Verslevél Babiczky Tibornak II.

A jóemberek margójára 

Nem tudom, hogy pontosan ki vagy,
de nehéz lehet ekkora bugyor
érzékenységgel dermedni e kort –
széllel bokázó, rászáradt vigyor
a humorod, alkalmasint ha csurgat
egy kis szódát az égett alkoholba,
a whiskybűz amint ajakra fagy;
ahogy angolszász múlton ballag át,
s ahogy a sírvers követi a balladát.

Jóember vagy? Akár a hőseid?
A mennyre sáros, a pokolra bufla?
Bitó-érett gyümölcs, ha rásegít
rossz választás a furcsuló napokra?
Mint egy kései, keserű Robert Burns,
akit nőstényöl immár nem vigasztal –
kinek szállongó pipafüst az erkölcs,
sötétjében nincs arca a holdnak,
bánatvölgyébe nem jön el a holnap?

Valahogy gyászolsz. Lehet, előre minket?
Nem tudhatom személyes gyászodat –
Csak érzem kékes szájjal s kékülő tagokkal
hová vonszol e vers-bitó-vonat –
hogy távoli, hangás angol múlt-sarak
göröngye szárad bakancsos lábadon,
hogy magad elől nem rejt e szó-vadon
zabáltan itt lógsz pucéron és vakon
kinek máját kutyák, szívét a madarak –

Azt remélem, hogy hamar felébredsz,
hogy nemcsak álmodban, ha lámpa gyúlt,
s hogy önmagába temeti a múlt,
amit – hisz látom – engedni képtelen vagy.
Egy rozsföld mellett majd a rozsbeszéd –
remélem, majd egy új tavaszra éleszt,
s mit nem felednél, végül semmivé lesz.
De addig túl Szépasszonyon, Holdon, ördögön,
minden leírt sorod köszönöm!