Egy vén drogos panaszaiból
Rájöttem, hogy mi ez a hidegrázásos
érzés a füsttől -
ez az űr hőmérséklete.
Amikor szívsz
az angyalok tisztaságával bírsz.
Felnyúlsz a mennyekig, az űrbe,
de meglegyint, megérint az űr hidege -
ez a remegés az a mód, ahogy hordod
föl a földet -
te vagy a föld csatornája föl,
rajtad keresztül áradnak fel a szörnyek,
rajtad át a léted minden beszívott
szennye könyököl
és folyna lefelé, rajtad keresztül az űr is.
Hisz tőled, a gondolatodtól gyökeres,
és benne a fény is megérkezik
a gyökereden át a mélybe les,
benned az anyagtalan is helyet keres.
Feltalálsz és megcsap az űr hidege
amikor szívsz,
ezért leszel tőle dermedt -
a föld felé kell fordulnod
termelned az anyagból a hőt
miközben szegény remegő vállaid között
az égi terhek:
az angyalok a tested közepén
át épp lefelé figyelnek -
s ha nem leled közétek hőből a gátakat
hát egyszer átszakad -
ha nem leled a formád a mennyhez
rád dermed a sztratoszféra könnye.
A hiba köré kristályosul a pára,
porszem köré, míg nem ismer magára,
s te sem.
Hiszen
szörnyporszemekre
kilégzésed szennyes
földmorzsáira tapad a hite -
s ha visszaérkezel: csak mint a hópihe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése