Habos áradaton csupa csillag a táj.
Úgy kell puha szádrul a csók, noha fáj.*
belepusztul ahogy mondatba szövöm
éj rejtő hüvelyéből a csendes öröm
sejtelmek szele éhet bűvöl elő
éjfonatokba simulna a szálnyi idő
elfogytán ahogy áramlik a hold
tükrébe riadj nem a fülemüle szólt
megöregszik az éj csitulóban a csend
nincs mód a napom fényét így kipihend
szavak áradatát löki éhes szádra e fény
foszló párabeszéd sivatagnyi egén
a napok guzsalyán fonalad ahogyan
nem szövi inkább szétszálazza szavam.
*Szergej Jeszenyin: Emlékdal; Jánosy István fordításában
az elfoszlatja helyett szétszálazza (megint korán raktam ki...)
VálaszTörlés