2016. augusztus 16., kedd

Beszélgetés (mediterrán) drapériákról


kép: Christian Schloe



Fekete Anna:
Ahogy lebben

Magára hagytam ezt a verset.
Belevesztettem a nagy limlom-
tengerbe, a szanaszét hagyott
kupakok, cédulák, füzetek áradatába,
amit az idő összesöpör egyszer.

Megszabadult ez a vers tőlem,
ahogy megszabadult a papírlaptól is.
Boldogan és könnyen elkeveredett
mások lélegzetével, elbújt és megerősödött,
mint a gyermek a mesében, akit anyja
belevetett a tengerbe, de a történet
fogaskerekei nem hagyták elpusztulni.

Én ugyan nem láthatom. De velem van,
érzem a szélből. Kinyitja előttem az ajtókat,
és figyel mindentudó, áttetsző, kék szemével.




shizoo:
A huzatban

A fejemben egy idő óta szél fúj.
Nem különösebben zavaró, lobognak
a kócos, összetapadt gondolatok,
a félig elfelejtett csomós gondhaj-
gubancok, ördögszekér gyanánt
elszakadóban, de mintha egy gifen:

a szabadulásuk lejátszása folyton
elölről kezdődik. Nem engedem
elszabadulni a könnyed szavakat sem,
nemhogy a súlyuk őrző, megkopni
se igen hajlandó, a fejemben található
kisebb-nagyobb törésvonalak felett 
repedezett rengésnyomok szabdalta alapkőzetet: 
szél ide, szél oda - nem kopódik a lebegésig.

Nem láthatom, hogy mit látsz, amióta
a fejemben ez a szél fúj. De látsz; határtalan, kék
tekinteted is besodródott az állandó huzattal. 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése