A szavaink hatálya

Mindenki sziget.
Senki nem sziget.
Két egymást megsemmisítő, igaz mondat.

Kotlok az otthonos nyelv melegében
a szokott jelentésen,
amiből megint valami szokatlan kel ki.
Úgyhogy készülhetnék a névadóra,
össze kéne hívni a szellemi rokonságot, és
faggatni kéne a letördelt héjakból
kibújó pihés csírát:

Hogy hívnak? Hogy hívjunk?
Hívtunk és jöttél -
de mégsem hívhatunk úgy, hogy
Hívtunk és jöttél...

Valaki ilyenkor mindig közbevág:
Én nem őt hívtam. Vagy hogy is -
én nem hívtam Őt.

Na, ő például
(mármint hogy a közbevágó)
ilyenkor biztosan sziget.

Mert áll a többi, az összes többi elhívatott
a kotlás eredménye fölött, teljes zavarban,
hiszen eddig egyik sem volt sziget -

és lebomlik a szavak hatálya.

A névre váró elhullajtja tollait.
Megint kiderül:
előbb vagy utóbb mindenki vacsoravendég,
de persze senki nem éhes.

Senki nem éhes sziget
(kivéve engem).
Mindenki vacsoravendég
(kivéve engem).

Vadhús

Volt az a reggel, amikor egy megszülető
ártalmas mondat zakatolt a szájüregedben -
rágtad, rágtad, nem tudtad kiköpni.

Persze, hogy lenyelted.

Ebből a mondatból anyagcsomó lett,
kicsi és jóindulatú, kinőtt a combodon,
Vadhús. Így ajándékoznak neki nevet.

Testen hordozott mondat. Nem bántod.
Nem lenne jobb a heg helyette. Az
eltávolítás kísérletét
hordozó folytonossági hiány.

Jó, hogy nem kell kimondani, mert
a tested kimondottan kimondta. Néha
megtapogatod; igen, ott van. Ott van
benne az időhatározó, az ige -
az alany azóta kitörölt
az ismerősei közül.

Van az a reggel, amikor kényszeresen
tapogatod ezt a mondatot.
Vadhús, Vadhús!
Nem bírtál kiesni a számból
aznap, amikor még lehetett volna
jelentőséged!

Mégis. Jó, hogy nem kell kimondani.
Mert a tested már kimondottan kimondta.
Ha kiürülne, akkor is
ott marad az üres bőrzacskó -
úgyis raknál bele valamit.

Volt az a reggel, de ez ma
nem az a reggel. Ma
tapogatózol. Nem fáj. Szép
hússzínű. Még mindig jóindulatú,
de visszavonhatatlan.

Napló, 29.11.28.

A feleségem azt álmodta,
valahol wellnesseltünk;
nem esett jól neki
az ébresztőórára felneszelni.

Én nem emlékszem -
amikor zárva az ég,
jobbára befelé zuhan
amit felküldenék.

Tudja, hogy mi várja:
molnárkodik egy taposómalomban,
előre látható, mégis váratlan
garatakadozásban.

Tudom mi jön ma, írnám:
miközben a mások garatába
hordom a megrágható örömet,
átnedvesedem.

De soha nem tudom, mi jön -
soha nem tudjuk, ki jön,
pontosabban soha nem az jön be,
aki kopogtat.

Mégis. Ilyenkor, átható
esőnek idején még a váratlanban
is ott lakik valamiféle
gyöngéd, de kíméletlenül
ismerős álmatlanság.

Beszélgetés mozgások közben

Tolnai Ottó:
elsétálni

az élet elsétálni
egy utazási iroda csillogó kirakata előtt
gondoltam elsétálva utazási irodánk ablaka előtt
szép sivatag-képek plakát az antarktiszról
mégiscsak jól hittem
amikor nem az antikrisztust vártam
az élet elsétálni
utazási irodánk mocskos kirakatablaka előtt

shizoo:

az élet csíkot

borotválni

a felázott olajos avarba a megálló mögött

gondoltam nem zavarom meg a várakozókat

szépek mozdulatlan kavicsok az orczy téren

én meg kacsázó kavics

patadobogással a mellkasomban

az élet csíkot borotválni

kavicspart aszfalt patak-ágyékába

Füst

Élni kell, Uram, a megragadhatatlan
felhők formáit. Amikor az érzéseid
hosszú, kimondhatatlan, mégis
mondat-szerű térképpé állnak össze.

Párafoszlány-patchwork.
A megragadhatóság szélén
imbolygó érzésháló az első szó
ebben a mondatban - egyetlen pamacs.

Észreveszed, a gomolygást
a saját szavaidba rakva csak ezt: a
érzetfüzér legelső elemét írod körül.

Nincs nyelvtanod a többihez.

Belélegezni kell, Uram, a megragadhatatlant -
nem kimondottan kimondani.

*

A Gólem auráját lélegzed. Amikor
a forgalomban kormányzod intim,
egyszemélyes gépparipád.
Ezer torokból üvölt, millió égésben
robban az egykori indulat.

Halottégetők vagyunk.
Kibányásztuk a hitüket, a vágyaikat,
a kipárolgásukat.
És most milliárd formában elég.

Felhőzetté lesznek. Felhőzetet fújunk.
Palotát építünk, az ősi
ösztönök és gondolatok szellemterét.

Ösztönpaloták lebegnek
a Gólem aurájában.

*

Testvérem Urbánban.
Fulladozz tovább.
Mintha-mise történt.

Joker slam

Srácok 
lányok...
öreg vagyok én már bohócnak.

---

Eredetileg csak ennyit akartam mondani...
de jobbat érdemeltek.

Az igazságot.

Hazudtam nektek.

Sokszor és sokat
hazudtam nektek.
Gyáva ember vagyok.
A gyávák
sokszor és sokat hazudnak és
kurva sokszor meggyónnak és
most
gyónom a mindenható közönségemnek
innen a mikrofon mögül, hogy
ti csak a közönségem vagytok.

Ez egy rosszul megírt,
hiteltelen egyszemélyes színdarab.
És ti vagytok a közönség.

Elmondhatnék nektek ehelyett a
rosszul megírt,
hatásvadász gyónás helyett inkább
még egy verset, nem?

---

Hazudtam nektek.
Fontos dolgokban is.
És ez a sok hazugság rajzol ki
nektek engem.

Láthatóan nem jelentek veszélyt a társadalomra.
Látszólag nem jelentek veszélyt az emberségre.

De most is ezt a maszkot látjátok.
Nincs rajtam festék.
De nem vagyok valódi.
A saját nektek mesélt meséim
hőse vagyok.
Ugyanúgy mesehős vagyok,
ahogyan Joker.

Hát...
Itt a vége. Fuss el véle.

Köszönetképpen

Angyallábnyomokban lépkedő,
Megint olyan kihívóan könnyű volt az este.
És mégis ásvány-súlyos, mint a fény
Amikor magába szívja a növény -

Óvó közelség otthonos
Ízében könnyű létét fürödni.
Hegyölben fényt lélegző város
Éggel határos.

Köszönetképpen? Is. Bár a hajnal
Vízöntő létét nem lehet -
Hordoz majd annyit, amennyit csak elbír
Belőle emlékezet.

Zen-fotók: Sasa Gyökér (57.)

sometimes I talk

and the waves listen

but mostly the waves talk

while I sit still

and listen

(Bronagh M. Dunne)

beszélsz, vagy hallgatsz -

látod. a víz egyszerre

beszél és hallgat.

beszélsz, vagy hallgatsz -

látod. az ég egyszerre

beszél és hallgat.

engedd el éhed

tisztára fosztott partján

sirály-magányod

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (75.)

11
20
reggel

Köd-kelte. Minden

homályáért a látó

lénye felelős?

Mi savazzuk szét

az ég vizét - belőlünk

gyűlik a pára -

teremtő ösztön

borong maga-aggatta

függönye mögül.

*

Köd-kelte. Nem szab

köztünk és a Nap közt

nagyobb távolságot.

Mit akarunk?

Mit akarnak ezek az amatőrök?
Miben reménykednek? Intézményvezetők és
portások. Meg háziasszonyok, meg
magyartanárnők. Docensek, meg
decensek. Ülnökök és aljegyzők. Diákok, annyi, hogy
rekeszteni lehetne velük. Mérnökök, és mért gyökök és,
Ctrl-Alt-Del nők. Kéményseprők, főmunkatársak és
alvállalkozók. Rendszergazdák, meg
kisrészvényesek - mit akarnak ezek?

A számtalan szólásban rekedt.
Egyik se függeszti magát megfeszülésig,
drogba hajlásig és önkezűségig,
magához és kíméletlen máshoz nyúlásig,
kérlelhetetlen szépségkoldusig,
a pályázatokkal nehezített parnasszuspályán
lógó versenyre.

Miben reménykednek? A leosztott lapok paklijából
ki jelentené ki, hogy tényleg ők a Joker?
Hobbiból nem lesz fajsúly.
Hétköznapból nem lesz Pünkösd.
Mit akarnak ezek az amatőrök?
Egyik se adja egészen oda magát,
hogy karcolja kendergúzsával a múzsa!
Ugyan melyik merné elvágni az ihlet
lihegő torkát a folyton első vérért?

Párszázas ajánlatok. Magánkiadások.
Feledésre vannak ítélve. Szalmaözvegylángok.
Mert munka mellett, család mellett,
kötelességek prózai láncában nem lehet
dallamot repülni. Így csak a szánalmas,
gyönge palimadarak láncai csicseregnek.

Munka mellett?
Sort sor alá tapogatva? A magad tompított
fényerővel világító lámpájánál? Így csak az
amatőrök csinálják.

Mint anno Arany János.

Napi program

Vágni egy szelet levegőt.
Vonalat húzni a vízre.
Lassú, meditatív lépésekkel átkelni
az ablakaink között.
Testen kívüli élményt pólóra hímezni.
Életben hagyni a beköltöző szikrát.
Elférni a kiköltöző zsebében.
Adni egy pofont a káromkodásnak és
összesöpörni a kiejtett szavakat.
Komposztálódjanak.
Odaérni, lehetőleg tegnap.
Megölelni a szelet. Látni a szelet.

Vágni egy szelet levegőt és
a tányérodra tenni. Jó étvágyat.
Egyszerre lenni sokszor
öt áruházban, ahol hét különböző helyen
kilenc vállra simuló macskát vásárolsz.
Minden alkalomra egy külön életet.
Megkeresni a tekintetedben azt a
bevérzést, és megtanítani rá,
hogyan nevessen.
Tenyérből etetni a madarakat, úgy, hogy
visszanőnek a kicsipkedett bőrdarabkák.
Ingyen enni. Ahogy a napfényt.

Vágni egy szelet levegőt és
kibújni a folytonossági hiányon.
Megcsókolni a hagyma magszívét
a rétegek hántása nélkül úgy,
hogy ne legyünk utána büdösek.
Meggyökerezni és kihajtani a
futóhomokon, szárazföldi sebességi
rekordállítás közben.
Katalogizálni a lehulló leveleket
az Őszapó világkönyvtárában.
A tenyerembe venni a hiányt. És
nézegetni. Ahogy hiányzik.

Ballada a bűnevésről (az ütközés mitológiája)

...Merthogy most egy pillanatra

sikerült észrevenni, hogyan csalsz, és miért

fizetsz meg érte. Ez is bűnevés volt, írnád, de

a szóban nem a valóság tapasztalata van, csak

a mitológiája...

(Kreccs, 2019. nov. 15.)

Megérintettem a vállát, mert megérintett
ahogy mesélte, mennyire elviselhetetlenül
bunkók voltak egész nap a megrendelők vele -
lófasz borravaló, meg az eső is egyre jobban,
és még tizenegyig, mi minden történhet,
pedig az előrejelzés szerint, és egyáltalán
nem is érti, hogy mit keres itt -
megérintett, mert tényleg van olyan nap, amikor
túlfeszít, ami penget, ráz a hideg
ami belülről jön, hogy ebben a világnak
nevezett kényszer-gyógykezelésben
kapott lecke számon kérhetetlen és mégis előre
megkaptad rá az érdemtelen jegyet.

Mondani a szokásos kétség markolta
vigasztalást, lesz ez még így se - helyette
érintkeztünk mert ismerős a kiszolgáló
kiszolgáltatottsága, a szolga szomorú dolga
a méltatlanok szolgálatában, és az érintő
mentén a részvét részvételt szült:
amikor zöldre váltott és egymás mellől
eltérített a két szabott irány, addig
néztem utána, amíg bele nem vertem magam
a valóság elém penderülő vasoszlopába -
fémzátonyra futottam a töküres térkő-tengeren,
a kiürülőfélben bóbiskoló Keleti pályaudvar előtt.

Magához vont az ütközés.

És letettem a nem az én terhem, amit
érintés érintődése és részvét szülte részvétel
vetetett át.
Pontosabban belebokszoltam a világ arcába,
olyan méreggel, amiről nem is tudtam, hogy hordozom -
behúztam egyet a valóságnak.

Szóval ez a folyamata, amikor
nem cipeled éveken át a beléd ékelt terhet,
hanem befizeted a világegyetem fájdalomból
ácsolt kormányablakán át.

Eszembe jut az arca. Ahogy felsegített.
Tudod mit? Mindent egybevéve
megérte a deal.

- A bűnevés bizonyos formáit megfogalmaztam egy versben, ami bekerült a Mit is tanultam kötetbe is, a vers alatt további, tapasztalatot magyarázó linkekkel - és a kötet megjelenése kapcsán nyilvánosan végig is gondoltam

- és szintén ezt járja körbe (máshonnan rátekintve) Simon Márton számomra legkedvesebb versére írt epigoni játék, a Beszélgetés rókabőrben. 

Pocsolyatócsa

Peer Krisztiánnak

"amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében,

 és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, 

miért nincs már vele az a mesebeli história, 

hogyan került rajta kívülre…"

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Találkozni akarsz a tükörképpel?
Egyszerűen ne nézz oda.
Kicsivel több mint emberi sebességgel
kerékpározz neki egy oszlopnak, és
most nézd meg, mit csináltál!

Szedd már össze magad!
Tényleg. Ott van szétszóródva körülötted
a széthullt lámpa, meg az elemek, a
leszakadt lakat -
ez ám a szimbolika!
Lakatot tettél a szádra, hát, baszki, leszakadt.

Ez a huszárvágás oldja a matrózcsomót.
Itt csillog a betonon az összes
összetört hazugság.
Mert tényleg a szeretetlenséged miatt szeretnek,
amit szerelemnek hívsz.
Réteges pite, hiszen szereted, tehát
a szeretetlenséged valójában szeretet.
Azt szereti benned, ahogy szereted.
Ahogy nem őt.
Komolyan, amúgy mi a rosseb
szeretni valót találnának rajtad?
Biciklis futár vagy ötvenkét évesen,
Kibaszott romantikus.




Te most hozzám beszélsz?
A tükörképem beszél hozzám per tu
vagy én beszélek hozzá?
Mi a valagért ez a távolságtartás?
Összecsókolóztunk, mint egy idióta, aki
nem nézett oda és nekirongyolt.

Csinálom itt ezt a versnaplót a kellő távolságtartással -
hát most nulláztuk ezt a távolságot,
én, meg a canga, meg az oszlop.
Leráztam a magam oszlopszentjét a csattanással.
Fasza, mi?

Azzal ébredtem, hogy megint legyőztél, Krisztián.
Mint amikor boldogult ifjúkorunkban elszeretted
az egyetlen figyelmet, aki akkor és ott
a Könyves Kávézóban komolyan vett.
Sajnos tényleg a te naplód az igazi.

Na.
Hát ennyire vagyok képtelen
minden szereplés nélkül magamhoz beszélni.




És rám csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek -
elbaszott egy szerep. Fuldoklásnak hívják
a pocsolyatócsámban.
Ó, ne gondold, hogy sajnáltatom magam, bár az
a világhoz állásom fűszere.
Én úgy dicsekszem, hogy szánalmat keltek.

Legyél apa, cimbi. Akkor győzöl le teljesen és igazán,
ha pucér balfasz létedre jól csinálod.
Az tőlem olyan távol áll, mint az
oszlopszentség, vagy a hullámverés,
vagy amúgy például te.

Tényleg. Nem vagyok irigy.
Szurkolok. Csináld meg. Ne azért, mert egy
amatőr (azaz szerető) fasz egy epigoni versben
felszólít rá. Hanem mert azt hiszem, tényleg ez
a következő lépés. A következő szint a
szerepjátékodban.

Még leírok egy versszakot és
én is visszabújok a magaméba.
Valakinek meg kell mutatnia azt is,
mennyire ostoba, felesleges, és hiábavaló
a kiprovokált mártírium. Vagy hogy is hívjam
a következő tévedésem.












- A Tengeróceánról írtam, persze, hogy szerettem: pátosz és hitel mezsgyéjén kelti a maga hullámverését, ahogy én is akarnám.
- Peer Krisztián Nem a sajátod című kötetéről is írtam, de arra csak most jöttem rá, hogy ez tulajdonképpen versnapló, ahogy én is csinálom itt nap mint nap, és jobb, mint az enyém: marhára figyelmen kívül hagyja a követhetőséget, igyekszik a legkevesebbet hazudni, Krisztiánhoz mérten igen keveset tetszeleg a meztelenedésben, többek közt azért, mert pontosan tudja, hogy mindennek ellenére nem a sajátja...
- Huszárvágás és matrózcsomó... abból a versből (kötetből?) való, amire a legbüszkébb vagyok (már pusztán e tény okán gyanús amúgy), a Négy kvartettből, azon belül a Margit híd, Margitsziget című kvartettből (ide a prima vista született verziót linkelem, a kötetbe pici különbségekkel került).
- És rám csukódik... az első versből való, amit valóban én írtam, az irodalmi szabad rablásra feltöltött első versből.

Helyzetünk az Óceánon

Fan Ho

belógó tollak

szélességi fokától

Holdon-túlig ér -

merítsd eveződ

vége-nincs, törhetetlen

 ég-víz tükrébe

Egyszerre és ellentmondásosan

„A világ minden vállalkozás elé egyetlen alternatívát állít:

 siker vagy bukás, győzelem vagy vereség.

 Én ez ellen egy másfajta logikával tiltakozom:

 egyszerre és ellentmondásosan vagyok

 boldog és boldogtalan…”

(Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről)

Van, hogy elborít a tehetetlenség, és

fontosságok kedves játékká olvadó

súlytalanságát pengetem -

azaz semmihez nem nyúlok, mert az

egyetlen, az az egy, amihez, na az

sehogy sem esik kézügybe.

Szóval amikor lépni kéne, de minden

irányba szakadékot hallucinálok

abból, ami kétségtelenül hepehupás,

de valódi, megérinthető ösvény:

bármerre és lábügybe esik.

Olykor ilyenkor tényleg letérdelek, 

hátha négykézláb. Lemegyek kutyába.

Csak sajnos a nikotin eltömte a szimatom:

nem érezlek csak tudom, hogy jártál itt,

ahol semmi keresni valód és

mégis találtál -

egy imádkozót Uram, aki

a maga istentelenül szerencsétlen módján

nem átall habozni a színeváltozások kapujában.

Csíkon térdel -

száguldók dudálók közt az

autópályán

Mert amit vállalt, amit

érintésbe csomagolt, amit

nap mint nap áll ki, az lenyűgözi.

Megbabonázza. Azaz belőle

minden lépést sebző gesztusnak érez előre,

ezért minden ösvényre előre sót szór.

Talpalatnyi flagelláció, előre vezeklés -

hogy is értenék, amikor még meg se 

tetted, amit elszégyelltél?

Olykor ilyenkor tényleg lefekszem

mert szédülök - látod:

megcsókolom a lábad nyomát és
só marja az ajkam. Ilyenkor

elfelejtek védőbeszédül.

Amikor elborít a tehetetlenség,

fontosságok kedvetlen kényszerré avanzsált

súlytalanságait pengetem.

Mint aki elkönyörögte a gitárt, pedig

nem is tud játszani rajta.

Hogy a vérbe lehetek ilyenkor mégis
boldog?

Kreccs

Az ütközés cezúrát húz.
Volt az eddig és van az utána.
Közte a pillanat, amikor
a testbe ültetett Te
elveszíti önazonosságát.

Ezt a felismerést aztán a fájdalom eltakarja.
Soha annyi figyelmet nem követel a test, mint
ütközés után.
Amikor görnyedve próbálsz talpon maradni.
Mert persze rögtön feltápászkodtál, hogy
ellenőrizd a mechanikus szárnyad:
nem tört el semmije.

Nem tört el semmid.
De percekig nem tudsz
kiegyenesedni, kihúzni magad
mert szédülsz:
ez a talaj megbillenésének legfontosabb tünete.
Amíg rezonál benned
a pillanat, amikor találkoztál a valósággal.*

---

Nekibiciklizni egy ezerszer kikerült tereptárgynak
óhatatlanul megtöri a lendületet. A test repülne tovább
minden technikai segédlet nélkül - aztán leérkezik.**
Mindent kitöröl, amit addig érzékeltél világból és
magadból benne és magadban a világról és benne magadról -
egybeolvadva szakad a befelé és kifelé. Jó volna egyszer
úgy ütközni, hogy nem a fájdalomban panaszkodó
sejtekkel vagy elfoglalva, hanem konstatálod ezt
a világ- és magad-szakadást. Hogy amikor összekapod
magad, ez a tapasztalat fényeskedjék a szétszórt
cserepek fókuszában. Merthogy most egy pillanatra
sikerült észrevenni, hogyan csalsz, és miért
fizetsz meg érte. Ez is bűnevés volt, írnád, de
a szóban nem a valóság tapasztalata van, csak
a mitológiája. A lélek repülne tovább és köréd
huzalozza a tollak bátorsága helyett nehézkes lényed
gépezetét. Szerencsére nem a kerékpárod ütközött,
beleöklöztél az oszlopba, behúztál egyet a valóságnak.
Most pontosan azt érzed, mennyire fájsz neki. Mert
a pillanatban ott lakott, hogyan csalod meg.

                                                                       Amikor
megtervezted ezt az utazást***, csaltál az összetevőknél.
Így lehet érzékenységed érzéketlenség, a figyelmed
figyelmetlenség - ezért hullámzol a végletekben.
Megkötő drogokra szorulsz. Szegények, akik olvasnak
az illatodból. Hamis illat, ígéret-feromon: beválthatatlan
csekk, biankó, amit nem fog a toll. És mégis írsz rá:
vád- és védőbeszédet írsz - így foltozod
a valóságod igazi szakadását. Ez már az utána.
Így készül a tovább élhető élet.

---

Abban a pillanatban, hidd el,
őszinte voltam.











*megalapozódott ez a felismerés, idén augusztusban (szintén esőben)
**ide hebegi a maga igazát az egyik korai markolás ezen a tapasztalaton (szintén esőben)
***ez meg itt kinyitná világegyetemileg (ott minden esik)

Ferdítés gémek hiányára

Kócsagok havas éjszakán - Ohara Koson (1927)

Csijo-ni haikuja:

声なくば鷺うしなはむ今朝の雪　

koe nakuba

sagi ushinawan

kesa no yuki

Michael Smeer angol fordítása:

but for their voices

the herons would disappear —

this morning's snow

Pető Tóth Károly kettős fordítása:

A hóba írva -

itt lennének a gémek,

azt vágyom sírva.

A hideg télnek

sír, bárcsak a gémek új-

ra itt lennének?

shizoo ferdítése:

gémek - hóba írt

léptük helyett bár hangjuk

hagyták volna rám

*

első benyomás-haiku (a képre):

fehérre fehér

hull vándorlás előtti,

utolsó éjjel

szabad. fordítás

a varjú az éjszakából hozta a károgást
felkavarodik az iszapos
átlátszatlanságból ami
se ég, se föld, se irány -

vajon a varjú érzi a figyelmed
azért billent a szárnyán?
vagy csak a szél volt
északkeletről?

amit az éjszakából hoztál:
se kint, se bent
se részvét, se részvétel
se benne, se távlat -
amit az éjszakából hoztál azt
recseged hangba*

éhbe rekedtem

nézzétek: ez a károgás
szabad fordítása.








*szorosan ide tartozik egy Sarah Yeoman képpárra írt haiku-ciklus

Zen-fotók: Haller Szabolcs (13.)

minden avulást

kalkuláló fejlődés

jövője ilyen

Hintázó huszár

Születésnapi keréknyomvers (77 km. 25 kiszállítás)  

Most zárják az Oktogon felé a körutat* - azaz
pont most ér ide a konvoj.
A köpcös szarkavaró nagyot markol a kritikus tömeg nyirkos
ágyékán - a tömeggyilkos a sok kis száguldó
kocka közül nem tudni, melyikben ül.

Nem jutsz keresztül Erdogan sok kis őr dögén - gyűlik
ahogy sebben a genny, a város.
Hintázó huszár, most elvágják a
köteled - sós kútba tesznek, onnan is kivesznek.

Nem jutsz keresztül üvegesedő, hűlő ennivalóddal - amit
egy polgártársad éhe renderelne.
Ugyan. Hiszen a szirénázó mentőautót is 
csendre intették** - szülessen benne útszéli halál.

Most zárják az Oktogon felé a körutat - azaz
elhajtanak előtted a tökéletes űrben.
Ezek a vécére se mernek elmenni úgy, hogy
ne őrizze őket száz meg száz kitartott kulimatyi*** - be vannak
szarva ezek. A diktátoraink mind beszari szaralakok.****









*Netpincérek közti belső kommunikáció egy zárt csoportban.
**Konok Péter tanúsága szerint - egy korábbi lezárás alkalmával. A mentés alanya tényleg ott halt.
***Gerlóczy Zsigmond gondolatából gyúrva.
****Pont egy hónappal ezelőtt, a putyini vizit és a kurdok elleni offenzíva hírére írtam ezt az idevágót.

33. hangminta

szégyenekről álmodom
túlságosan a földben
horgonynak való anyag:
több tonna metál
a golyóbissal együtt repülő
iszapos lélegzet -
ezért félek közétek menni

*

egy körben az általam ismert legtisztább ember
nem a szokott igazat menetelné -
olajozná lépések imájával a menny
beszorult kapuját

*

félek az ébredés tulajdonságaitól
mert nem a tulajdonom -
ébredést nem tartasz kontroll alatt
főleg ha magamtól kelek
főleg ha magamtól kelek

*

mindenesetre viszek magammal cigarettát
legyen amivel - ha esz a méreg
harapást csak harapással

*

felejtés és feledkezés
elfelejtettem a vietnami menekült arcát
akit a barátném kertjéből kizavartam
mert nem hagyott belefeledkezni a földbe

ezt álmodtam
pedig dinnyét hozott
és lehet hogy nekem

az érintőtől

a látomáshoz kell valami egyéb
érzékszervi információ.
mint mikor éjszakai suhanás közben
a hátsó agyad
gumitömítése enyhén nyiszorog és
válaszolnak rá az éj madarai.
félrehallott hang.
segít és lehetővé tesz
félrelátni a megszokott környezetbe.
amit amúgy drapériának érzel.
előmerészkednek szemed sarkából
az útfélen hagyott manók és istenek.
kibújnak Wendel bárhol lelhető
tündérkapuján.
hogy aztán ne értsd mert
egy érzés fog el - a konstatáló gondolat
csak lohol utána a pontos utolérés
szemernyi esélye nélkül.
itt csak a lehulló levelek
hullnak pörögve a saját árnyékukkal egyesülni.*
és te minden csábító íze ellenére
sem akarnál árnyba hullani.

a látomáshoz kell valami
egyéb érzékszervi információ
hangok vagy illatok vagy
a tapintható vastag köd
libabőre az alkarodon -
valami egyéb óvatlanság.
becsüld a hibát.
a kenetlen alkatrész panaszát.
a hibában látod a legtisztábban hogy
mennyire messzire távolodtatok az érintőtől.







*Ide tartozik ez a versek közti beszélgetés, Győrffy Ákos remekére

Érkezés

Áldomás parazsa festett vörösre.
Elvégre értél. Tüzes golyód izzó magvából -
valahonnan, valahova.
Megvesz az Isten hidege.
Csillag-kopár ég nyeli feletted,
amivel töltenétek.

A léleknek nincs távolságérzete.
Dőlésszöge. Reméled. Nem fázik a távozó lélek.
Nem fázhat a tűz. Ugye?
De a zsigereknek túl messze van Isten.
Nem hiszed a test feltámadását.

Persze, ez most lényegtelen. Előre liheg
az utcalámpák fényében látszó lélegzet.
Ahogy gurulsz, hulladék-sorsba
avuló keréken.
Több réteg szennyes ruhában.
Csak lúgos sárral tudod a sarat
tisztára mosni.

Mert itt egy másik isten báránya vagyunk.
Útra vetülő fényben csillan magadra vont figyelme -
konstatálod a Gólem szemét:
aszfaltcsík mellé ejtett, tűzvörös doboz Hell.

Mennyei manna

Szia, eső. Eszembe jutott, hogy az őseim
úgy hívtak hogy mennyei manna.
Mondjuk parasztok voltak és a pitvar
melegéből bámultak ilyenkor,
az elvetett magokra gondoltak közben,
ahogy kortyolják az égi itatást -
messzire vetődtem. A Gólem gyomrába ahol
örökké emészt az üzem. Ebben az évet
és ünnepeket bilincselő folyamatban,
ami mindig ugyanúgy lüktet. Behatoltam a város
emésztőrendszerébe, magam emésztő,
hízó trombocitának.

Szia, eső. Az ősök szénapajta-csarnokában
ilyenkor a begyűjtött, nem ázó nyár várta,
hogy majd felzabálják az éhek. Ősz és tél -
ezért az ünnepek ideje. Nem kell, végre
nem kell csinálni a földet, mert nő magától
a mag, mert ami elkészült az kész, ami nem,
azt majd sajnálja a február tavaszt váró,
éhes aggodalma. Befőtt és lekvár rejt,
aranyfény, munkától izzó nyár. De itt,
a Gólem emésztőrendszerében a
nap mint napi pörgés diktál - aszfalton gyűlő
istenkáromláson gurulok.

