Babics Imrének
Az a megnyílás persze hogy izgat,
az a becsukódó fény-teli színpad,
súgólyukában a senki nem ül:
ebben a színjátékban színegyedül
benne ragadni, avagy tudom is én -
elfogytán, vég-dobogásra figyelve:
húsba ahogy még markolna az elme,
fejben térden, gyónva a búcsúmisén.
Az a zárkózás ahogyan pitypang
észleletet nem ver vissza a visszhang,
elfújja a szél, engeded el, minden
lényedből fakadó eszméd távozik innen,
pára a szélben, avagy tudom is én -
elfogytán vég-dobogás le ne kössön:
engedjem szökni a kincsem, ezüstöm,
minden kitalált igazam, búcsúmesém.
Az a markolt én, az a hogyne, akár
becsukódó huncut hantamadár:
füllentő fülemüle nem csipog itt,
nem zabrálja a csend gyöngykészleteit,
fütty ahogy elhal a Léthe vizén -
elfogytán ne a szívhangot lesse,
becsukódnék - akkor nyíljon a teste,
vagy tudom is én, vagy mit tudom én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése