Jósvafő

Örök nyugalmad

ősök faragott fái

őrzik figyelőn.

 

Csobogó friss

vizek úszó ölelését

házak viselik.

Barlangos karsztból

ered itt Kecső, Kajta,

Tohonya, Jósva.

  

Lábad alatt lent

csillám cseppkő termeit

rejti sötétség

Múltad, jelened

és a jövőd őrizze

a jó szerencse!

Beszélgetés ácsorogva

Székely Szabolcs:
Lábujjhegyen

Miként a fogkefén a sörte
szerteágazom nélküled.
Fölébredek. S utána te.
Kávé. (De semmi szédület.)

Egynapnyi járóföld a város.
Ezer csip-csup ügy cseszeget.
A görcs, hogy újra s újra záros
határidőn belül legyek.

Két lábra állok, mint az állat.
Önmagunkért ágaskodom.
Dallammá bont ablaknyi tájat
rám-gondolásod. Nem tudom.

Nem tudom ezt se. Most csak ennyi.
Én itt, te ott. Kényszerszünet.
Lenni csak. Ha lehetne lenni.
Kávé. (De semmi szédület.)



shizoo:
Teli talppal

Dörzsi szála közt a morzsalék
részeddé mégsem változom.
Kávét elém. És kávét eléd.
Kell a második? (Hozom.)

A távolság csak odaút. Egy térben
pakolásszuk el az ügyeket.
Gördülékeny lényedbe kell beférjen
az igyekezet, hogy kerüljelek.

Elágaznál te is, ne tagadd.
Ahogyan részekre hull a munka
úgy hullanád a részemtől magad.
Lopott időt borítva két magunkra.

Nem tudjuk ezt se. Most csak ez.
Szimbióták a vizsgálóasztalon.
Kávét elém. Kávét eléd.
Kell a második? (Hozom.)

Nászajándékul

                                          Eszternek és Matteonak


Beleköltözik az élet
a szemedbe, ahogyan nézed
- nem azt: hogyan rögzít
egyszerre öröklétbe és pillanatba,
hanem őt, aki tart a kezében:
a titokzatos fényt megragadja
s rajta a pillanatnyi téged

pillantásba örökített lélek:
mikor rá nézel az objektív mögött
őt nézed és nem
a fényképezőgépet.
Ez látszik a képen,
ahogy őt nézed - ahogy
időtlenbe meríti
a pillanatot és az öröklétet.

Hogy szemedbe nézve,
- az örökített pillanatba -
mindenki elkívánja:
hogy egyszer így szüljön létet
neki egy pillantás,
miközben rögzíti a képet:
élményt és szeretett lényt,

a pillanatot és az öröklétet.

Az égi pékhez

Fénnyel sül kenyerünk, tűzforró égi kemence
egyre nagyobb hőséggel érleli héja karéját -
Túlsül a tészta, Apó! Vedd kézbe a hosszu lapátot
Nyúlj vele végre alánk és rakj vele félre lehülni
árnyékos szelid éjek csábító hüvösébe.

A bölcs ember félelme

Képesség fogytán
képtelenül - meztelen
ág vacogása.

*

Pimpósodó bor
penészedő kenyér vagy -
idő mosléka.

*

Mivé taposnak,
ha eloldozod eszmék
béklyós lovait?

*

hold ül ágadon -
mint éhező, téli varjú
emléke nyárban.

Az áldozó

Fénymézzel csurgó
hajnalom arany ízét
hörpintsd fel, élet!

Ünnep születik

Azt láttad már, hogy
egyszer az évben, július közepén
(a nap járásának függvénye, mikor)
egy egészen elvarázsolt
fény-fürdetett kis facsoport
egy kis elíziumi ligetecske
varázsolódik ki a Liget
nap-mint nap (valljuk meg) elfelejtett
egyébként-is varázslatából?

Árnyékból kiébredő
alkonyati túlnan-szeletke.

Nem tudom, pontosan milyen
emeltyűket mozgatott bennem
a látvány, de úgy közeledtem
hozzá, mintha szentélybe
és úgy nem léptem be mégse, mint
aki méltatlan a fényfürdetésre.

Azt hiszem így
születtek egykor
a szent helyek és az
az ünnepek.
Az idő adta ajándékba.
Belépő ember áldozott,
annak, akit nem ért,
ott ahol egy pillanatra látni vélte.

S talán csak ennyi a kegyelem,
hogy látni engedi magát a szépség
érinteni engedi magát tőle a szív és
úgy áramlik ilyenkor a lélegzet
a mellkasból ki-be,
mint a legtavaszibb illatú
mező felett szálló,
virágportól látszó
legszebb szelek.

Kedveseim II. (slamverzió)

József Attila


          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden!

          Üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

nincs rá magyarázat
hogy érezhetjük a szavakból
így a lelket, a lázat

egy halom hasított fa szóból
hogy áll elénk az,
akinek nem jutott
a pont elég a jóból,

kinek nem volt dicső a trakta
szívét mikor papírra rakta -

szerető szájába a siralmat,
úttörő szájába a proletárt,
maga számára a tilalmat,
a szót mely szóról szóra jajgat
hogy: "fájjon úgy, mert úgy akartad"
hogy fájjon az is, aki bánt -

legbeljebb síró kisgyerek -
melléd ült végül az isten?
Egymáson heverő világod
mélyéről kiásott?

Ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt -
melléd ült végül valaki,
aki nem árul el,
de tényleg ért?

          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden -

          üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

fel feldobott
a hír azóta, rólad fecseg,
megtanulja némely versedet
az utókor,

ér valamit számodra a kultusz?
rég kifakultál
az időből...

De nem ilyennek képzelted a rendet
szerintem te sem,
hogy így váljon el szar a májtól
s ne tűnjék fel a homálytól
hogy zabálják fel a sarjat
afféle varjak -

te hallottad az esőt nevetni
vasútnál laktál - est alól
nézted az egek
fogaskerekét, de
eloldoztad földedtől eged,

írtad, hogy már nem tudsz szeretni,
szoborűző ocsmány kis világom
is így
hullajtaná az emlékedet -

mert nem tudna belenézni görbe
gerincével az általad
feltartott tükörbe,

mert legyen bár újra május
az éhed máig aktuális,
mert egyre többet alsó kövön
ér az olcsón hajszolt öröm -

s mégsem,
most sem szorulunk ökölbe...

          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden -
 
          üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

számot kéne adnom:

hány nőt ütött el éhes
hiányos-testiséges
gesztus-szegény szava!

Hány félig tépett éjszakám
mérgezte sorsa vérszaga -
magát saját maga!

Mert életté úgy tettem én
úgy csípett sorsa mérgese
ahogy dadog e költemény
nincsen becse -

s elsiratnám, ki nem-billeg morzsát
rázta le magáról alamizsna sorsát
ajándékba nem fogadva el
ami juss
ami jár
ami kell -

a nőt, az állást, a társadalmi szerepet
ne adja kegyként semmiféle szeretet
annak, akit ott
a semmi ágán
csak néznek,
néznek a csillagok -

olykor gyűlölöm,
hogy így zár a hidegbe -
pedig vele ha fázok
végig tudom: legalább
nem szarral gurigázott.

Takard el

takard el földdel
temesd el a haragod
földdel takard el
a napot

takard el földdel
nyugossza az éjszaka
földdel takard el
már nincs oka

takard el földdel
a rád vigyorgó holdat is
mi tükröződik
mind hamis

takard el földdel
a rád szitáló langy esőt
földdel takard el
a rád esőt

takard el földdel
az árnyékot kiélezőt
földdel takard el
a létezőt

takard el földdel
a rád vigyorgó vágyat is
földdel takard el
(úgyis hamar kel)

magad is

Beszélgetés a Metafizikai menhely gondnoknőjével

LLaura: 
Titánok

Egy butácska, csöpp vitán
egymásnak ment két titán –
nyomukban holdak,
bolygórendszerek hevertek összetörve,
fekete lyukak pöndörödtek fel,
mint a porcica,
ezermillió frekvencia
esett apró hullámokra szét,
s az űr setét,
mély térségein vad kiáltások,
mint villámok cikáztak,
bezúzott galaxisok,
szétfolyt csillagködök csúfították el
a Kozmosz ábrázatát.

Így küzdött vállt vállnak vetve,
hétmillió-hétszázhetvenhétezer
és még hetvenhét éven át
a két titán,
kik egy butácska, csöpp vitán
kaptak össze.


shizoo:
Kéttitán

A butácska, csöpp vitán
felbuzdult böszme két titán
mint galaxisszűrő fémlikán
egy más dimenzióba átesett –
észre sem véve,
hogy e téridőnyi seb
a kontiinumon mily természetű –

míg fel nem nyalta őket
egy apró paptetű.

Azt álmodtam

Zavarna, ha megreményesítenélek?
Azt álmodtam, hogy boldog családban élsz.
Hogy van egy kajla kutyusod, akitől halványul a régi
veszteség. Ahogy a sikerült műtét
emléke - halványul a gyász:
már nem a fájdalomra emlékszel
hanem a hűség fürdető tekintetére
azokból a szemekből.

Megtartottad az esernyőt a másik helyett, ami
elveszett, a félretaposott sarkú piros cipőt
már csak a kertbe veszed fel, de
kidobni nem fogod - egy darabig biztosan nem.
De tudod, már tudod, hogy ha eljön a napja
szanálod majd - és eszedbe sem jut
mire is kéne emlékeztessen.

A gyógyulás ilyen: felejt. Még szerencse.
Nem járkálhatnánk állandóan
köldökig felnyitott sebekkel.

Nem tudom, mennyit adhat a reményhez
hogy ezek szerint egyszer elfogysz
belőlem is. Végül
nem leszel a létezésem egyetlen
álmos délutánja sem, nem leszel
hajnalban háromszor rigófütty -

mert én is gyógyulok. Reményben,
gyász után és gyász előtt,
avagy a pillanatban legkésőbb, amikor
minden veszteségből kigyógyít
a magam vesztése -

de mindez csak akkor érvényes,
az egész megreményesítési kísérlet,
ha a képek visszafolyó áramlásán túl is
jelentenek valamit az álmok.

Veszteséges működés

Amit csak elveszíthetsz, azt elveszíted.
Táskát, igazolványt, vényt, felszólítót,
fogadást, ultit, kabátot,
zakót, kulcsaid a zsebében,
nőt, a nevét, telefonszámát,
randihelyszínt, címet, odautat,
kakaskodást az utolsó pár papucsért,
vagy a lehetőségért, hogy te legyél a papucs,

a múzeumi belépőt, ami nélkül nincs
kedvezmény - amit ezáltal szintén,
az álnevet, amivel felírtak, hogy bemehess,
az önuralmad, a kidobó orra előtt,
a húzd-meg ereszd-meget,
az addig táncparketten finomított érintést,
úgy en block az este tovább-futását,

a gyermekkorod összes egykori hitét,
a meggyőződéseid és az érdeklődéseid,
a munkahelyed,
a helyed a villamoson, amíg felállsz lukasztani
a kilukasztott jegyet,

a pert,
a megegyezés, kiegyezés, egyáltalán az egyezés
lehetőségét,
az örökséged, a foghatóan alakítható
jövőt,

csak a
tartozásaid nem veszíted el -

ez most tanulási folyamat,
átok rajtad, avagy
csak egy túlságosan régóta tartó
pechszéria -

vagy csak egészed jelenlétének
permanens hiánya:
hiszen a fejedben
pihenés nélkül
egyfolytában máshol jársz.

Kettős repülés

forrása: http://moly.hu/karcok/242809

test és árnyéka

szabadon-repülésben -

kötelékíven.

*

elszakadásban

boldog a test és árnyék

így kiegészül

*

íven repítő

megkötözött biztonság

önfeledése

*

test és árnyéka

kötözött repüléstől

mámort sugároz

Beszélgetés kiáltásról, csendről

chibizso:

Belekiáltok a világba,
S csak csönd a válasz.
Néma leszek én is.


shizoo:

Figyelmes csend vesz
körül – nem válaszol mert
épp szóhoz se jut.

Önmagához, vokatívuszban

Maga hagyjon nekem békét
a kikelettel.
Maga egy dolmányos varjú.
Maga nekem ne fessen
májust.
Maga ne fecsegjen, maga nem
kelet, hanem nyugat.
Magának nem kellene itt
pacsirtálkodni.
Maga lakjon jól a
keréknyompotyadékkal.
Maga egy útszéli dögevő.
Maga zár, úgyhogy
ne akarjon nyitni.
Maga nekem maga és
csak maga.

Magának nyitva maradt a
gyíklesője, úgy tette el.
Magának doppingszer, ha bárki
azt mondja: nem érdekel.
Maga flagelláns, tehát
a virágöntözésre alkalmatlan.
Maga kapaszkodna a kiejtett
szavakban.
Maga olyan, mint egy hosszan tartó
gyógyíthatatlan betegség.
Maga életvezetési tanácsadónak
hiszi a szerencsét.
Maga megint azt hiszi, hogy
az ünnep pár szónoklattal megúszható.
Maga korán zár, mint a
földhivatali iktató.
Maga nem úszik túl soha
a biztos sekélyen.
Maga ne fessen májust nekem,
inkább ekéljen.
Maga egy szökött paraszt
szalonna való a maga szájába
nem beszéd.
Meg hagyma, legalább
valami kezelné a maga
nyelvi herpeszét.
Maga kialakulatlan
formátlan így, majdnem készen.
Magának pálya nem nyílik
csak a feledésben.

És ez így van jól. A természet nem téved,
a tehetség utat tör, maga csak a fejét.
Maga jelenti a hétköznapi betegséget
ami fertőzi a mások szabadidejét.
Maga ne fecsegjen, maga nyugat,
maga valójában egy egész felet ért.
Maga dolmányos varjú, maga guvat.
Maga ácsingózik a statisztaszerepért.
Maga ne nyíljon ki, a teli konténerből
nem árad ki egyszerre ennyi bűz,
mint magából - az nem ajtó, ember(!)
hanem emberbőr,
maga nem vetkőztet, de nyúz.

Magának nem jut, csak a köztes
két élet, két nő, két áramlás között.
Magának csak a hiánya kielégítő
mint aki az árnyékába költözött
maga olyan. Jó lenne becserélni
magát, de nem megy.
Maga nekem túlságosan
visszaválthatatlan üveghegy.
Maga elkeserítő
mint egy túlcsorduló ülepítő.
Tudja mit?
Magának még a hiánya
sem kielégítő.

Maga nekem ne fessen.
Maga siessen
a butulásba és tovább.
Maga siessen
oda, ahova a többi ostobák.
Maga argó. Maga kódis.
Maga csöves.
Maga alig ízesített
rántott leves.

Maga kész.
És higgye el, magának
így a jó. Csak fuldokolna
ha beáradna némi friss levegő
a maga fejében bűzölgő
disznóólba.

Ha magára nézek
nem hiszem el
hogy az ember Isten fia.
Vigye az ördög magát,
csapjon magába a
sistergős istennyila.

Hagyjon már békén, legalább
engem hagyjon ki ebből a körből,
vagy álljon legalább odébb mert
nem látom magam magától
a tükörből.

Versüzenet Takács Zsuzsának

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
                                         recenziós epigonvers

A kultúra itt szuszog a szomszéd szobában
göndörödő, zabolázhatatlan
kislányhaja van és mélybarna szeme
felszikrázó zöld pöttyökkel az íriszén.
A kultúra utcalány, modell, túlélő
ágyhoz kötött néni, fürdőorvos
morfiummal a kezében, amit nekünk
lopott. A kultúra nyelveken beszél,
akárcsak mi. Ha elég messziről nézzük
ő maga a megszólaló tiltott nyelv.
Új életet kezd, kitelepítik, besúgják és besúg
fogadásra igyekszik a lépcsőházban
de kitessékeli a házmester.

A kultúra ott áll a képen, ugyanabban a
kiteljesített várakozásban, évek rozsdája
koptatta figyelemben. Vagy annak hiányában
hiszen az ünnep folytatódik, de immár nélküle.
A kultúra ha alszik, fiatalnak álmodja magát.
Csempévé lesz a metróállomás falán
mellette vakon sietnek – nem érti, hova
hisz erre nincs kijárat.

A kultúra a Szadovaja utcába Raszkolnyikovot
állít – kár, hogy nem Behemótot, de mindegy:
az állítás ténye lényeges. Mert a kultúra beleállít
az író mozdulatába, a modell fogyatkozó, kényelmetlen
vágyába – csak az asztráltestbe; a hús rég elolvadt.
A kultúra hervadt, vetetlen ágy előtte, vagy utána
ölés vagy ölelés avagy jeltelen egyéb bűncselekmény nyoszolyája.
Istrángját rángató ló képében szabadulna, de úgy is
megalázzák. A kultúra alázat.

Mert vannak mesterek, akiknek az ajtaja előtt
a kultúra elragadtatottan áll, de ha belép is
mintha nem lépne be. Nem a mesterek ijesztik
hanem a pedantéria. A kultúra világokat jelentő
egérpiszoktól pöttyös deszkán várja a végszót
de a végszó nem jön. Jelenti éppen
a világot, a határátlépéseket testben és szóban.
A kultúra nem múlik el, mint a kutyák hörgése
legfeljebb átalakul: elképesztő vádakat kohol
azok ellen, akiket szeret. Kihalt világ, senkiföldje
és mégis mélyen személyes, mint az előérzet.
Kalkuttában vagy itthon, a kultúra hozzád beszél.
S közben egy égszín zsámolyra képzelt térdeplő
könyörületére bízza magát.

Beszélgetés

Takács Zsuzsa:
A sötétbe zuhanó utcákon kell hazatérnem

A sötétbe zuhanó utcákon kell hazatérnem,
a vedlett, hideg és magas házak között,
melyek garázda lakóként elállják
utamat, és nem tudom igazolni, hogy ide,

e pusztulásba tartozom. Bármelyik
hazug beszélheti e nyelvet, mondhatja,
a temetőben az ő halottai fekszenek,
mondhatja, az ég mindenütt alacsony,

mert szmog van és csillagtalan az éjjel
valóban, mert közönyösen és unatkozva
fekszenek a mindig közeli temetőben

a halottak. És dob pereg, vezényszavakat
hallok álmomban, a falon túl támadó
éneket: a kívül nincsen… hely.


shizoo:

Még a halottaink is elhanyagolt köveik alatt

Még a halottaink is elhanyagolt köveik alatt -
eljön, amikor minden és mindenki
kisszerű lesz, felszárad, akár a tükörképünk
az épp elállt eső tócsáinak közönyös,

semmihez nem tartozó felületén. Ez pusztulás
valóban, az idő garázdasága, akárcsak
akármelyik frissen vakolt épület, megérkezés,
fogadalom, frissen megújuló számodrahely.

De nemcsak szmog van és csillagtalanság,
nemcsak a közöny és az unalom minden
rétegét velünk együtt elzabáló szív öregedése –

a bennünk lakó el nem évülőből a
legszemetesebb tűzfalárnyék fojtásában is
kinőhet az egy szál hovatartozás.

Így kell

hívom
kicsöng
nem veszi fel
nem baj
még van
2 323 475
olyan telefonszám
amit nem próbáltam
és talán
az övé

Egyszer csak a négyszavas... (hatodik alkalom)

megadott szavak: szarkofágot, kimódolta, reszketegen, térerő


Adós Jani megunta az örök adósságot
ekecsölt magának egy szép kamuszarkofágot
mondhatni egész ügyesen kimódolta
hogyan szabadítja meg majd az álholtvolta
hogy le ne bukjon, nem szólt senkinek
sem Adós Piroskának, sem Adós Esztinek
vitt magával viszont egy feltöltött mobilt
hogy hívja őket, ha már elunta a csínyt
de amint a műkő rázárult, az áltetem
hiába billentyűzött reszketegen –
azt sajnos előre nem ellenőrizte ő
a szarkofágban lesz-e térerő…

Kapualj a melegben

                                      Biedermann Izabellának szeretettel



A téli kétségbeesés dermedt
mint egy japán színpadi maszk
olyan, mintha egyetlen jellemző
arckifejezést viselnél álló nap.

Mintha mélyhűtőből húznád elő
mielőtt felveszed
zúzmaraérzés arcod üveglapján
s emiatt tartós is
nehezen múlik akár a jó szerep
nem engedi csak úgy
levetni magát.

A tél kiszámol - túl kell élni a telet
ettől aztán a kétségbeesése
súlyos is mint egy őrbunda amit
ketten adnak fel a válladra
nem is értem hogyan bírod el
de legalább öblös otthonszaga van -

nem úgy mint nyáron.

A meleg lehántja a rétegeid
önmagából is vetkőzne
bőr alá is a meztelenség.

Úgy tapasztalom
ilyenkor a téli kétségbeesésünk
mind beszorul a kukák közé
ott összecsomósodik és bomlani kezd
emiatt van nyáron a városokban
ilyen borzalmasan büdös.

Paraszti ösztön

Elbabrálok itt egy képzavarral
hátha lesz belőle kép.
Gyújtós legalább összecsavart dal
ami a kályhában elég.

Mert ugyan most a kinti kohó forr
lobog a láng hogy szinte él.
De hevének nyoma se akkor
amikor a hóba hűt a tél.

Mint nagyanyám, mikor gyűjtötte rakta
a kamrába el az éltetőt.
Úgy takarnám míg tart a trakta
a megfoghatatlan versidőt.

Üvegbe el a mondatok ívét
belehelném hogy tartsanak.
Amikor majd a szürke ínség
hűtlen pályáján jár a nap.

Tálalva van

A vastagja túl
ízetlen. Olyan semmilyen.
Mintha nem jutott volna
sem napfény, sem szél elég,
fűszeres, sós, tengerparti levegő
például, vagy alkonyatok
felhőt lobbantó vöröse,
a füvet hajlongató enyhe
meleg lég selyméről nem is beszélve.

A vastagja nem
kapott elég figyelmet
a dolgok körülöttesétől.
Nem sikerült. Pedig ha
jól rémlik, kitették
szélnek, napsütésnek, esőnek
hónak, felhőárnyékban pihegni is
kitették - lehet, hogy elég
figyelmet kapott, és mégse járta át?

A vastagja túl ízetlen
nem járta át a megélt.
Olyan túristaflekkennek
tűnik, pedig robbannia kéne
a hazai ízeknek az ínyen -
panaszkodik, ahogyan belém
vág még egy szeletért,
idegborzolóan csikorog
alattam a tányér.

A vastagja túl -
mondja, de azért
az ajkához emeli a villát
amin vonaglik
az egy szeletke én.

Mit látsz?

                                 válaszvariációk


Téged - amennyit
látni engedsz. Mindened
úgyse mutatod.

.

Álom ismeretlen
ismerősét: hangot, színt
látványt és valót.

.

Szavakat - amit
látni engedsz, szavakon
fénylik csak át.

.

Egy lányt, egy rókát,
egy megszelídítést is -
ahogyan egymást.

.

A holdat.Magá-
nya irigyen néz le ránk -
ablakainkon.

.

Téged - amennyit
látni engedsz. Gyönyörű
így is a látvány.

Születésnapi köszöntő

Két keréken bűvölt bűvölő
két gyermek édesapja ő
észre nem vennénk, de vénült
azaz hát egy évvel vastagabbra bővült
mint érettség és mint tapasztalat -
láttam szárnyalni borongós ég alatt
és láttam két lábbal megállni a földön
s miközben szóval - ez van - felköszöntöm
nem múlik hálám, hogy pl. ezt a gépet
rakta ő alám és annyi szépet
átéltetett velem a két keréken
hogy nem lesz módom meghálálni mégsem
éljek bár két keréken tisztán -
az isten éltessen, István!

Közlekedési létkérdés

Elnézést, szabad?

Azaz kiterjedésünk

átfér a résen?

Írt kavicsok

 

Kopnak a sós, párával bőven permetezett part

sírkövei, kavicsot görget a folyó is, a sodrás

dörgöli, elkoptatja simára, csörgedező friss

forrás is tágít vén kőkapuján ha előtör -

Pont így koptatjuk szavaink, az időben

áramló, görgő szavaink egymást csiszatolva

így kopnak; velük el, idiómává merevült szép

fossziliák hajdankori elmeszesült nyomaként így

kopnak az eszmék mind, mind elkopik itt az időben -

itt csak a láng lobogása, itt lehelet melegítő

kék párája örök csak, itt az örök, mi veszendő.

Beszélgetés kövekről és szavakról

Szántó T. Gábor:
zsidónegyed

jaj nekünk ha kövekhez kötjük sorsunk
részünk csupán megszentelt földben lehet
a házakat lebontják a lakókat elűzik
helyükbe újakat telepítenek

jaj nekünk ha kövekhez kötjük sorsunk
nem lehet más otthonunk mint a szó
a házakat lebontják nyomuk se marad
de minden szöveg megtanulható

jaj nekünk ha kövekhez kötjük sorsunk
ha lerombolják semmink nem marad
de megállíthatatlan térben és időben
lerombolhatatlan birtokunk: a szavak

a házakat lebontják a telket eladják
nyoma se marad hogy valaha itt voltunk
csak a szó mi továbbadható
jaj nekünk ha kövekhez kötjük sorsunk


shizoo:
kövek, szavak

ó jaj bizony mert nem kötjük de kötődik
zárványul mint a szentelt föld igénye
mintha nem lenne mindegy hogy testileg
mibe foszlunk miféle televénybe

ó jaj bizony mert kimondott szavakba
kapaszkodunk akár a levegőbe
ha elég sebes a szó a súlya vész
tán nem zuhan eszmélet röpülője

ó jaj nekünk a szó ha nem zuhan le
ha súlya vész a sorsa véle vész
úgy porlik el akárha vésve kőre
nem volt soha és nem is lesz egész

ó jaj nekünk ez egyetlen birtokunk
e jaj szövődik kő és szó ha voltunk
jaj nekünk ha szóhoz bilincselődik
jaj nekünk ha kövekhez kötjük sorsunk

Ma csak

Ma csak a kérészéletű szó van,
lejárt garanciájú, középnehéz igék,
szervizelhetetlen főnevek,
szavatosságuk vesztett alanyok,
súlyhodva lógó állítmány -
ma csak a tárgyak, akkor is ha nem,
villő változat helyett a sorozatszám,
kiakolbólított, vagy elbitangolt jelzők,
meghatározó közös káromlások -
ma csak a sablon szeretne, üdvözülne,
takaratlan dögkút a forma,
irányadás, példaérték, hagyomány,
minták, paradigmák, izmusok,
ülnek a könnyen gyárthatóság grádicsán,
annyi, mint égen a nem látszó csillagok -

tudod mit? Lehetne megkönnyebbülés is,
hogy nem kell tovább a kultúrát cipelni,
le lehet rúgni a cúgos cipőt,
az élre vasalt dilemmát,
a keményített kézelőjű paradoxont -
mezítláb a mélységes, csillagtalan,
reflektorok-járt mindenség partján,
a pillanat koktéljával a kézben,
tűzijátékra várva.

Tudod mit? Szétkent életünk
viharzónáin túl romlottan és lejárva,
gari nélkül és csereszabatos
panelek belátható kifutású,
használt és leértékelt túlélésében
is van még remény:
mindjárt kezdődik a tűzijáték -
kataklizmának, vagy végítéletnek hívjuk,
de hívjuk,
mert megelégeltük a
lehetetlen méretű égbolt
számontartását és elnevezését.

Ma csak
ez a várakozás van,
nem készenlét,
inkább készen lét -
amely úgy ér véget, mint
ez a vers itt:

nekifutással, ma csak
a semmibe.

Hérakleitosz tanka-válasza

Lefelé folyik
partja is - akkor mi van?
Nincs part, folyó, nincs
kérdező és válasz. Mind
majomszar Buddha ujján.

Tanka ott, ahol a part szakad

Nem léphetsz kétszer

ugyanabba a folyó-

ba? Hérakleitosz!

És akkor mi van, ha a
partja is csurog vele?

Verslevél Simon Mártonnak

Simon Márton: Polaroidok
                                    recenziós epigonvers

(3)

Úgy érzem, kaptam valamit.

(1)

Minek minősülünk? Megtartott

csomagolásnak? 

(12)

Sikolykatalógus.

(7)

Lement alfába a sár.

(5)

Emlékező bronzszobrok,

átforrósodó belső sötét.

(8)

Elfogyó szavak igézete:

súlya lesz, amiért kevesebb.

(2)

Átforrósodik a beltartalom,

mint a napon felejtett kasztniban

a levegő. 

(10)

Kacsamamaszámtan.

Egy, kettő, sok.

(4)

Most személyesen

nekem blöffölj!

(6)

Mélyen alattunk is kiterjedünk.

(9)

Két sorrend: a véletlené,

meg amit összeraksz.

(11)

Ha türelmes vagy, egyszerre kinyílik

a pár mondatos szoba.

(13)

Legyél türelmes

a többi tárggyal -

a többi: csend.

utóirat:

a verspaleontológia és csontok (összekeveredett fényképek) rakosgatásának másik végletén ott a három percig egyfolytában jól dumáló slammer. Érdemes a többire is rákeresni...