Búcsú

Kedves követők, olvasók, drága barátaim!

Az Irodalmi szabad rablás blog a mai nappal bezár.

Ebben a bejegyzésben elolvashatjátok, miért.

akit továbbra is érdekel, min ügyködök, kövesse, olvassa a 

Műhelynaplót!

U.i.: Időközben (január 31. van) megszületett a vers, ami méltóképpen zárhatja le ezt a blogot. Íme:



Díjakrul és Könyvekrül

Van egy díjam. Egy kevéssé ismert költő-író
nevét viseli. Megkaptam és kaptam vele egy könyvet.
Ettől még nem lettem költő.

Ugyanez a marginális kör, amely az országos
bolthálózatokból hiányzik, azóta
kiadott tőlem egy másikat is.
Megtiszteltetés és kirekesztődés -
a másodiktól sem lettem költővé.

Ti tennétek költővé, csak
nem láttok. Mert a megosztó
megosztó tartalomnak tekintve a betűim
oszthatatlanná tett.

Így lettem egy és oszthatatlan.
De még mindig nem vagyok költő.

Van egy díjam, két könyvem,
amit pár száz ember -
érted, párszázas ajánlat -
de a rokonaim, a barátaim és üzletfeleim
nem tesznek költővé.

Nem vagyok költő -
de tudod mit?
Ez most már maradjon is így.

shizoo

Beszélgetés könyvtár-háttér előtt

Juhász Annának

Takács Zsuzsa: Könyvek, kedveseim

shizoo:

Kínzóim, drágáim

Kínzóim, drágáim, mikor

lesz elég? Simogatlak benneteket

a polcokon. Igyekeztem úgy ölelni

benneteket, hogy ne irritáljátok 

egymást, és ezzel engem. Féltékeny

gerinccel lesitek a második sorból

az elsőt, amíg elfelejtelek benneteket -

hogy hol is a helyetek. 

(Mesékben alszunk. Bár szemhéjunk

mögül nem apad a sós lé.)

Kínzóim, drágáim, 

kinek adjalak oda benneteket?

Közjáték (7.)

Mit szólnátok, ha a létösszegző költemények mintájára

évösszegző versekkel zárnák 2019-et?

Formai megkötés most sincs, engedjétek el magatokat!

Éves kirakás

Ezt a vetést nem hívod számvetésnek

bár a Bolond felülírta végre a Kardok Hercegét,

ő a legerősebb, mert vagy nincs száma, vagy

az összes szám az övé - bár amúgy

az sem egy nagy szám.

Nem nagy szám, hogy vállalkozol

megint rá, hogy a forgalomban legyél

kitett gyerek. Odaadod magad a télnek -

odaadásban mindig teljesebb az, akinek

egyebe sincsen.

Nem nagy szám, a mások éhébe hordott

tápanyag illata beivódik az ízületeidbe;

ízlik, hogy vénségedre képes vagy elgurítani

két keréken a napi százast.

Nem nagy szám, hogy a feleséged

egészséges. Hogy a kapcsolatotok

továbbra is különleges, akkor is, ha nem azt

kaptad tőle, amiért jöttél.

Nem tudtad, hogy ezt is lehet

akarhatni. A takargatni valóidat

kitakargatta. Mégse fázol. Sőt.

Nem is értem, miért kell a tekintetek magvetése,

hűséges vagy, meg rájönnek úgyis, hogy

csak a szád nagy.

Nem nagy szám, kijött egy versesköteted, de

miután árnyékba álltál, nem esik rá túl sok fény,

hiába tartod a kezedben. El kéne engedni, mert

tele van vele. És tartani kéne, ahogy

levele fosztott ág a szürkülő eget.

De ezt már megírtad haikuban:

"foglalt a kezed

nem lehetsz tücsök, hangya

egyszerre - tedd le"

azóta is mind a kettőt. Tartogatod.

Szóval idén malacod volt, elkerült

a nagy számok törvénye. A törvényszék helyett

ülj a foteledbe, vegyél egy

nagy levegőt, meg egy könyvet, és fújd tele

ragacsos cetlikkel, hogy amikor

írsz róla, emlékezz. Mert azért

írsz róla, hogy emlékezz rá.

Mint ahogy azért írsz, hogy emlékezz.

Törvényre, székre, szokásos fosztatásra.

Azért vetsz, hogy arass. És hogy meglásd,

mikor vezetik be megint az utolsó

éjszaka jogát.

Magyarázat

Stekovics Gáspár - az egyik leg... 

Meg kell osztanom veletek, min jár az agyam. Min kellett gondolkodnom.

Ahogy a blogomra látogatók már tudják, mintegy hónapja újra letiltotta e blog URL-jét a facebook. Valaki(k) feljelentett(ek), hogy a bejegyzéseim sértik a közösségi elveket. Szervezett támadás volt megint, azaz rövidebb, mint tíz perc alatt a facebookos oldal több, mint tíz bejegyzését jelentették, válogatás nélkül, visszafelé haladva az idővonalon. Erre az automata mindig úgy reagál, hogy magát az URL-t tiltja. Bár most a folyamat közben is tiltakoztam, és azóta is - amiben amúgy többen vettünk részt, nagyon köszönöm azoknak, akik megpróbáltak innen tartalmat megosztani -, nem vezetett eredményre. Így mintegy 2600 bejegyzésem vált immár tartósan láthatatlanná, a megosztásaikkal együtt, illetve az összes megosztás, amit ti követtetek el innen. Ez a harmadik alkalom, és ez nyúlik a leghosszabbra eddig.

Szembesülhettem vele, hogy hiányzik a közönség - hiszen mára az olvasások java része a megosztóról érkezne. Eddig sem voltatok olyan haj, de sokan, de most összesen hét-tíz embernek írok - ez a bejegyzés is elsősorban hozzájuk jut el. Válságba lökött ez a gesztus, és erre rétegződik, hogy mintha az idővonalamon is egyre kevésbé látnám azokat, akik inspirálnak. Külön rá kell keressek ismerősökre, és gondolatokat provokáló oldalakra. Néha elfog az érzés, az sem véletlen, hogy amit látok (amit a megosztó automatikusan látni enged), az kizárólag reménytelenséget áraszt. Szóval itt maradtam reakció és inspiráció nélkül. 

Érdekes, hogy ebből a helyzetből is lehet profitálni. Bátrabban kísérleteztem. Csak slendriánabbul is - a maradék műgond is kikopott időközben a reggeli versekből. Ezt tegnap vettem észre, mert egy számomra igen fontos témát ott ragadtam meg, ahol értem (nem az üstökénél...), megírtam, sőt, meg is osztottam, amikor ráébredtem, hogy ez nem lesz jó. Nagyon nem lesz jó. Nem letudni akarom az életem, hanem élni - itt is, ezen a szófosó oldalon, amit 2012 óta (néhány rövid megszakítással, de) tényleg naponta dédelgetek. 

Érdekes, hogy mostanra érett meg bennem, nem szükséges ez a feszes rend, nem feltétlenül kötelező ez a szigorú ritmus. Kellett, mert szétfolytam előtte, kellett, mert fegyelemre szoktatott, mert rákényszerített, hogy műveljem a kertecskémet. Iszonyú vállalások születtek így, hogy mást ne mondjak, az Égösvény, vagy a Négy Kvartett (tényleg négy nap reggelén megírva az aztán alig módosuló verziót). De túl kell ezen lépni, mert egyre több megragadó élmény ér, amit kár így a világba engedni. Megérett rá az idő szerintem, hogy (nem lazítva a reggelek versalkotó fegyelmén) rászánjam amit kell, arra, ami valóban mélységesen felkavar - és hagyjam úgy leülepedni a szavakba, ahogy a legjobban esik. Tart amíg tart, érik, amíg érik. Mostanra értem el oda, hogy megtartsam több napon át a fókuszt - legalábbis remélem, jól érzem.

Úgyhogy nem lesz mindig napi vers, eztán, ami még inkább szűkíti majd a követő kedvet - de ezzel most tudatosan kiegyezek. Majd megoldom... lehet, hogy másik blogot csinálok. És ott folytatom. Eldöntöm ezt még. Ami biztos: tényleg hagynom kell, hogy eztán a maga ritmusában szülessen meg a szó arról, ami foglalkoztat. Időt kell adjak magamnak az inspirálódásra, az olvasásra, a nézésre - a klasszikus módon: lecsatlakozva az elektronikus elme irritálóvá vált áramáról, sokkal több könyvet olvasva és filmet megnézve. Mert ez az áramlat, amibe most is beleírom a szavaim, elejtett, lenyomott a fenékre. 

Úgyhogy, kedves névtelen feljelentő, valójában köszönöm, hogy rákényszerítettél: gondoljam végig, mit is csinálok és miért. 

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves idelátogatónak!

Update: azóta megszületett, jelenleg (2020.06.15.) 107 versjellegű bejegyzéssel fut és olvasható a

Műhelynapló

(jelzem, a megalapítása után alig öt nappal ezt is jelentették és eltávolíttatták a megosztóról... tehát csak a google által elérhető)

szünet

Pauza jön. Gondolkodnom kell.

Boldog Új Évet Kívánok!

a vadak identitása

olvasnivaló a vershez

egy jótékonysági vadászaton, ahol a
róka szerepét osztották rád, jelmezre
nem futotta, egy rókafarok volt a
nadrágodra kötve, kutyafüle, szemből
nem is látszik, hátha mégse lőnek
ezért üldögélsz itt a bokor alatt, ahol
én, levettem az agancsom, mert
nyomta a homlokom, szóval ott, a
bokor alatt elbeszélgettünk a kultúráról,
te Pókember-rajongó voltál én meg
odavoltam Potterért, meg a Capitu-
latusért, hiszen olyan jó volna ezeket a
zöldbe öltözött urakat is egy laza
pálcasuhintással lefegyverezni, és
te persze, hogy kijelentetted: a kilőtt háló
erre legalább annyira alkalmas, bár
az unokáink enni kapnak ha ezek
kiterítettek, úgyis, hiszen mi mást
tehetnének, két éve lőtték ki az utolsó
vaddisznót, azóta nincs más csak mi,
még kóbor kutyák se, megbeszéltük,
hogy miért nem illünk a magyar nép-
mesékbe, nem kár értünk, ennyit is
érünk, nem vagyunk része a kultúrának
és mi mást tehetne két kisnyug-
díjas, mint hogy jelentkezik a soros
jótékonysági vadászatra, aztán még
megbeszéltük, hogy jobb esetben nem
golyós, hanem sörétes, mert akkor
lehet, hogy meg se hallod a csattanást,
hiszen a hang a golyóhoz képest is
késve érkezik, de az nem roncsol
annyit a szerveken, van időd konsta-
tálni, hogy eztán se Pókember se
Harry Potter, csak a néma csend, jobb
észre se venni, hogy mikor

betelvén

eltelő idő -
felkiáltójelből
kérdőjellé görbít


idő, ha betelt:
kérdőjeled gondolat-
jellé nyújtja ki

harmadnapján

a másik szobá
ból csak a sorozatok
ból csak a hangok tónusa a beszéd
ből csak a hangsúlyok a szavak
ból csak a hangulat a hangulat
ból csak a szinkroné - és nem vagyok antiszoc

kávézgatunk anyámmal ivott a jó öreg kávéscsészé
ből hál' istennek jól bírja a mikró
ból ahogy kiveszi  rögtön kézbe vehetni - zserbó vagy tej a hűtő
ből kell egy kis változatosság legyen pogácsa

ez most jól sikerült kiszerettük egymást a feszültség
ből ami elfogott az ünnep
ből - nem érzékeltél semmit a harag
ból amit valójában érzel

a másik szobá
ból csak sorozatok, de nem baj nincs eleged a karácsony
ból nincs eleged

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (78.)

12.24 (Útközben...)

foltokban elszórt

élet - gyomözön módján

érő fűdagály

foltokban elszórt

ünnep - elhagyott tanya

módján ürül ki

minden minden

minden minden másképp alakult
és nem te lettél és nem lettem én
de lett helyettünk egy sokkal keményebb
változat talán törhetetlen porcelánból
ami az áramot nem vezeti csak az álmot -

ma hajnalban súgtak csak félálomban
nem találtam a kapaszkodót és
elsodort a menetszél - költő légy
szíves valamelyik hajnalban ismételd
meg ezt a pillanatot nem baj ha
nem vársz jövő karácsonyig

kapcsolatban vagyunk az igazából
szerelem két jelenetén keresztül az
egyiket te vagy képtelen nézni a
másikat meg én ilyenkor igazoltan
hiányzunk a filmből akkor is
ha nem megyünk ki

szóval ez is félálom valaki másé
mégis úgy dédelgetjük mintha
mi szültük volna egy alig méterszer
fél méteres kéken derengő
sony típusú szülőszobában

ez a félálom az alapszavunk mert
teljes egészében nem lehet
hogy ez a valóság az a fantáziátlan és
mesétlen sótlan -talan -telen
amibe ébredek ébredsz

bár aztán a kávét megköszönöd és
nekem meg nem fáradság szóval
minden minden másképp alakult
és ez mégiscsak egy win-win
helyzet ahol alkalmasint hajnalban
leírom a veszteségeinket

Beszélgetés kezdetekben és végletekben

Szlávics Noémi
vagy minden marad

mint a vonatút amíg mozgásban vagy még fészkelődsz
alhatsz vagy nézheted a táj rohanó alakzatait suta
rókát vagy nyulat káposztamezőn vagy a tengert ha épp
messze visz utad - de a vég az mindig ugyanaz
lépcsőkön le majd az állomás talán a resti
a rokonok biciklik vagy senki mint az életed
ugyanolyan lesz halálod is fémlépcsők és mögötted
a robogó szerelvény és egyedül maradsz mint tegnap
tegnapelőtt vagy holnapután – resti rokonok vagy senki
és az út valami világvégi elhagyott városban lépteid
csak az égi őr számolja ha van ég és vannak angyalok
vagy minden marad a semmi megszokott kiadásban
elhallgat a gép kiegyenesednek a vonalak a görbült hát
és a monitoron futó csík is kiegyenesedik hideg lesz
és te elfelejted végképp hogy valamit elfelejtettél élni

shizoo

vagy minden

ahogy a digitális menetrend táblára kiírják előbb tizenöt

most harminc de mindjárt negyvenöt késik nézheted a suta

tinit meg a töpörödött apót milyen roskadt mozdulatokat

fonnak a várakozásba - halovány fingotok nincs jön-e

valójában mikor lesz vége betolat-e fékez csikorog és 

felszálltok-e valamikor egyáltalán senki senki hátán nincs

ismerős se resti se bicikli hogy eltoljad csak reménykedés

mint tegnapelőtt úgy holnapután - testi közelségbe kerül 

vagon majd és megérkezés és világvégi út a kezdeteid

útja elátkozott köveken a régi rozsdavörös felhők alatt

ahonnan elköltöztek az angyalok de itt minden marad

a megszokott semmi kis mozdulatokban egyik lábról

a másikra állva várja betolják végre a szerelvényt ebbe

az állomásnyi üvegcsarnok méretű szülőszobába hogy

meleg legyen hogy elfolyjon magzatvíz idő szülessen

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Beszélgetés nem a tölgyek alatt

Kemény István:
Az eperfa lombja

Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.

Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.

Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: "édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!"

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.






shizoo:

Lombtalanítás

Egy nagy kupac mellett három másik kicsi

ott vettél rész a valóság meghamisí-

tásában, ahogy a többi lomra raktad

az összes dossziéd. Összegyűjtött attak -

másnap reggelre mind szertefújta a szél.

Botjával turkálta, hogy ez miket beszél,

nem jelentett se jót, se valami átkot,

csak mint mese közben ha az apu krákog,

(sokat szív...). Szóval ez. Látomástalanabb.

Nem volt egy rugóra ráhúzható alak,

akihez (ha) kötném. Nem volt, ki sehova

nézve menetelt el, míg én a kapura

tapadva lestem, hogy mennyire mesétlen.

Hogy csak puszta jelző, nem hordoz igét, nem.

Csak a szél. Ahogy a lapokat fújta szét.

Aztán világos lett. Aztán megint sötét.

Este volt. Este volt. Mindenki kinyúvadt,

mire lehordtad a babérkoszorúdat.

Már az elképzeltet. Amit hordozna a

papírhalom csilló értelmi aranya.

Kihajított szavak. Egyik se kiejtett -

ilyen kódot dadog cserélődő sejted.

Olyan az arcéled, pont mint az apádé:

sétabotba rejtett pengeéles spádé -

azaz dehogy. Tompa, tőfi bugylibicska.

Jobb is, hogy kiraktad, hogy lomtalanítsa

el a Közterület-fenntartó Vállalat.

Mesehősnek többé ne képzeld önmagad.

Régi. Tűnjön. Égjen. Szóból kurta kocsma.

Nem olyan nagy bűn, de összeföcsöl mocska.

Maradj te szótalan, maradj útszélinek,

akkor is ha közben széjjelvet az ideg.

Tudom mit akartál, de az a kurva szél...

Szétlapozta. Most is a kupacból mesél,

mert bár a kétely már előbb is elfogott

hogy hazug a mese, nem képez létokot,

és nem könyvből kéne. Kívülről tanulni.

Hogyan ugrándozzon puska elé nyúl, mi?

Azóta se látszik mesédből kímélet -

és még most sem értem. Sötétebb. Miértebb.

Beszélgetés iróniáról és vonatról

Nemes Nagy Ágnes

Átkelő

Fémszálakon, jelzetlen átkelőben
előttem. Át. Rönkök*, negyven vagon.
Hűltében szisszen, sistereg a fém** -
Nem néma. Sír a Száztonnás Pagony***.

*Rönk: Rövidre vágott fatörzs, henger alakú, hántolatlan, kérges, nyers fadarab, amely ipari feldolgozásra alkalmas. Francia (eredetileg latin) eredetű, tronc (ill. truncus: levágott fatört, nyesedék); szintén e szótőből került a nyelvünkbe a tönk, amely a földben hagyott, gyökeres facsonkot, tuskót jelöli. A kizsarolt természeti környezet alapszavai - Európát valaha gyakorlatilag összefüggő erdőség borította. 

**Sistereg a fém: A vasút igen nehéz üzem, a sok tonna súly intenzív rezgéseket indukál a sínszálakba, amelyek jellegzetes hangot adva, fokozatosan halnak el. Szerző világosan megírta ezt az élményt, de ott is elhanyagolta a tényt, hogy a vasút környéke milyen elhanyagolt - mert a felismerés, hogy egy rönkökbe (és értelemszerűen ott (hol?) hagyott tönkökbe) csonkolt teljes erdő kúszik el előtte, elvette a vaspálya mentén halmozódó szemét, sitt, emberi hulladék versbe kerülésének szemernyi esélyét is.

***Száztonnás Pagony: Félreérthetetlen utalás az egyik (talán legismertebb) meseerdőre, ahol Micimackó és barátai élnek (alkotója: A. A. Milne), könnyen dekódolható szójáték, amelynek alig van többértelműsége, bár amúgy a pagony nem erdő, hanem tisztásokkal tarkított, szigetszerű liget inkább, amit a falusi kultúrákban pont azért ültettek, hogy télen kivágják tüzelőnek. Érdekes módon a szó az erdő érintetlen közepét is jelentheti. Mint ahogy minden mindent. Ennek ellenére ennek az önfeltárásnak pontosan annyi értelme van, mint a mintaadó fintornak: csak önmagát jelenti. Erre varrjál gombot.

Szegény kis futár panasza

Na, akkor ezt szabd át a magad mértékére!

Puttonyomban annyi élményt hurcolok
hogy nehéz kiválasztani egyet.
Egymásra hasadoznak a tudhatók.
Szorítja, nyomja, összefogja
összekeni, kóla fröcsög rá
(a meki makacsul ragaszkodik a sza-
ros poharaihoz, ami macskakövön
felrázva kihaboz, zsákomban ragacsos
trutymó foltoz folyton-folyvást);
az egyik dolog csak mint a másik dolog -
a végén nem írom le egyiket se.

Meg amúgy is. Túltolom, mert élvezem,
hogy végre valamit körülbelül csinálok.
Az összes többlet csak mint a borravaló -
leszoktattok róla, ahogy a köszönésről.
Elmerülők benne, ez a nyifogás meg
másodlagossá lett. Úgyse olvassa senki.

Végesek vagyunk, akár a többi nép és
ez a végesség most visszaüt: tele van.
Zsák, zsák, teli zsák. És érzékeny tömegben
úgyis jönnek fel, talajvíz, jönnek fel
a jobbnál is jobbak. A többiek. Látom repülni őket,
amikor gravitálok. Versenyre kéne kelni
velük, mondta a kakukkos óra madara
a vadludakról, versesköteteket lapozgatva.
Bekukk, bekukk.

Semmi bajom, lásd, édesanyám csak foscsi e vers is -
itt az idő, hogy visszalapuljak az iskolapadba.

Úgyhogy további tanulmányok következnek,
sárkány ellen sárkányfű, élmény ellen térélmény.
Be kell laknom újra a mások szavait, mert
nekem eláll. Elállítja a teli zsák, amiből
ha bármit kivennél, harminchat másik sikoltja:
miért nem engem? Miért nem engem írsz meg,
te szerencsétlen. Hiszen kerek vagyok, gurulok,
de ha forgatsz, kaszamódra kiviláglik az élem.

Csakhogy semmi kedvem összevagdosni magam.
Reflektálok hát. Rávilágítok a máséra, úgyis
szinte csak engem vakít el. Meg a többi, magányos
olvasót, a végeken, ahol a végvári vitézek
tintafoltos pennaforgatókból immár mind
billentyűkopogtatóvá lettek. Bekopogtatok velük
pókhálós poros rímműhelyembe; a rutin
egyre hígabb fröccsöntése helyett
készüljön végre valami kézmíves.

Egyebekben jól vagyunk, megvettünk minden ajándékot -
Most már jöhetsz, Jézuska!

Egy bejegyzés utóélete

hivatás lett parttalanítani.
belecsobban a kavicsod, teszem azt a
családon belüli erőszakról,
hogy egy vér szerinti apa a láthatáson -
aki amúgy bántalmazásért -
de kiengedték és megölte -
nem mesélem. borzalom, ahogy van.

belecsobban a kavics, és
valaki azonnal linkel egy hasonló esetet, ahol
az apró különbségeink leszámítva -
holott minden ezen -
apró különbségek, mint a lábméret -
már megbocsáss, jellegében olyan.
mindegyik láb.

aztán megjön az első míves
áldozathibáztatás, mert amúgy
tényleg vannak mérgező -
bántalmazó és nárcisztikus, és -
napjában hatvanhatszor, hogy te szardarab -
és elszakad a cérna. kizsigerel lelkileg.
nem is csoda, hogy. csoda, hogy eddig nem.

ebből vita alakul, ahol.
a lassan belecsorgó, jelzőkön lovagló
egyeztethetetlen minőségekből,
ez baromság, képes vagy azt hinni, hogy -
félreértés ne essék -
ne legyünk álszentek, emberek vagyunk -
egy kanál vízben. nem értesz. nem értek egyet.
nem érted? mi van az erkölcsi érzéked helyén?
hullámokat vet a jelzőkbe csomagolt személyes.
kedés. mindegyik mocskos állat. te főleg.

aztán valaki bekommenteli, hogy
kitörölheted az Isztambuli Egyezménnyel.

aztán az első forradalmár, aki az esetet
kormányzati kontextusba. hiszen abuziv.
hiszen a fejétől bűzlik -
a plebs csak azt, amit az élcsapat -
belekajszulunk ebbe a csapatásba -
valaki leírja, hogy ez nem tartozik ide.
pedig minden idetartozik, hülyegyerek.

aztán az első tekintély- és
rend-őr. pedig a kettő nem zárja ki egymást.
hiszen a lába tagadja a társadalmi konvenciókat, miközben -
se Istent nagy I-vel, sem embert -
a magyar nyelv pontosan -
bevésődik. odavésődik, a végsőkig.
elcsattan az első retardált. valakit
valakit végre, sokak örömére
kimoderálnak.

Aztán a szigorításpárti, aki
megejti az első migránsozást. is.
terrorcselekmények. feministák.
szemet szemért halálbüntetést -
hova lett a harmonikus Családi élet nagy Cs-vel -
csótány gendersimogatók, valaki mögöttük áll -
úgy tesznek mintha csak kétezertíz óta -
pedig már Gyurcsány idején is -
dübörgő demagógia. alliteráló
főliterátor. mindent sokkal jobban tud.

valaki rád szól, hogy ne etesd a Trollt.

hivatás lett parttalanítani. ez már
nem az a vita. miről is beszéltünk az elején?
miről is szól ez, ha mindenről szól ez?
miről is szól, ha nem mondtál semmit?
hiszen egy jóérzésű ember nem mondhat olyat, hogy -
mondd, neked fizetnek azért, hogy -
na, most már legyen elég! a csobbanás
vetette hullámok önmagukról verődnek vissza.

legyen elég. posztolsz egy másikat.
a bejegyzésednél a moderátor kikapcsolja a
hozzászólás lehetőségét.
vártádon posztoló! kitől és
mit őrzöl?

ki ellen, és mit őrzöl?

hajnali párhuzam

felkeléskor ösztönösen nyújtom túl -
ezt nem tudom elmesélni, milyen érzés, amikor tőből
szakad le, vagy hogy is mondjam:
a boka bekötési pontjain úrrá lesz a görcs
és olyan érzés, mintha tőből szakadna le,
pont ilyen érzés a társadalommal,
amikor túlnyúlik a terheléstől a
szalag és leveti a takarót, a kultúrát, a féket, mert
behúzza és akkor jön a felkelés.

izomból. ez tervezhetetlen, csak
felébredünk, és húz a görcs, és hirtelen nincs
mibe másba kapaszkodni, csak a fájdalomba,
hiszen túlnyújtottak bennünket, túlfeszítettek,
összegyűlik a társadalomban a sava és
behúzza és akkor jön a felkelés.

lesznek akkor is, akik nem görcsölnek -
mert a fej, a nyak, a törzs, a karok, szóval
a felsőtest nem görcsöl, csak a lábak,
amin az egész jár. mégis, olyan érzés
mintha az egész görcsölne, a fej sem
tud másra figyelni, csak a görcsre, és
nem tud kitapogatózni, kisántikálni a
fürdőszobába, hogy társadalmi lóbalzsamot
kenjen rá, és akkor felkelés jön -

az összes gusztustalan tünettel, a visszerek csomói
égnek a rákent készségtől, mintha tűzzel
oltanád el a tüzet, másféle tűzzel, amiben
elhalnak a fékek és lehull minden gátlás,
a terror tényleg terror lesz, amit az elhárítók
égetnek a társadalmi lábba, néven nevezett
neveik beleégnek a történelemkönyvebe megint,
mert felkelés jön, ahol a gyógyítás kísérlete majd
több kárt csinál, mint

szegény hazám! hajnal van és behúzza
lábait a ködtakaró alá. a lábait, amin jár.
amíg nem enyhül, nem artikulálunk. a társadalmi
görcs nem enged indulókat énekelni.
felkeléskor ösztönösen nyújtjuk túl
annál, amíg a takarónk ér.

Műhelytitkok

Ez nem szónoklat. Csak ülök és gépelek.
S mégis, a hátam mögött álló, vállamra hajló lehelet
szelében.
Nincs benne akarás, nem kényszerít
semmire, de van - felborzolja a tarkómon a pihéket
és azt is érzem, amikor beszívja a szagom.

Már soha többé nem leszek egyedül.
Ami tékápé jó. Amikor ezt a pár sort
ellenőrzésképpen felolvasom, mert
kizárólag felolvasva érzik ki, miféle ízzel
karamellizálódott a disznózsírba a beleöntött anyatej,
nem neki olvasom, de értékelem, hogy hallja.

Csak ülök és gépelek, ő beleolvas, és
teljesen bizonyos vagyok benne, tőle ered a késztetés:
olvasd fel ezt is. Kérlek, olvasd fel ezt is.
Nem szónoklat - de jót tesz neki, ha a rezgések
közegében is megtörténik,
még akkor is, ha csak magam, magamnak,
meg persze neki. Ilyen
kevéstől létezik.


*


Az Elveszett Motiváció felkutatására indított
expedíció hatvanhatodik napján. Hőmérséklet mérsékelt,
a szél enyhén szeles, áramló áramlás. Az iránya
nem megállapítható, ahogy a zokogás fantomhangja
a labirintusban. A nap felkelt, bele lehet nézni,
de rád nem. Hallom a lihegésed, ahogy megmásszuk a
következő dűnét, sréhen felfelé, hogy ne csússzon meg
a homok. Nem fordulok oda, mert a hátam mögött,
mindig a hátam mögött, a közelséged libabőre
fordul csak oda, a hátamon. Lehetnél ennél közelebb,
voltál is ennél közelebb, de ezen az
expedíción másra kell az erő. Még mindig az
ösztönös irány, bár a kulacsban fogyó víz
helyén egyre komolyabb űrben gyűlik a kétely -
hogy ez egy sivatag, hogy ez egy labirintus, a kettő
nem zárja ki egymást, hogy pont ezért lehetnél ajtó,
amin át kitalálok. Amin át kitalálom
az Elveszett Motivációt.

De addig is, ketten vagyunk a keresésben a nappal,
és beburkolsz éjjel, árnyékom, szerelmem -
örökké hátulról hallom a lihegésed.

Biztos, hogy a te ajkad is cserepes.


*


Nárcisz történetében ez a szorongató
tehetetlenség vonz és taszít. Mert valójában akkor
nem szeretsz bele a tükörképedbe, ha a világot
tükrözöd, és benne te lehetsz a legfontosabb tényező, de
nem több, mint tényező.

Amúgy is folyton tényezel.

Tehát el kell kalandoznod a tekintetétől, és
tekintetbe kell venned mögötte az eget, a belógó fűzágak
jellegzetes szomorúságát, amely
praktikum, akár a sírás: víz- és érzelemelvezetés; 
a felhők játékos gondolatát az égen, és
a hátad mögött elsurranó (mégis látod) rigó röptében
derengő alakot.

Egy egész világ áll mögötted, és
kizárólag csak úgy tükröződhetsz, ha
látvány maradsz benne, ha tekintetbe veszed -
ha csak a tekintetét, elmerülsz benne:

vízbe ejtett kavics leszel, amitől
megtörik a varázs.

Kimondottan

A legelragadóbb paranoiámban
ezt a jelentéktelen szövegfolyamot, ami
Gondhegységből ered, a Gondot Okozó Tóba csurog,
jellegénél fogva gondolatok cseppjeiből álló
homogenitása ellenére ki van téve az időjárásnak, tehát
időnként elpárolog és olykor befagy, szóval
ezt a kattintással átugorható patakot,
nevezzük Mi A Gondnak, híd se kell rá,
átléped, ennyi, már a mások kaszálóján
aratsz, szóval
ezt a sajátfeljűleg készült tömbházi irodalmat,
mert az egyházi persze itt is többházi
és nincsen benned házfelügyelő, szóval
a legelragadóbb paranoiámban maga a
megnevezhetetlen, nevezzük Gólemnek, szóval a
miáltalunk pillanatról pillanatra teremtett
és létében tartott entitás, akinek izmai az
erőművek, vérárama az autópálya, nyirokpályája a
vasút, a közvilágítás a szeme, nappal a csukott ablakok,
ha kinyitod, akkor pislog,
diverzitás kárára vetett hektár búzák és istállózó
állattartás a belei, emészt, egyre csak emészt,
ezeket a szavakat az agyába írod, mert
a sejtjei a teremtői, azaz mi, örökös
paranoid sejtelmeinkkel - szóval
a legelragadóbb paranoiámban ezt a verscsurgást,
szóvizelet-szennycsatornát maga a Gólem térkövezi le.

Mert rámutattam, amikor belenézett, ragyogó napban,
hogy egyszerre látja az árnyékát és a tükörképét
lebegni a kövecses felszín felett - a Gólem
természetéből fakad, hogy nem szívesen
találkozik önmagával, mert az eszmélése óta tudja,
a tükörkép egy másik önmaga, hívjuk
New Yorknak, Tokiónak, vagy Budapestnek, úgysem
hallgat egyik névre se, de mi is
hiába szólongatjuk a rákos sejtjeinket, nem
válaszolnak - bár attól még
sejtenek minket.

A Gólem nem viseli jól a metaforákat, de
attól, hogy olvasatlanná tett, még nem kell
olvashatatlanná válnod. Tényleg. Képzeljük azt, hogy
annyira fontosak vagyunk, annyira pontos
megragadásban vétkesek, hogy
a Gólem összeráncolta ránk agyaghomlokát,
vonallá préselődött médiaszája és
nem fér ki rajta a róla szóló szó.

Kár, hogy ennyi fecsegést
sodor magával ez az iszapos kis szópatakocska,
immár lebetonozva, földalatti sötétben,
mindegy, ha a csillagaiban van a hiba, úgyse látszanak,
madarak nem isznak belőle, mert térkő alá fagyott,
halak nem laknak benne, mert megölte őket
az elnyelődés és az oxigénhiány; kár, mert
lehet, hogy tényleg, valahol ebben a nap mint napi
sodratásban, ahol nem is gondolnám, ahol
nem számítanék rá, egy teljesen másról
szóló kép alatt, vagy az egyik ferdítésben, ahol nyelvismeret
nélkül a Gólem tekervényeiből nyert nyersből főzök,
vagy egy másik szópatak cseppjére írt válaszban,
vázlatban, igetaposásban, amihez külön
felhúztam a Szótaposót, szóval
valahol lehet, tényleg kimondtam teljes,
ajkai közül kandikáló
istentelen nevét.







- józanabb pillanatban (formáltan) persze másképp látom, erről szól a Hol az ajka
- van, amikor felrémlik, minek az akadálya, erről szól a Fohász
- erről szól (talán a legösszemarkoltabban) az Érkezés
- és ennek a megragadásnak kísérlete (talán a legteljesebb) A kiterített Gólem

Dalok Nyugatföldéről

Íródeák vagy az Elveszett Mesék Könyvében,
Nem távoznál, ha arra kérnek, kösz, még nem.
Egy dallam ára milyen elveszett figyelem -
nem kérdezted, hagysz e nyomot ifjú szíveken,
bár nem vezetsz, csak átkelsz, mintha tapadékony
levegő feszülne hídként a szakadékon.

Egy dallam ára hány szelet vajas kenyér ma?
Mély a csönd alattad ásító nyiladéka?
Két kérdés, ami végképp nem érdekel -
a keréknyomod nem cseréled úgyse senkivel,
bár nem vezetsz, csak hagyod magad vezetni -
még ízlik minden egyes nyomra kent szeletnyi.

Írástudatlanoknak szolgálnál diktált levéllel,
helyettük írod, ehhez ünneplőt vegyél fel.
Egy dallam ára milyen elveszett figyelem -
szavat a szóló vágynak, ha szó néki idegen,
hidat a szakadékon, hol ösvény gyanánt lebeg
koncepciós, előre sorsba írt pered.

Dúvad

...És akkoron eljöve Dúvad:
az indulat izma feszül,
minden mozdulatában
szöglet, beveri magát -
odaveri, odateszi, megrakja
és kattog az ebidő tiktakkja:
csupa sár, mosdatlan a szád,
mert minden lihegésében
savasodod éhe dalát;
az indulat izma feszül
amikoron eljön a Dúvad.

*

...Nem ------- a számba, gecik.
Mert szét----- az agyatok!
Mi a retkes ló----- művelsz,
te küret, mi a retkes ló-----!
Szájjá ki, te rohadék!
Kis pöcs vagy az autód nélkül!
Mit nézel? A retket nézel?
Mit nézel, szájba ------?

*

Szóval eljön a Dúvad, mert jönnie kell. Hiszen
egyszerűen túl fáradt vagy, túl öreg - túl vagy.
Hiszen te hívod. Hogy a méreg rakja meg,
ha már benned nincs elég fűtőanyag a
következő harminc, önként vállalt kilométerhez.

Szóval eljön, amikor elfogysz - nem is veszed
észre, hogyan hívod, csak arra eszmélsz, hogy
ő fogja a kormányt, rúgja a pedált, tépi a távot.
Minden megrövidül tőle, csak közben téged is
megrövidít.

Hiszen jobban égeti a fűtőanyagot -
megrövidíti a tested.
Hiszen a miközben ég, elégeti az
önbecsülésed.
Hiszen mindig csak a romokat
hagyja maga után.
Hiszen behúzza bikanyakát -
kisebb leszel tőle.

*

Emeld ki a fejed 
Dúvadból. Más ízekből
meríts erőt.