 |
| saját képek |
A teljes-ember
Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen-határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-változó egyéniséged vezessen.
Ezután felismerheted egyéniséged igazi szerepét: csak jelzőkészülék, mely eligazít a jelenség-világban. A vágyak nem lesznek erőszakosak többé, hanem olyanok, mint a jelek a térképen: belátásodtól függ, hogy miként igazodsz hozzájuk, nem követelőznek. A testi szenvedés nem érint többé: tested bármekkora kínok közt vonaglik és jajgat, lényed úgy figyeli és úgy gondozza, mint egy idegen, beteg állatot. Az éhség és szomjúság sem érint ezentúl, sem érzékiség, sem öröm és bánat, sem tudásvágy: tested, érzésed, értelmed hiányait úgy érzékeled és úgy javítod, idegenül, mint ruhádon a gyűrődést, foltot, szakadást. Mindaz, ami az életben kívánatosnak látszik: gazdagság, siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg, hogy mit viselj. Örök lényed nem vágyik semmire, még az üdvösségre sem: csakúgy kívánja, ahogy a gőz felemelkedni s a kő hullni kíván: nem a személyes vágya, hanem helyzetének törvénye szerint.
Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat. Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
vettem lottót.
annyi kis vágy cincál -
mi mást tehettem volna
Külön-külön felismertem Budát és Pestet
két szellemóriás a partok közt ívelő hidak
által összekötözve:
két pólus. Az autoritás és a népképviselet
egymással szóba se álló vitathatatlansága.
Nincs felettük szellemi mag, megtestesülve
nincs felettük az Egy, ami a kettőt befoglalva áll:
ahonnan nézve múló emberi vonaglás mind a kettő.
Csak vár és parlament - egymást néző
túlpartra vetett acsargásban.
Ahol lehetne, ahol a helye volna, ott folyvást
bűncselekményt görgettünk hordóban mélybe,
tűztorkú öntött kígyók lesték a moccanásunk:
a megszálló idegenség erődje terpeszkedik
ma is a helyén, egy grandiózus hazugság
pálmaágát lengető alakkal koronázva.
Ahol a helye volna ott a
kompország-vezérlő panel lakik:
az éppen aktuális, pragmatikus igény.
Hol ide rángat hol oda - kétarcú foszlás
nép-képviselete és pragmatizmusa,
egymás kuruca és labanca,
folyton átkelve egymáson, önmagán.
Külön-külön felismerem Budát és Pestet
ez istenek háta mögötti táj.
Ezt tényleg a hidakat ellepő virággyerekség
bohóságaival kell összekötözni:
a horgász damiljával amit folyton elszaggat
a Citadella falát rohasztó félelem
az aktuális megszálló akarattól -
akkor is, ha gondolatban él, fejben létezik:
pogány ízlés a keresztség pragmatizmusában,
törökméz vagy bécsi szelet,
brüsszeli csipke avagy medvebunda...
Addig mezitlen ég terül felette -
hiába szeli ketté a folyó,
homokot hiába görget, kompot hiába cipel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése