József Attila:
Jövendő férfiak
Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is terítenek
És megterítik a szivüket is.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
shizoo:
Férfiak, jövendő.
Már túl a tengeren, Attila –
nem látom, de érzem: nedves lett a lábam;
apáink ércet facsartak, vagy szivacsot,
szégyenbe csöndesülve általában –
városaikat úgy rakták alánk, mint
roppant és kiterjedt dilemmáikat,
egy tányérra csókolt kenyeret
tálalnak és főtt gyereklábakat.
Nedves a talpam, nem látom, vérvörös
kalimpál az asztal alatt –
vendég jött, mint mindig
aztán távozik
a megszülető ártatlan pillanat.
Apáinkra hasonlítok
illúzió, hogy formálom az élet
szilánkjait valamiféle rendbe,
az ujjal tapogatott messzeséget -
a rólad hulló fény vizsgálna téged.
nem látom, de érzem: nedves lett a lábam;
apáink ércet facsartak, vagy szivacsot,
szégyenbe csöndesülve általában –
városaikat úgy rakták alánk, mint
roppant és kiterjedt dilemmáikat,
egy tányérra csókolt kenyeret
tálalnak és főtt gyereklábakat.
Nedves a talpam, nem látom, vérvörös
kalimpál az asztal alatt –
vendég jött, mint mindig
aztán távozik
a megszülető ártatlan pillanat.
Apáinkra hasonlítok
illúzió, hogy formálom az élet
szilánkjait valamiféle rendbe,
az ujjal tapogatott messzeséget -
a rólad hulló fény vizsgálna téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése