Arlequin gyakorol

hatvanhárom órája és huszonhat perce
megcsal az ösztön.
a szavak ernyőzött felhőzetté
állnak össze felettem - pontosabban
valamiféle felhőzet fölül
hallatszik a varjak migrálódó
rikoltozása:
már azt se érzem, a szó
pára-e a felhőben
varjúrikoltás a dunszt felett
vagy sátorponyva, ernyő a kezemben
amivel valamit visszatartanék -

szóval megcsal az ösztön. erről
nem a világpohár szélén túlcsorduló eső tehet
hogy most csak képzavarra futja,
hogy a laposföldi teknősbéka szomjas
és ezért ver engem is a víz.
olyan momentumához nyúlt a tudatom
testi, olajos szerelőkézzel
amit nem kellett volna összetapogatni?
de nekiálltam például itt egy
verset írni a megúszható álomról lukas
csónakban csikasz éhek elől
a csikasz éh -

megcsal az ösztön de ennyi
használat után már hívhatnám inkább rutinnak.
hatvanhárom órája és huszonkilenc perce
ez a három perc volt a legtisztább megszólalásom
valamiféle felhőzet alatt varjak csikasz éhe -
ernyő a kezemben: megvéd a tisztaságtól,
hogy hiba nélkül értsem, milyen
mélységekből nem szólok hozzád
én Uram -

hatvanhárom órája és harminc perce
az éber órák duplán számítanak
de nekem soha nem ment a matek valami jól
a világ szomjas, inná a levező
testekből felszállt lecsapódó vizet,
a varjúkárogást, a
csikasz éh inná a csikasz éhet: ez a szomj,
a soha nem elegendő?
alattunk a laposföldi teknősbéka kúszik
tovább ebben a mesétlenségben
az űr: mesétlenség.
megcsal az ösztön de ennyi
valóságos érzet még kerülget:
mesétlenség az űr,
ernyőzött felhőzet feletti
választalan -

mesélnem kell, milyen hiába.
majd egyszer újra sikerül
elegánsabban, ahogy a bohócok -
hatvanhárom órája és harminckét perce
lepottyantam egy képzeletbeli trambulinról
porszagú, meghitt kuckó a manézs
a nézőtér üres, varjúkárogás
szűrődik át a csillaglukakat
bevarró sátorponyván.