Szia, eső. Gyűlöllek, mert megnehezíted
a kiszolgáltatottak mielőbbi kiszolgálását -
fullad a keringés a kipufogófüsttől, ami a
dugóban gyűlik, közlekedésgócpontok a
társaim dobozba rejtő színes álmok.
Itt minden azonnali és független évtől, ritmustól,
pihenéstől. A városnak nincs máshogy az ősze, tele,
mint a tavasza, nyara. Itt az idő járása átok.
A Gólem ilyenkor befeszül, fürdök az indulatában,
Ünnep jön, ünnep van, ünnep múlik -
ez itt a világra nyitott magát vakító új isten
éjszakájának egyik, űrből is látható,
idegbajos idegcsomója.

Szia, eső. Lemosod rólunk a világot, amit
magunkra vettünk. Tőlünk keserített
ízeidben ázunk. A magunk teremte féktelen
új isten rabszolgájaként - aminek az elméjébe
ezeket a szavakat is pötyögöm. Gólemnek
hívom, mert mi csináljuk, minden
mozdulatunkkal mi csináljuk, csak közben
elfelejtettük, hol a szája. Hova raktuk millió
kézzel a mennyei mannát kiköpő test
melyik nyílásába raktuk kimondhatatlanul
hosszú, szentségtelen és bennünket is tartalmazó,
gyilkos és öngyilkos áramok indulatában
fürdő nevét.

Nem rejt

Az élőkhöz beszélek.
A holtak látnak. Vagy legalábbis
azt hiszem.
Úgy látnak valóságnak,
ahogy ti nem.

Az Istenhez beszélek.
A csendhez. Ami lassan
úrrá lesz az időmön.
Neki, hiszem,
leginkább mentegetőzöm.

Beszélek. Így is, hogy írok.
Jelekben. Nem tudom,
meggyúl-e. Elég-e.
Firkálok a hamuba sült
feledésbe.

Hozzátok beszélek.
Nem azokhoz, akik már nincsenek.
Félem, hogy tudják
milyen nem szólni.
Hogy nincs minek.

És az Istenhez. akire
mindent ráfogok.
Bírámra mutatok a váddal,
magam ítélem. Hitem szerint
előle kárhozok.

Beszélek. Így is, hogy írok.
Figyeltek. Nem figyeltek.
Hiszen csak szó.
Elszáll. Csak pernye. Tényleg.
Nem rejt kegyelmet.

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (74.)

11
03

nádszálak - érzik

a vízen csillanó nap

alkonyillatát?

illatnyelven mit

üzen a lemenő nap

fényében a víz?

(Mint egy gyönyörűséges japán tusrajz - írták róla a közösségi felületen. Azt hiszem, nemcsak látványában, de szemléletmódjában is...)

párhuzamosok

Kovács Tímeának

a topmenedzser nem érintkezik
az esővel.
fűtött garázsában száll be.
forgalomban, dugóban anyázza
a többit, a járást, az időjárást,
a meetinget, a tanfolyamot, az igazgatóját, meg akit.
aztán az iroda ablakából mélán
bámulja két sorsfordító döntés közt
a félfák keretezte szürke vetítést.
kár, hogy az ablakot nem lehet elkapcsolni egy
másik csatornára.


a rólad döntő bírák nem érintkeznek a
valóságoddal.
egy időjárás vagy a kikapcsolt
közvilágítás fénytelenségében,
egy csatorna, amit nem néznek,
forgalomban dugóban útakadály,
lassan átnedvesedsz, a cipőd, a
kabát a válladon, ahol dörgöli a pánt,
de hát ezt választottad. te akartál
fürödni a valóságod lélegzetében.
a kiválasztottság kifinomult dresszkód-világa,
de főleg a döntései helyett.


ez a vers nem érintkezik az
életeddel.
a feleséged mondataiból született,
aki ma kimegy az esőbe, amíg te itthon
maradsz idomtalan irodalmi
dolgaid között, a magad valóságát csak
annyira érintve, amennyire a
szervek, az emésztés, a nikotinéhség
a lábad nyugalmi helyzetben izzadása
rákényszerítenek. megkímélt
állapotban lévő nap elcserélné
azt a szájba baszott kurva úristenét
egy ténylegesen létező választási
lehetőségre.

Halottak napja

A halottakat sehol sem látják szívesen.

A jók és erősek évente egyszer kisétálnak a temetőbe,

hogy megnézzék, a holtak nyugton vannak-e.

Fekete Anna: Halottak napján

Idén hidegebb lett, a szívben is hidegebb,
nem szerették a felhajtást, a hantok
öntött-rakott káváinak repedéseiből
hűtötték vásári szorgoskodásunk -
vagy legalábbis én egyfolytában fáztam.

Hidd el, ez nem időjárás kérdése.
Ez időtlen-járás. Ahogy az anyukám szeméből
fakul a kékség és aggodalmat keltően
hirtelen lett alacsonyabb, mint mi.

Az életnek színei vannak, talán ezért
fehérek a halotti virágok: mert bennünk van
az összes szín, a fehérben a kék, a piros, a sárga,
a barna, a zöld; mintha ellökték volna maguktól
életet lihegő emlékeinket, lelökték magukról,
lelkiismeretlenek. Hagyjuk őket békén.

Minden változik, még az öröklét is
folyamat? Idén hidegebb lett, tavaly befogadó
föld köszöntött, lélegző fákkal, tavaly előtt
ha jól emlékszem, egyfajta közöny.

Mondhatod, hogy ez csak bennem ilyen,
de én tudom, milyen az, ha a szívben hidegebb.
Mikor a felidézett arcok is csak néznek
érzelmek nélkül néznek, ítélőszék
magasából néznek, perselycsörgés
templomtörésében néznek,
nézik a lányaikat -

látom a lányok gyászát.
Elanyátlanodtak. Csak az őszinte fájdalom
valódi kanóc. Lobog a szélben.
Nem lobban el, amíg el nem fogy.
Nem félek. Tényleg. Csak nem tudom,
hogy tarthatnám a halottaim életben.

Közjáték (5.)

"Megcselekedted, amit megkövetelt a haza? Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó? Halottak napja alkalmából valódi epigrammát, sírverset szeretnék olvasni tőletek - saját magatokról!"

Csak suttogja a szél egy nyelven amit libabőr ért,
emlékezzen a szél - kő ne jelölje porom.

szolgalélek

szolgalélek vagyok. 
a munkaköri leírásom meg van írva
egy sokat látott, tintafoltos, 
zsírpecsétes, szamárfüles zsírpapírra.

csak úgy belém nyilallt, hogy ehhez a vershez egy Kormos
tehetsége kellene az a játékos piszénpisze, loncsos, lompos és bozontos
nem is medve kedve.

csak úgy eszembe jutott, milyen volna ezt a gondolatot
összemarkolni Pilinszky kései modorában, hogy a tenyeredbe
szúrjanak, bőr alá furakodjanak a szálkák.

szóval hogy milyen volna ezt a Sanyika elszabadult
bortól mámoros szemei közé nézve
hallgatni abból az ambróziabűzös, selypegő szájból.

szóval hogy több legyen, mint a szokásos hangolás az
előadásra ami úgyis elmarad, ha mégsem akkor
meg úgyse jön rá el a kutya se.

elszórakozom vele még mert tényleg szolgalélek vagyok akinek
életeleme a szolgálat, aki kiszolgáltatott, mert nem lel
alkalmasint szolgálható piacképes gazdát.

csak a szabad idő rabosítását, amit a rabidő fényében
amit a mások éhének szolgálatában tölt csak feltételes módban
nevezhető tényleg töltekezésnek

hiszen a szolga a szolgálatában töltekezik és a szabad
döntések meghozatalakor ürítkezik, tehát ezért szar az összes
mások felügyelete nélkül meghozott döntésem.

komolyan helyezzetek gyámság alá, ez a szabadság nekem
felér egy tudatalatti üzenetekért kiszabott magányzárkában eltöltendő
súlyosbított életfogytiglani börtönbüntetéssel.

Szókratész hőzöng

Zavarodban emlegesd az istentagadást
az égi jeleket és a földi dolgokat
mint az elkésett vagy túl korán jött ködbefúlás
mondd hogy te derék vagy és jobban teljesítesz
mint a fej mert az csak billeg a nyakon
míg neked hajolni kell de kiegyenesedni minden
neked hajbókoló nyomorult előtt tehát
ez egy egyidejű tornamutatvány felfelé
görbén lefelé délcegen vérrel telített öllel
hiszen te derekabbá teszed az ifjúságot
nekik is tartasz tornaórát mert
építkező testrész vagy a sötétség úgy hagyott
templomtest városligetében -

míg én mételyezek mi több tudjukkiknek az
érdekében fertőzök és ódivatú erények
övével szorítanám a telés hordóhasát
a telhetetlen kisgömböc telését akadályoznám
aki épp most kalauzolta az egyik legótvarabb
mindtudjukmikit egy teljesen használhatatlanra
lezárt város főütőerében mint valami
kifejezetten védett rögcsomót dísztrombocitát
akit látod az elnevezéssel
kritizálok azonnal mételyezem az
ifjúságot és a közéletet amikor kimondom
hogy a világ vérrög tudjukmikije került hatalomra és
száguld a lezárt utakon.

Megszabadulnál a magamfajta gyengén
teljesítő útakadályoktól a lebontásra ítélt házak
helyére képzelt autópályán ahol
most a delegációk fröcskölik a tócsát
a teret biztosító ázó szerencsétlen közegekre
és a nézőkre akik megállnak a saját
életükben uraik és parancsolóik távoli
jelenlétében hiszen meg kell állni teljes útzár
van véges végig az útvonalon ahol a stroke
behatolt a társadalmi agyba és végre akadály
mentesen kifejtheti áldásos és jövőbe mutató
felkészületlenségen és műveletlenségen és
tudatlanságon és tájékozatlanságon pilleszárny
csapással sem túllendülő végtelen és kritikátlan
lojalitását -

feljelentő kedvet érzel ne fogd vissza magad
mert a visszanyelt besúgásból rákos daganat lesz
a gyógyulás útja a teljes hasonulás legyél
ami megbetegítene és hívd onnantól egészségnek
hiszen úgyis az önkéntes alapon tervutasításnak
felajánlott előre meghallott kérés asszertiv
csáposa vagy elegáns armanis csápos
és élni indulsz amikor mi halni de
hogy melyik út vezet budára azt itt úgyis
mindig csak a fogalmatlan parasztok tudják
hoci a poharat mmm bürök finom.