2016. április 26., kedd

Tavaszi hármas - Tárnabontással

Annyi csodálatos fotót látok és annyiféle megközelítést - nem hagyja a többi, hogy megtapadjak akár csak néhány irányban. A néhány közül az egyik ilyen irány ez a nagyon visszafogottan munkált, kiemeléseket és kontrasztokat szelíden használó látásmód lenne, amivel többek között Sashegyi József is szívesen láttat. Ez a kép lehet elsőre semmi különös, de ha kitöltöd vele a látómeződ, akkor tündérligetté lesz. Egyszerűen üde. Így jelentette nekem akkor reggel a jól hozzáemelhetőt, a jobban megmutatott verzióját annak, amit a kilencedikről kinézve a parkban láthattam. Amikor egyik napról a másikra felharsan a zöld a fákon.



Szóval szembe jött velem ez a rendkívül szelíden tálalt kép, és elsőre így kívánkozott szavakba, amit nekem jelent, szabad versben:



nyílik - ez mindig lenyűgöz
a lassított felvételben átélt
zöld-özön robbanása

szelet kócoló lombhajakat
illatozik ez a merényletsorozat
az érzékeink ellen.
                              ez mindig
lenyűgöz - mert mint az
explózióból általában:
hiányzik belőle minden kontroll

jó ha nem figyelsz
mert akkor fájdalom nélkül
hámozza le rólad a
tél fegyelmét.


Szerintem ez alig igényel magyarázatot. Kicsit talán félrevihet, hogy ezzel játszom: a robbanással, az explózióval - ízléstelenséggel vádolhat, aki erre érzékeny (mint ahogy volt is ilyen). A korunk merényletsorozatai sokak szemében még ennyire sem átlényegíthetők, van ami egyszerűen nem lényegíthető át, nem válhat képalkotóvá, annyira azt jelenti, amit. Emlékszem, egy alkalommal általam nagyon sokra becsült karikaturista nehezményezte vershasználatban a vérvád kifejezést így - s valójában nem volt érvem az érveivel szemben. Mégis, amikor ezzel a metaforikus alappal játszom, nekem nem ez a párhuzam van a fejemben, hanem a bennünket is éltető lassú égés, amely a bolygó lélegzetvételének ritmusában (bolygó-lélegzetvételnek nevezem az évszakokat például) valójában iszonyú gyors, robbanásszerű. Mint a gyufafejé, sercegve villan, s már ki is alszik. A kép innen nő bennem, odáig, hogy a levetett ruhák rétegeinek lehámozását is mintegy e lassú robbanás-lökéshullám számlájára írjam - a tél fegyelme a rengeteg réteg, amibe belecsomagolod magad előle.

Szeretem a szabad áradást - de folyvást megkísért, hogy az így elcsípett, megfogalmazott gondolat-hullámot mintegy megszűrjem egy forma korallzátonyán - így léptem a fogalmazásban rögtön tovább, a tanka irányába:



jó ha nem figyelsz,
a lombok robbanása
így nyílhat beléd:
hajnalillat-lökéshullám
sodor el - hadd vigyen


Látható, hogy teljesen más fogásokat igényel… azzal együtt, hogy a két hét szótagos kiegészítő sor okán valójában még lehet egyszerű tömörítés. Kicsit csalok - a tanka első három sorára ugyanúgy vonatkozna a haiku szigorú belső rendje, a két magyarázó hosszú sornak is volnának formai követelései, mint például a megfelelő helyen használt hangsúly. Mondanám így: ez a vers jellegében tanka, lényegében a kötelező fordulatot-csattanót viszont a két értelmező zárósorba helyezi - így "fér el" az első háromban a szabad versben kifejlő gondolatmenet. Milyen érdekes! A fentiekből következően a haiku nem születhet további tömörítésből - meg kell lelni azt a 17 szótagba férő képet, amely egyenrangú a szabad-vers tartalmával és azonos rangú a képsűrűségével:



arcodba robban
a lombok áradása -
engedd. mosson el



Döntsétek el, sikerült-e. Az talán látszik, miért szerelmesedtem bele ebbe a tradicionális japán versformába, hogy végül miért lesz újra meg újra a legnagyobb kihívásommá, hangoltságom valódi mércéjévé a haiku.

Köszönöm, ha eddig elkísértél, olvasó!

2 megjegyzés: