Minotaurusz

Kemény Zoltán, Publius Ovidius Naso, Weöres Sándor és Michael Ende úrnak

Kemény Zoltán: Ariadnénak

Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy
anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen -
igen bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat
torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú
unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén.
                                                                Igen, Minos
bikafejű gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de
elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya,
látom a gyönyörű tehénszemében az odaadást -
de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való;
szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek
lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a
kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem
sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet,
csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja
haragja elől, ha...
                             hiszen úgyis leverem azt a vájatba
szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel
mérgezi az ő sorsát is.
                                 Énekkel mentünk, mi athéni
ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire
menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött.
Mit mondjak... Nagyobb formára számítottam,
megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán
és annyi volt.
                      Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél
mert álmot láttam erről az én szolgálatkész formás seggű
tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor-
függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik,
álmában kell kitennem a partra...
                                                     mit mondjak, a
fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a
búcsúzást meg amúgy is külön rühellem...

Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem,

nézz végig rajtam, a daliás félistenen!

Poszeidón az atyám, Aigeusz nevelt mint sajátját

ez nálunk görögöknél gyakori sajátság

(nem tudom, hogy anyám neki megsúgta e

kinek a markába gömbölyödött a bimbók tengere

köztük az anyámé - az emberlány nem tehet

semmit ha a lába közé hullám habját vetik az istenek

ahogy finoman ereszkedik a tiszta 

vízbe, ami vérét-könnyét egyaránt beissza...)

 elkalandoztam. Bezzeg akkor nem lehetett

elnézve a padlón a szennyes, szétszaggatott testrészeket,

feltépett mellek, kezek, lábak felhasított hasak

vérbe száradt paták nyomán fogtam kezemben a vasat

holtan ölelkező lidérces bőrű testek

halomban állt a termekben az el nem fogyasztott felesleg

 aztán falakra száradt vérfreskók közt bömbölés rivall

és megjelenik a démon, gyomromnak feszített szarvaival

rémült sikollyal jutalmazták minden lépésem az ifjak és a lányok

ahogy a nekem rontó szörnyeteggel jártam a tusatáncot

mindig csak annyit lépve el amennyit érdemel

amíg a pillanat el nem jött, az igazság pillanata,

velem szemben leszegett szarvakkal megpihent az emberbika

és én ledöftem. egyetlen tiszta

mozdulattal. A sok kis statiszta

persze ünnepelt. Aztán fogtuk a fonalat, amit

az ifjak és a lányok szerint a szörnyeteg húgától kaptam -

az is lehet. Igen, a Labirintus előtt egy kicsit mulattam...

hiszen amikor kiértünk ott várt a lány. A múltam:

 hogy kis gyolcsingét lehúztam s az ölébe nyúltam,

és felhúztam öllel a daliámra -

mit mondjak nem kellett sem a botrány sem a lárma,

hajóra szálltunk, az ifjak és a lányok, meg mi ketten;

namármost

már bocs

nem kérek elnézést amiért az első adódó szigeten kitettem...

Nem. Nem egészen. Thézeusz vagyok. Aki

Athénból származott, királyi sarj, Aigeusz fia.

Magamtól jöttem, hogy megküzdjek a

félig ember, félig bika Minotaurusszal.

Hiszen labirintusba zárt pusztulás. Lakomára vár.

Igazi szörnyeteg. Az ösztönei élnek.

Nincs benne más. Csak az ösztönök. Éh és öl.

A húga. Igen a húga gyanús volt.

Körüllengte valamilyen vadság. Izgató

de veszélyes. Mint a félig ember, félig bika.

Nem voltak nézők. Megragadott.

És én is megragadtam.

Izmával rázott volna szerteszét,

 de jól fogtuk egymás kezét.

Szemében tűz mögött a mély sötét -

 de jól fogtuk egymás kezét.

szarva tépte volna húsom éhízet,

de jól fogtuk egymás kezét.

Kiegyenlített harcunk végre vég -

de túl jól fogtuk egymást. Egymás kezét -

nem. Nem egészen Thézeusz vagyok. Aki

szerelmes a saját húgába. Átkozott szerelem.

De mit tegyek, ő az én fajtám. Nincs szarvam,

látszólag nem vagyok szörnyeteg.

Mégis tudom, az állattal bennem

eztán gátlások nélkül ölhetek.

Nem egészen Thézeusz vagyok, de

nem lesz aki meglássa a különbséget.

Ariadnét a saját húgának nevezem.

Nem keresek másik feleséget.

A feleségem eztán Phaidrának nevezem -

Ariadné? meghalt egy szigeten. 

Nem. Nem. Theseus vagyok, athéni királyfi

aki legyőzte a szörnyet. Igen. Először a

szörny labirintusában, aztán a saját labirintusában.

Mindkettőből kijutott. Igen. A szörny halott. Itt 

állunk Naxos partjainál, pár napja. Ariadné vajúdik. 

Kicsit túlhordta a fiunkat. A kettőszáznyolcvanötödik

napnál járunk. De ez nem jelenti azt, hogy szarvakkal

születik! Nem. Nem. Theseus vagyok. Várnak Athénban

Atyám, Aigeus várja a feszülő fekete vitorlákat.

Rám sem ismer majd, elformázott a kettős 

küzdelem a kétféle labirintusban. Mindkettőből

kijutott. Igen. A kettőszáznyolcvanötödik

napnál járunk. A feleségem sikolt, a bábák

nem engednek oda. Áldoznék, hogy 

győzze le a szörnyet, de Theseus vagyok.

Nem hallgat rám Zeusz, a bikabőr isten, hiszen

kibújtam a labirintusából. A tenger hullámzik

vihar készül. Poseidon haragszik. Pedig

én Theseus vagyok. Anyám szerint az ő fia.

Ariadné sikolt, én az öklöm harapdálom.

Hogy találjon ki a szörnyeteg labirintusából.

Ehhez a labirintushoz én adtam neki fonalat -

nem Theseus. Nem. Theseus vagyok. És Athénban Aigeus

már lesi várja a fekete vitorlákat. 

ez a vers a napokban nagy örömömre megjelent a Műút portálon