1.
Amikor abbahagyom, onnantól lesz
nyilvánvaló
hogy kudarc. Hogy az volt. Egy
fikarcnyi sors, amit
abbahagyok. Mert abba kell.
Hiszen
kudarcba fulladt.
És mintha életen belül
reinkarnálódnék – elfelejtem
ami kudarcba fulladt. Nem
dolgozom érte, csak
leesik rólam. Nem emlékszem, mert
elfelejtődik
magától – egy másik élet volt,
folytathatatlan
és innentől nem is az enyém.
Lehet, hogy ezért nem ér véget,
ez a verseket
szélbe és esőbe kiabáló
dühítően ösztönös és a felnőttek
jelenlétében
folyton zavarba jövő kamaszkor?
Mert minden átesés az újabb életbe
újraindítja
benem az érés kínnal rakott
kezdeteit -
amikor mintegy törli a kudarccal
a felszikrázó
napsütést is az újabb kis halál?
2.
Olykor szembejön velem a kis
halál előtti
másik életből valaki. Aki nem
érti, hogy lehettem
ennyire hűtlen. Barát. Szerető.
Társ. Vagy
csak a szemközti munkaasztal
másik rabszolgája.
Hűtlen a telifüstölt kollégiumi
szobához,
a tóparti tetőtlen kunyhóhoz, a
szélcsendhez,
a nádas halszagához – az elérhető
távlatú hegycsúcs
oldalán vízszintesen száguldó
hópelyhek erőszakához,
az együtt megélt napégetéshez. A
szájtépések
felszikrázó, elektromos ízű
éjszakáihoz. Legyen akármilyen
dokumentált, leírt, hiánytalan az
emlék
a világban, vagy a másikban aki
éppen
szembe jött velem, nem emlékszem.
Nem úgy – elsőre sokszor
nem is tudom hova rakni őt magát
sem.
A kis halál előtti élet másikát. Nem
érti. Látom a szemében
ezt a nem értést. Látom, ahogy
elrak. Ahogyan
mindent megtesz majd, hogy a
sérelemmel,
amit a bennem terjengő hiánya épp
okoz, végre
ő is elfelejtsen engem.
3.
És közben előre elköltöm a holnap
bevételét. A manna
biankó csekkel fizetett
élvezetében lebegek. Majd
holnap megadom. Vagy hétfőn.
Valamelyik hétfőn.
Amikor megkapom azt, ami jár.
Azért a tegnapért, amit
tegnapelőtt költöttem el.
Ez az örökségem – a holnaputáni
manna ára, ami
tegnap fogyott el. Előre élek,
min egy beteljesíthetetlen
ígéret. A bizalmat fogyasztom el.
Bizalommanna.
Mohón, és gyorsan falom, mint
általában a szégyent.
Megtapad mégis. Zsírba forgat.
Egy ártatlan, abban a pillanatban
elharapható
körteízű tavaszra vágyom. Amikor
nem jön el értem az újabb kis
halál,
amikor téged sem felejtlek el -
a lázas növekedés közben
elfogadom
a lassú, helyén való elfonnyadást
és azt eszem
amit elém raksz. Élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése