet
s hogy miért ne higgy ugyanakkor
a szeretet gyöngéd, mindent feloldó erejében se -

hogy ebben a köztes állapotban valóban
velünk lakik a fénye és ami elnyeli -
és benned magadban sincs a helyén
az a kintre követelt vegytiszta helyzet
amiről minden hiábavaló estéd
lezárása képpen álmodozol.

Manóvers

Verset álmodtam neked
de elolvadt a beszüremlő fénnyel -
hazudok, mert szépen érkezett
formált rímpár mögött
gomolygó gondolat
ő szépen érkezett, csak én nem
érkeztem szépen versbe önmagad.

Pedig versbe raktak éji kis manók
akik mintegy megművelik az elmém
úgy nőtt a vers ki gombamód
utólag nem szerelném
az efféle verset, mint a gépet
mert e nélkül is
szépen nőtt ki téged.

Majdnem olyan szépen
mint ahogy te nősz - úgy egyébként
ahogy magadba olvadod
az egyéb fényt:
manókerti reávetülésben
néznek fényes kis biszbaszok
ott fenn, meg persze némi hold.

Verset álmodtam neked
s bár úgy érzem, elolvadt rajtam -
tudom, hogy vígan áttelel
ott a manókerti manóavarban:
dér ha csípi, attól lesz finom
és legkésőbb az ébredő tavasszal
úgyis rád írom.

Szakbarbár

ahogyan billen belőle.
de a törekvést nem adja fel -
és elegánsan talál vissza
az egyensúlyba.

irigylésre méltó
az önbizalma.
mert biztos benne, hogy
meg tudja tartani -
látszik a mozgásán.
ez a stabil én-tudat.

nem tartja
komolytalannak a kételyt.
a konstrukció ellenségének
tartja és komolyan veszi -
pont mivel az egyensúly
is konstrukció.

tiszteletreméltó ahogyan
megtartja mégis -
bár azt nem látja
hogy sajnos

zuhanás közben.

Haiku-blues (1.)

                                            a formák Vegas-i esküvője


natalie:

az első ablak

üvegszeme Tihanynak

elhiszi hogy lát 

shizoo:

az első ajtó

erőszakos behajtó -

becsukja magát

natalie:

az első lépcső

gátlástalan kísértő -

róla az eget

shizoo:

vakarja vesztő

a meztelenbe feslő

lépéskényszered...

Ha el

ha el merném
a szót a maga igazába
hogy verse lába
vigyen akár a feledésbe

ha el merném
markoltat az elengedésbe
súlyt a lebegésbe
a pont eleget a kevésbe

ha el merném
magam az összeolvadásba
a vonzódásba
bizalmat - a nem-akarásba

ha el merném
de nem merem mégse
bele - hogy részt se
kérjen a markolt kevéske

ha el merném
tartást az elhasadásba -
talán a halásba
se lennék belevésve

Csendeső

aggódom - őszi

kedved elhullt levelét

eső áztatja

Bemelegítés

Csak ettem volna a kínait, mert arra telt
meg ízlik is, mit tagadjam.
Amikor kívülről belé rivallt az ebédembe
a klasszikus hazaóvásra buzdító
takarodjatok.

Csak néztem, a villán az ételt,
a pultban az ijedt kínai lányt
meg a srácot - aki otthagyta a konyhát,
hogy kinézzen csak azért is
a szemükbe.

De már csak a hátukat láttuk
a mellékutca végén.
És a körúton vonuló többi hátat.
Meg a rendőrök hátát.
Csupa hát.

Most akkor álljunk meg egy szóra!
Mert nem esett sehol
a frissre oly szikehegyig
kihegyezett neten se
egy kumma szó

erről.

Még érteném is a csendet.
Ne adjuk a lovat. E tüntetők alá ne.
Végképpen ne főműsoridőben.
A hírre játszanak, a média nélkül ezek
se él, se csapat.

Viszont engem nagyon zavar
hogy megint akad, aki
így félemlítene. Mert ez a betegség
virulensebb szakaszának
a tünete.

Ennek nem szabad
hátat fordítani.
Mert előbb vagy utóbb
nem látja megint,
csak a tarkót.

Beszélgetés csaknem egészen titokban

inspiráció: http://norahblogja.blogspot.hu/2013/09/lepesek_22.html


Falcsik Mari:
A titok

már úgy vagyok mint erdőben eltévedt kisgyerek:
ha félek, ösvényhez tapadva úgy megyek
cikkcakkban ahogy a siker ritka morzsái hulltak
vagy vakon nekivágok a test szimatolta útnak
tudván hogy el fogok tévedni újra
de azt is hogy az embert a kudarc csak még arrébb-előrébb rúgja
bár igaz cserébe talán aránytalanul gyorsan vénül –
tény hogy e két nyomon csak végigvergődök végül
s a titok amitől úgy felindultam még a kezdetén
hirtelen értelmetlen kipattan akkor: ez voltam én



shizoo:
Menekül

elveszett a tapadás így trappolva végigrohanva:
ha félek, csak mint a siettemben eltaposott hangya
egy pillanatig, ahogyan rám esik a világ-súlya-figyelme
a félelem sem tapaszt ösvényt verejték csípte szemembe
az eltévedésben egybe olvadt a sikerült és ami nem
amit eltört azon se tapad meg pillanatokig a tekintetem
pörgő idő rohantat amíg el nem fogy az üzemanyag
s a tervezett amortizációban a lihegés kinyitja fulladásomat -
de talán a végén a megrajzolt pálya sivár ívén
titokban kirajzolódik eléggé távolról nézve: ki voltam én

Másnap

Reggel és harag. Csak nézed, ahogy
tétovázom - aszályos, repedezett mozdulatokkal
rakom el a tegnap estét.
Aggódhattál megint, hogy hova ragadtat
a mámor. A zápor minden cseppjét befogadó
világ alá állás. Tudod, mennyire kell
nekem ez az előre kalkulált erőszak -
de attól nem lesz könnyebb elviselni a
bizonytalan kimenetelt. Hogy mennyi marad
a becsülhetőből, mennyi a szerethetőből,
honnan válok idegenné, aki már
nem osztja meg veled az örömét.

Reggel és harag. Értem haragszol és
nem ellenem. Hidd el, nem neked tétovázom
csak még nem talált vissza minden porcikám
a rendezettségbe.
Még újra kell ragozza a dolgok nevét
a tegnap nyelvtana bennem. És igazad van,
minden ilyen kifordított kesztyű este módosít,
nem ugyanaz a forma rajzolja a hazatérést,
mint amelyik a távozást kísérte.
Ezért kérlek mindig, hogy gyere velem,
hogy a szemed láttára ne váljak idegenné
aki még csak nem is hasonlít.

Reggel és harag. Ez az ára. Megértem.
El kell viselnem ezt a sivatagot
hogy egyensúlyba kerüljünk. Mert aki
elment és visszajött, mint egy elcsalt optikával
készített szellemképes fotó, olyan -
de megváltozott kontúrokkal is
a viszonyunkban mindkettő a te
felfényléseid megrajzolta árnyék.
Hadd tétovázzak, a visszaúton magamba.
Hiszen elsősorban hozzád térnék
akármilyen távolságból ilyenkor.
Haza.

Hangminták hetedszer

Sarkaiból
Belénk tapadt a szilárd pont.
És ha kifordítjuk magunkat, akkor
kifordul a világ.



Alkalmas
A nagy formátumú tolvaj
maga teremti az alkalmat
amely megszüli.



Puszta ösztön
Démoninak nevezed
mert zsigeren markol a
közelsége -
és mert e közelségen
markol a szégyen.



Klasszicizmus
Kihűtött leves íze
fagyasztott tűz
és mégis - ugyanúgy éget.



Társadalmi Ragozás
Nekem nekem
neked nekem nekem
nekik nekem
neked nekem nekem



Orbitális pálya
Pont nem elég
az elszakadáshoz

Megtanulsz világul

szivárgó életek
az ajkadon szele.
defektes egy haza ez.
ereszt.

hagyod. és érte sem
vitázol vele.
az ám hazám
te tetted. ezt.

tolod. mi tettük ezt.
mi hagyjuk. elszivárog.
éppen van pár lélegzetnyi
most még.

mi tettük ezt. hogy
végképp lenn
a vályú. felette ott lebeg a
moslék.

szivárgó életek
tótágasába tágul.
és kis szájadba szállong.
ejnye bejnye.

hagyod. és érte sem
vitázol vele.
isten látja. nem parázs
de pernye.

tolod. mi tettük ezt
mi hagyjuk. és te elmész
élni halni. nem tudsz itt
e földön.

lehetne persze. tündérkert
és nem pont
ilyen. félig nyitva hagyott
börtön.

tolod. mit tettünk. érte
ellene. más íze
másik lélegzetbe
tágul.

lehetne. persze.
lóghatnál csecsén.
de te inkább megtanulsz
világul.

szivárgó életek.
az ajkadon szele.
defektes egy haza. ez
ereszt.

hagyod. már senkiért
nem vitázol vele.
az ám hazám.
mi tettük. ezt.

Az esti gyerekeknek

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2013/09/esetleg-nem-artana-valami-uti-beszamolo.html#comment-form 

(Szinte szégyellem, hogy B. I. tiszta hangú szövegéhez ez fércelődött - a mai is olyan nap, amikor a vers csak apropó, hogy mást olvassatok máshol - olyat ami valóban olvasni való.)

árnyak után. a rög 
alatt után. gyász után is.
hadd repüljenek.

Átkelés

napok óta robotpilóta üzemmódban -
néhány elhibázott gesztustól kikapcsolódtam
lököd tovább körém örvénylő viharzóna
hagyom magam tovább lökdösni a szóba

nem szólít a világ nem nézek a szemébe
legalábbis a felhők takarta napba nem
félrerugdalt leveleket fogdos hevenyészve
összefoltozott tekintetem

valamerre tartó akarat e a botrány -
lát újra célt majd felhő résén lebegő szem
vagy megállok a lendületem fogytán
csak úgy a levegőben

Az Egyetlen Kérdés / Értékmentés

annyiban hagytalak -
amennyit érdemelsz?


-------------------------------------------------------------

Életem első...

...biciklitúráját az apai szigornak, Ági néninek, meg egy medicinlabdának köszönhetem - meg persze a saját indulatos természetemnek.

Történt ugyanis, az (úgy-amennyire) boldog emlékű óidők távolában, hogy akár hiszitek, akár nem, a rácalmási általános iskola második osztályába léptem, ahol is új osztályfőnök fogadott, Ági néni. Pályakezdő volt, és az első pillanattól kezdve hevesen utáltuk egymást. Így, felnőtt eszemmel belátom, volt rajtam mit utálni, főleg, hogy a rácalmási nevelőotthon karakán óvónénijének voltam a fiacskája, aki biztonságban érezvén magát a nevelőtestületi szolidaritás óvó égisze alatt, sokat megengedett magának akkoriban, apró, de bosszantó csínyeket. Ági néni hamar két osztályfőnökivel díjazta ebbéli működésem, mintegy jelezve, semmilyen védettséget nem ismer el. Amit viszont apám viselt el nehezen, dörgedelmes hangon közölte, ha még egyet hazahozok, agyoncsap.

Na mármost apám én szavahihető embernek ismertem, úgyhogy azon a szép, májusi tornaórán, amikor medicinlabdával nemcsak a játékból, de kicsit az eszméletéből is kidobtam a Petit (jelzem, országos cimborámat - és nem is tudom, hogy keveredett az a medicinlabda a kidobós lepuhult kosárlabdái közé...), és megkaptam az az ominózus harmadik intőt, csak abban voltam biztos, haza nem mehetek. Felpattantam hát iskolába-járó hű Pajtás paripám hátára, a nagyszünetben, azzal a szent elhatározással, hogy este már Pázmándon, nagyszüleimnél vacsorázok.

A hatoson szigorúan tilos volt biciklizni akkor is, ennek ellenére eszem ágában se volt a földutakon pazarolni az időt, nyolc éves lelkem teljesen betöltötte a negyvenegynehány kilométeres feladat nagysága, legrövidebb út az egyenes, tehát hajrá. Nem mondom, hogy nem dudáltak, de megállni senki se volt hajlandó, nem pazarolták rám a drága időt. Ettem a kilométereket, aztán már inkább csak majszoltam, egyre kevésbé ízlett. Azért ez kicsit más volt, az elsuhanó teherautók szelében, mint a faluban, meg a Duna-parton a haverokkal...

Ezzel együtt kora délutánra eljutottam Adonyig, ahol végre elhagyhattam a főutat, agyő, hatos, engem többet te se látsz. Feltoltam a biciklit az emelkedőn a pusztaszabolcsi sokkal békésebb úton, és kicsit (hulla-) fáradtan hajtottam tovább. Már azt terveztem, hogy ha marad sötétedésig némi időm, én bizony áztatom kicsit a tagjaim a Velencei Tavon, mielőtt Kápolnásnyéknél Pázmánd felé váltanék.

Mint tudjuk a legjobb számítást is keresztülhúzhatja a véletlen. Esetemben a véletlen száznyolcvan centiméter magas, rendőregyenruhás és nagyon mérges volt. Merthogy akkor már fél napja engem keresett. Ő, meg a fél megye.

Merthogy amikor nem jelentem meg a környezetismeret-órán, Ági néni azért csak felhívta anyám a nevelőotthonban, hátha hozzá szaladtam panaszra. Anyám persze mértéktelenül kiborult, és azon felül, hogy Ági nénit elküldte az összes melegebb és hidegebb éghajlatra, átszaladt a körzeti megbízotthoz is, ha már az "az impotens bagázs az iskolában" erre nem volt idejében képes. Mondhatni az egészséges falusi idegrendszernek köszönhető, hogy az "iskolabeliek" meg anyám közt némi átmeneti fagyon kívül semmi egyéb "következmény" nem volt tapasztalható - meg azt hiszem, szerették is, a nem egyszer bántó egyenességével egyetemben. Nem láttam, ugye, de mesélték...

Szóval a rend morc őre fordított vissza, és kísért egészen vissza a hatosig a kincstári Pannónia motorkerékpárral, ahol is átadott (a szintén engem kereső) teherautónyi orosz kiskatonának. Mint kiderült, az összes dűlőúton kerestek, csak a hatoson nem... A ruszkikkal egész jó barátságba keveredtünk, bár csak annyit beszéltem a nyelvükön, hogy zdrasztvutye, az "apuka dádá"-t azt értették, meg egészen szépen énekeltek.

Aztán kitettek a falu határában, ahol a körzeti megbízott várt (szintén Pannóniával). Nem ízlett a Pancsának a tempóm, mert addigra (várt ugye egy naagy találkozáás...) a fáradtság meg a rettegés akkora lufit pakolt a tüdőmbe, hogy alig kaptam levegőt. Így jutottunk a nevelőotthon kerítéséig, ahol már ott várt a fél falu, az egész iskola, meg anyám.

A többit el lehet képzelni.

A politikus epigrammja

Mert túlélte a szorgos tisztogatást ez a koszfolt
múltamon itt - ugyanis hátam közepére kivántam -
nem láttam, amikor mostam le magamrol a szennyet.
Ítélj el, ha akarsz - szeplőid felkutatom majd,
mert te se vizsgálod felül egyfolytában a hátad...

Rembrandt öregszik

Nem festek valami jól
ezen a képen.
Sokan mondják, hogy nem festek
valami jól.
Hogy érdemtelenül keresek jól vele -
A Polgárőrség Házába rendelt
képpel például.
Megvolt a magam baja azzal a képpel,
eleget háborogtak az önkéntes legénység
háttérbe tolt alakjai, hogy miért
nem állítottam egyszerűen sorba őket -
s hogy a sor elé csak az ifjabbik báró Pumerland,
meg Vlaerdingen lovag állhatott volna ki - hisz
ők parancsnokolnak.
A többi Isten és ember előtt egyaránt
egyenlő velem...

Nem festek valami jól
ezen a képen.
Nem is azt festettem. Nem a
kackiás ifjúságom,
amit egykor.
A szájam sarki félmosolyt,
vagy az idegesítően széles orrom
vékonyabbra -
nincs már kedvem ennyire sem
össze-vissza hazudozni az ecsettel.

Nem festek valami jól
ezen a képen.
De - ennyit tanultam.
Ennyi sikerült, és
leginkább ilyen a magam valósága -
nekem, aki nem festek valami jól,
már ez is egyfajta eredmény.

Besötétedik -
és én még mindig nem festek
valami jól.

Vers

inspiráció: http://drz56.blog.hu/2013/09/03/elmelet_160


Volt egyszer egy barátom. Barátomnak hívom, bár nem ismertem jól, de hát nem is akarta, hogy megismerjem. Aki verseket ír, nem akarja, hogy egészen megismerjék. A vers szóketrec, a fogság szabadság - a lét szuperpozíciója.




tartom kezemben számban
tartom tavaszban nyárban
tartom derűben borúban
tartom háborúban

vacogva remegő szájjal
fogcsikorgásig ha már dal
kiköpetheti a békéd
karomra harapom végképp

tartom a szám a kezem nyers
sebe a menlevelem - vers
reggelre marta sebesre
tartom a kezemben este

tartom kezemben számban
tartom tavaszban nyárban
tartom a télben az őszben
tartom kamaszon őszen

ez a vigaszom a földön
kezemre simul a börtön
számat ha bevarrja bőröm
befele üvöltöm

Fél (slamoween-i mondóka)

Fél. Azt jelenti: nem egészül. Nem egész.
Nem egészséges. Azt jelenti: kóros.
Kór-rágta. Férges. Beengedő.
Félbe maradt léte kapuján
besündörög a mindenfélevész
vagy csak a híre - az előre látható rossz.
Félig húzott falak, fél tető
huzatában mintha: a betegség.
Fél. Azt jelenti: nem lakja teljesen a testét.

Fél. Az öröme is. Hogy elmúlik egészen.
Már illan is. Ez azt jelenti: bánatos.
Elfoszlik a vigasz. A fény. Az éltető.
Ez azt jelenti: élettelen.
Nem osztozik egésze a részen,
csak ha a része fél. Átlapoz
a boldog részeken. Az élhető
nem tapad meg rajta. Lecsúszik. Féltető.

Fél. S a másik felén szenvedélyek laknak.
Evés, ivás. A füst. A sűrű többlet.
Betódul ami éhes rá. A létre.
Ami enni kér és enni kap.
Ezt nevezték régen démonoknak?
Rajta másznak pedig nem is létra?
Lüktet, mint egy folyvást megnyitott seb.

Fél. Attól, hogy egyszer elfogy egészen.
Hogy nem marad belőle, csak hiány.
Ő lesz, akinek majd nem jelennek
meg a Halloween-partiján.
Ez azt jelenti, nem a minden szentek,
de egy se védi. Kicsúszott a résen.

Ez azt jelenti: még őr-döge sincsen.
Ami enni kér, az enni kap.
Félbe maradt léte kapuján
besündörög és összevész a kincsen
s egymás helyett mind belőle harap.

Fél. Ez azt jelenti, elfogy.
E fél is elfogy, elfoszlik a pára.
Fél. Ez azt jelenti: ez a minden.
S egyre többször nem ismer magára.

Fél. Ez azt jelenti: sosem lesz szinte kész.
Elfoszlik a vigasz. Az éltető.
Zabált falak. Tört ablak. fél tető.

Fél. Ez a nem elég.
Ez a hiány.

Ez az éh.

Vers helyett

Odaadó vagyok a szóval -
ma mégis érzem:
a megszilárdult kövek
módján egészülő
pillanatra vésett
csak összekoszolja
a pillanat
csiszolatlan, gyönyörű arcát.

Odaadó vagyok a szóval -
csak azt mondhatom:
hallgass, ha
nem szólal benned
magától.

Ezért írtam ma ezt:
vers helyett.

Mert megszilárdult kövek módjára
egészült a pillanat - de
nem szilárdult vele
a megfogalmazása.




                       haikuba fordítva:

mindegy, mi gátol -
hallgass, ha nem szólal meg
benned magától

Józan, szerelmes

                                            Milyen volt szőkesége, nem tudom már...



Milyen volt?
Nem tudom már -
de ki se derült a
pár hét alatt, milyen ember.
Csak az íze maradt meg,
az ismeretlenül ismerős,
barackba oltott
bőre-íze.

Pedig előlapot is szereztem
a galériájára.
De aztán
már nem volt az ő galériája.
Nem volt galériája,
avagy nem itt.

Milyen volt?
Ha nem tudod meg
tőlem, akkor se gyűlöld!
Ez már rég nem
az ízek vetélkedése -
S ha érzem a tiéd,
az övé miatt is érzem

S bennünket jóval több
ragaszt immár egymáshoz,
mint egy előlap
az idegen garzon
befejezetlenségében.

Utoljára

                                                   Minden elpattan a fegyelemben.
                                                   Minden kétséges a kegyelemben.
                                                   Minden megérik a figyelemben.
                                                                                               Weöres Sándor

tanulj belőle

kérlek - emeld szemed a

tekintetéig

Senkié

inspiráció: http://drz56.blog.hu/2013/09/07/nem_felek_680


Nem vagyok senkié, még a magamé sem vagyok, erre tényleg odafigyelek mostanában, a lét és a nem birtokolhatóság örömére, meg a kétségbeesés simára csiszolt faláról egyenletesen visszapergő időre.


Régen nem énekel.
Valaha úgy ömlött belőle, akár a zivatar
amikor szétpattan az addig fölénk feszített
nagynyomású buborék.
Szétpattant benne a fájdalomból,
éhségből, de akár örömből
feszített nagynyomású buborék és
ömlött belőle az ének.

Félt, azért. A benne feszített buboréktól
hogy ő is szétpattan vele.
Hogy az ének nélkül más ömlik elő,
másképp a lélek -
félt, hogy elcsurog.
Ez a félelem énekeltetett. Hogy mederben
csobogjon el belőle önmaga,
vagy amit érez önmaga, mert persze
ez vagyunk: megérzett önmagunk.

Régen nem énekel.
Régóta nem fröccsent vigaszt
- magának, mintegy -
a kétségbeesés simára csiszolt falára,
ami körülveszi. Mert nem szólított meg
senkit az éneke, és anélkül
mindenképp számolatlanul telik
a kétségbeesés simára csiszolt faláról
visszapergő idő.

Akár a szavaddal

Házad gyanánt a vadlibák
elhúzó szárnycsapása
Melege gyanánt a tolluk
alá szorult verőfény
Ablak gyanánt a megkötözött
súly aláhullása -
Úgy légy magad tudatlan
úgy légy egy merő lény

Kötés gyanánt a mélyben
magaddal vonszolt árnyék
Ahogy a benned izzó
szénfekete árny ég
Úgy oldozd éghetését
röghöz szögelt lakásod
Mi öltöztet - a göröngybe
szivárgó pusztulásod -

Szénfekete árny ha elég
benned oly haraggal
Bármit emelne a tüze
mintha a szavaddal -
Úgy légy magadról tudatlan
mint a vándor ősszel
Észrevétlen vegyülj szélben
egybe az idővel

Tudod, hogy a tüzet végül
hamujárta füst öli meg
De amíg ég szened tüze
engedd repülni a szived.

Ízetlen tréfa

I.
Cetli az Ország, Hatalom & Dicsőség
Faipari Vállalat kapuján:
"Haláleset miatt zárva
nyitás harmadnapon"


II.
Senkivel nem kell elszámolnom
közületek
ezért az ízetlen tréfáért -
csak a Jóistennel.


III.
Helytartók! A helyet tartsátok,
ahol megállhat a hit!
Az ítélet nem
rátok tartozik.


IV.
Azt értem, hogy a jó pásztor
sem maradhat éhen;
időnként le kell vágnia
egy egy birkát.


V.
A Jóistennek nincs
humorérzéke?
Nézd meg, milyennek teremtett
téged és engem.


VI.
Mindig elfelejtjük
hogy a pásztor
valójában
kannibál birka.


VII.
Én vétkem, én vétkem
én igen nagy vétkem -
gyónom nektek is, testvéreim
elbitangoltam.

Molyirtás

(ez egy alkalmi poéma, a moly.hu-ról való távozásomkor született - értem, de nem élvezem, hogy ez a legolvasottabb...)



Elmúlt a nyár és önként múlok innen
bocsesz agyő moly, agyő kis agymosás
egy máshol vésett komment miatt várom
hogy kitiltsátok végképp a párom
szószütyőm hát én is tágra tárom
hogy hasson itt a lázas lázadás -
mert beszóltanak a harcos bloggerek
feszítve szörnyű bilentyűzetet
szókkal sorozva szárny felett a főt
oh pardon bloggerinák mindenekelőtt
kik mintha molyfőfőből főztek volna sültet
boszorkamódra erre egyesültek -

Elmúlt a nyár és más is múlt vele,
sok múlt ezen s nem tetszik ez a múlás,
hisz hullva hull a tiltott férgese
ez így helyes? Ez így megy, nincs mese?
Hát önként múlatom majd máshol az időt,
bár a reggel rítusába szépen belenőtt
hogy elmolyolok itt a más szavával,
kelő napocska kávé és madárdal
mellett - mint kinek
más dolga nincs
mint lapozgatni ó a frisseket -

Elmúlt a nyár és foszlik ez meg az,
elvesztek így tán többet is mi látszik -
nem érkezik majd haikuban vigasz,
kevésbé látom, mit csinál a másik,
a többi, akinek a szó éppoly létezés,
pénzen vett betegség gyógyszere
ahogy nekem -
de másféle fény a rokon lelkeken
majd eztán máshol játszik:
háromszor hajnalban az alkonyat,
három ízű három búcsú látszik
persze zavar, ha mást talán nem is -
s ilyenkor minden összegzés hamis.

Elmúlt a nyár és nem múlik a mérgem
így, tyúkperekre csurgatom a szót -
mint egy idiót
de elhallgatva nem hallgatok mégsem:
viszlát kis hadnagyom,
pá kis aranyom pá,
nem a kedvetekért moderálom magam,
válok immár nyomban nyomtalanná -
mert innen szempontokon és érveken
legalább ott legyek elves és ne elvtelen,
ahol nem fizetnek hogy milyen legyen
a mondat íve és hogy miről szóljon
kettőspont, a vessző és a pont
ezzel ne nyerjek, és ezért ne bókolj -

úgyhogy kivárom
míg törlitek a párom
aztán agyő Moly.

Mediterránum

Nem láttam még elég
öblöt
szikomorfát
összehajló zárkózott
háztetőket
a vakítóan világító
nyíló falak felett.

Azt mondják:
másképp változnak a fények
szavaim és szavaid
bölcsője élénkebb átmenetek
látványából épít
mint itt -

Azt is mondják:
ezért viselhetetlen a mi
avarszagú lombos
komorságunk
vagy a hajló füvekből szálazódó
tenger
a súlyos illatú tűlevelűek
vagy a tőzeglápok nehéz lélegzete
az isteneiknek.

Azért is látnám, hol vannak otthon
a könnyeden kegyetlen istenek -
mert a mieink itt északabbra
nem nevetnek annyit.

Talán mert
nem isszák be úgy a fényeket
s nem tükrözik vissza
úgy a színeikkel
ahogy a déliek.

Talán ezért is éhesebbek
mohóbban
és kérlelhetetlenebbül -
habzsolják szavunk és időnk
mígnem elfogyunk
éhük őszi reggelén.

A madárijesztő vallomása

Nem hiszem hogy valaha is
akarnék akármit is
a számoktól

van akit elvarázsol
még azt is felfogom, miért -
de mintha filmen látnám
olyan távoli
olyankor az arcuk.

Három telefonszámot jegyzek
meg maximum, s kapu-
nyitókódból is hármat

ha egy negyediket kell megtanulnom
egyet elfelejtek.

Soha nem tudom, pontosan
menyi pénz van nálam -
a számokhoz való viszonyom
ilyen hozzávetőleges;

úgyhogy ne kérdezzék tőlem
hány varjú volt
inkább azt
milyen élénk kegyetlenséggel
futott át tolluk matt szürke-feketéjén
az a késéles, fényes csillanás -

arra emlékszem.
Arra sajnos nem, hányan
gyalázták meg a vetést.

Péter - utoljára a kakasszó előtt

Elbuktam. És magamnak kell először
megbocsátanom. ha újra előtör.

Még mindig nem értem, hogy pontosan miért ő -
hogy miről kéne neki számot adnom.
Hogy nemcsak az öröm, de a szégyen is kísértő?
Hogy nem magamra, hanem rá haragszom?

Elbuktam. És magamnak kell először
megbocsátanom. Azután neki. Nektek.
Eltemetett forrás ha előtör
a szomjúhozó érdemteleneknek -

úgy kell szomjam hirdetnem. Elbuktam a hitet,
mint bárki, aki tényleg tudni vágyik.
Szégyenem és szégyeneteket
nyíltan szomjazó bumfordiságig

most már épülhet rám a hit -
hogy nem - még mindig nem - értem,
de legalább elhiszem
a szavait.

Péter - még mindig kakasszó előtt

Nem. Nem én voltam ott, nem az voltam
én. Vagy nem az az én voltam, aki most.

Mit mondjak? Tudom, hogy nem vagyok okos.
Mindig lenyomnak a többiek a hülye
érveikkel, lukat dumálnak a
hitembe. Mintha volna.
mintha a hitnek
lenne velem bármi dolga.

Csak éhes vagyok a változásra. Hogy
ne fogyjon el a levegőnk. Legyen
hal a hálónkban, asztalunkon ebéd,
a gyerekünknek valami kis
csapongási lehetőség a mi
visszavágott szárnyainkhoz képest -
lehessen festő és ne asztalossegéd,
s ne éhezzen, míg fest.

Mit mondjak? Látom, hogy tagadom.
Ezzel is: nem a gyomrot laktatná a szóval.
Látom, hogy nem értem, mit kell tartanom.
Mit kellene. Hogy hogyan épülhet
a bukásra a megbocsátás szelleme.
Most már van mit bevallanom. Lehet hogy
fel kell törni a talajt, ha tornyot rakva
szükséged van először egy alapra?

Nem. Nem én voltam ott. Hamis a vád,
nem az az én voltam, aki most
őt siratná. Vagy önmagát.

Péter - kakasszó előtt először

Hogy lehettem ilyen ostoba?

Hinni akartam. Benne, vagy neki -
azt hiszem mindegy. Hinnem kellett
benne, vagy neki mert
zsigeri módon hiányzott már a hit
akármiben.
És jó is volt, hidd el, nem kielégítő
hanem kifejezetten jó - egészen
a tegnap esti veszekedésig.

Pedig jól indult ez a vacsora is, de aztán
mindenki elszállt magától -
jó, szerinted én is. Lehet, de
hol voltam én a "szívjátok a vérem,
zabáljátok a húsom" ocsmány
mit 'tom én mijéig? Meg a pöcsfej
reakciójáig, hogy egészen a
prefektusig szaladt?

Azt mondta, az olyanok, mint én
- szóval én - leszünk a bázis.
Amire felépül ez az egész.
Hidd el, pontosan nem tudom mi, szerintem
nekem a tervrajza is túl magas -
de - azt mondta - rám épül,
nem értenem kell, hanem megtartanom.
Most nem tudom, mi a rossebet tartsak
erről az egészről.

Ja, és.
Azt mondta háromszor árulom el -
neked szólva, szerintem ez az első.