Szegény kis futár panasza

Na, akkor ezt szabd át a magad mértékére!

Puttonyomban annyi élményt hurcolok
hogy nehéz kiválasztani egyet.
Egymásra hasadoznak a tudhatók.
Szorítja, nyomja, összefogja
összekeni, kóla fröcsög rá
(a meki makacsul ragaszkodik a sza-
ros poharaihoz, ami macskakövön
felrázva kihaboz, zsákomban ragacsos
trutymó foltoz folyton-folyvást);
az egyik dolog csak mint a másik dolog -
a végén nem írom le egyiket se.

Meg amúgy is. Túltolom, mert élvezem,
hogy végre valamit körülbelül csinálok.
Az összes többlet csak mint a borravaló -
leszoktattok róla, ahogy a köszönésről.
Elmerülők benne, ez a nyifogás meg
másodlagossá lett. Úgyse olvassa senki.

Végesek vagyunk, akár a többi nép és
ez a végesség most visszaüt: tele van.
Zsák, zsák, teli zsák. És érzékeny tömegben
úgyis jönnek fel, talajvíz, jönnek fel
a jobbnál is jobbak. A többiek. Látom repülni őket,
amikor gravitálok. Versenyre kéne kelni
velük, mondta a kakukkos óra madara
a vadludakról, versesköteteket lapozgatva.
Bekukk, bekukk.

Semmi bajom, lásd, édesanyám csak foscsi e vers is -
itt az idő, hogy visszalapuljak az iskolapadba.

Úgyhogy további tanulmányok következnek,
sárkány ellen sárkányfű, élmény ellen térélmény.
Be kell laknom újra a mások szavait, mert
nekem eláll. Elállítja a teli zsák, amiből
ha bármit kivennél, harminchat másik sikoltja:
miért nem engem? Miért nem engem írsz meg,
te szerencsétlen. Hiszen kerek vagyok, gurulok,
de ha forgatsz, kaszamódra kiviláglik az élem.

Csakhogy semmi kedvem összevagdosni magam.
Reflektálok hát. Rávilágítok a máséra, úgyis
szinte csak engem vakít el. Meg a többi, magányos
olvasót, a végeken, ahol a végvári vitézek
tintafoltos pennaforgatókból immár mind
billentyűkopogtatóvá lettek. Bekopogtatok velük
pókhálós poros rímműhelyembe; a rutin
egyre hígabb fröccsöntése helyett
készüljön végre valami kézmíves.

Egyebekben jól vagyunk, megvettünk minden ajándékot -
Most már jöhetsz, Jézuska!

Műhelytitkok

Ez nem szónoklat. Csak ülök és gépelek.
S mégis, a hátam mögött álló, vállamra hajló lehelet
szelében.
Nincs benne akarás, nem kényszerít
semmire, de van - felborzolja a tarkómon a pihéket
és azt is érzem, amikor beszívja a szagom.

Már soha többé nem leszek egyedül.
Ami tékápé jó. Amikor ezt a pár sort
ellenőrzésképpen felolvasom, mert
kizárólag felolvasva érzik ki, miféle ízzel
karamellizálódott a disznózsírba a beleöntött anyatej,
nem neki olvasom, de értékelem, hogy hallja.

Csak ülök és gépelek, ő beleolvas, és
teljesen bizonyos vagyok benne, tőle ered a késztetés:
olvasd fel ezt is. Kérlek, olvasd fel ezt is.
Nem szónoklat - de jót tesz neki, ha a rezgések
közegében is megtörténik,
még akkor is, ha csak magam, magamnak,
meg persze neki. Ilyen
kevéstől létezik.


*


Az Elveszett Motiváció felkutatására indított
expedíció hatvanhatodik napján. Hőmérséklet mérsékelt,
a szél enyhén szeles, áramló áramlás. Az iránya
nem megállapítható, ahogy a zokogás fantomhangja
a labirintusban. A nap felkelt, bele lehet nézni,
de rád nem. Hallom a lihegésed, ahogy megmásszuk a
következő dűnét, sréhen felfelé, hogy ne csússzon meg
a homok. Nem fordulok oda, mert a hátam mögött,
mindig a hátam mögött, a közelséged libabőre
fordul csak oda, a hátamon. Lehetnél ennél közelebb,
voltál is ennél közelebb, de ezen az
expedíción másra kell az erő. Még mindig az
ösztönös irány, bár a kulacsban fogyó víz
helyén egyre komolyabb űrben gyűlik a kétely -
hogy ez egy sivatag, hogy ez egy labirintus, a kettő
nem zárja ki egymást, hogy pont ezért lehetnél ajtó,
amin át kitalálok. Amin át kitalálom
az Elveszett Motivációt.

De addig is, ketten vagyunk a keresésben a nappal,
és beburkolsz éjjel, árnyékom, szerelmem -
örökké hátulról hallom a lihegésed.

Biztos, hogy a te ajkad is cserepes.


*


Nárcisz történetében ez a szorongató
tehetetlenség vonz és taszít. Mert valójában akkor
nem szeretsz bele a tükörképedbe, ha a világot
tükrözöd, és benne te lehetsz a legfontosabb tényező, de
nem több, mint tényező.

Amúgy is folyton tényezel.

Tehát el kell kalandoznod a tekintetétől, és
tekintetbe kell venned mögötte az eget, a belógó fűzágak
jellegzetes szomorúságát, amely
praktikum, akár a sírás: víz- és érzelemelvezetés; 
a felhők játékos gondolatát az égen, és
a hátad mögött elsurranó (mégis látod) rigó röptében
derengő alakot.

Egy egész világ áll mögötted, és
kizárólag csak úgy tükröződhetsz, ha
látvány maradsz benne, ha tekintetbe veszed -
ha csak a tekintetét, elmerülsz benne:

vízbe ejtett kavics leszel, amitől
megtörik a varázs.

Dúvad

...És akkoron eljöve Dúvad:
az indulat izma feszül,
minden mozdulatában
szöglet, beveri magát -
odaveri, odateszi, megrakja
és kattog az ebidő tiktakkja:
csupa sár, mosdatlan a szád,
mert minden lihegésében
savasodod éhe dalát;
az indulat izma feszül
amikoron eljön a Dúvad.

*

...Nem ------- a számba, gecik.
Mert szét----- az agyatok!
Mi a retkes ló----- művelsz,
te küret, mi a retkes ló-----!
Szájjá ki, te rohadék!
Kis pöcs vagy az autód nélkül!
Mit nézel? A retket nézel?
Mit nézel, szájba ------?

*

Szóval eljön a Dúvad, mert jönnie kell. Hiszen
egyszerűen túl fáradt vagy, túl öreg - túl vagy.
Hiszen te hívod. Hogy a méreg rakja meg,
ha már benned nincs elég fűtőanyag a
következő harminc, önként vállalt kilométerhez.

Szóval eljön, amikor elfogysz - nem is veszed
észre, hogyan hívod, csak arra eszmélsz, hogy
ő fogja a kormányt, rúgja a pedált, tépi a távot.
Minden megrövidül tőle, csak közben téged is
megrövidít.

Hiszen jobban égeti a fűtőanyagot -
megrövidíti a tested.
Hiszen a miközben ég, elégeti az
önbecsülésed.
Hiszen mindig csak a romokat
hagyja maga után.
Hiszen behúzza bikanyakát -
kisebb leszel tőle.

*

Emeld ki a fejed 
Dúvadból. Más ízekből
meríts erőt.