Beszélgetés a helyes meghalás művészetéről

Györgyi Csaba műve

meghalni úgy hogy

bár éltél volna - szúnyog

a borostyánban

kapaszkodásban

az űr akár a suttogás -

nem szűnik veled

*

nem tudom. veled

feltétlen meg kell

szűnjön az is, hogy voltál?

ha kérdéssel halsz

elfogy-e veled együtt

a válasza is?

Jogvita (mászókán térdepelve)

ez nem a legtisztább pillanatok egyike
egy ideje sározódik
ezt most akkor engedjük szépen el
nem érdekel az egyetlen módszer
lássák arcodon a vereséget


az a játszótéri helyzet
és a megoldhatatlansága
amit aztán felborított a három
puli összehangolt érkezése
ahogy kíméletlen gyakorlottsággal a
homokozó közepébe terelték az összes gyereket
az anyukák a padokon álltak sikoltozva
a kutyák gazdája
komótos juhászember
csak jött mint akit nem érdekel
a frissen hantolt városban
mivel játszanak a dögei


egy mindörökre megoldatlanul maradt
jogvitába kapaszkodsz
lenn szőrös rémségek köröznek és
neked egyre jobban vágja a
mászóka az elpuhult
dagi combod

a kísértés

a kép illusztráció (forrás: index.hu)

mint akinek nem adtak nevet
hagyja terelni magát a laktanya
korlátoltságában
alakulótértől hálókörletig
napi háromszori étkezéstől kitelepülésig
örökös birkatürelemben
forgatott monokróm kaleidoszkóp -

az egyedülléttől fosztott magányban
kialakuló személyes
tér helye az őrség -
az őrség az ő Zónája.



háborog a beosztáson akár a többiek
de a bűnálmok suhogó körlet-éjeit
a többi testzajában való forgolódást
bármikor elcserélné a virrasztásra

csak ott kerülgeti a szabályokat
érzi hogy él
bedugott fülében a rock
váltástól váltásig
kazettától elemig

a harminc betárazott írásjellel
amivel pontot tehetne
a vállán hurcolva
ölében dédelgetve a kísértést
érzi hogy él

nem volt olyan este
hogy ne próbálta volna el.



az őrség az ő Zónája
de soha nem fogalmazta meg azt
az utolsó mondatot a
kívánságok szobájának kinevezett
kietlen őrtoronyban

valami nevetséges civil remény
nem hagyta hogy tényleg kimondja
a legotthonosabb katonavicc
igazi csattanóját.

Zen-fotók: Kiss Marianna (30.)

Catedral Basilica De Barcelona

szentély faragott

képeskönyvén aranyfüst -

hisz gazdag mese

(mesélők teszik

ízlelt helyére benned

a mesélt mesét)

*

szentélyfaragás

áhít - ráéhítene

az áhitatra

Szocializáció (In memoriam De)

a kép illusztráció

őt képzeltem magamnak
az akváriumban
nyilván nem a
feketeszalagos és szivárványos guppikat
nem akartam Poecilia-változat
nehogy már
kishal

Hoplosternum littorale agyagszínű páncélosharcsa
eredetileg jól elvan az Amazonas az Orinoco a La Plata iszapos alján
mindenevő akárcsak én
béketűrő, de -
akárcsak én

hívhattam volna úgy, hogy De



nagytestű halakkal mondták a boltban apunak
de neki csak azért is megtetszett a képe
eredetileg jól elvan
ha az akvárium nagyobb egyenlő kétszáz literes
a miénk egyenlő volt vagy nagyobb
persze hogy berakta

béketűrő, De -
két nap zaklatás és hátuszony-tépkedés után
lepofozta a kötözködő Bletta splendens sziámi harcoshalat
hülye halpáva szerintem a szégyenbe döglött bele

szóval igen
ő volt a Főnök



volt hogy szökni akart akárcsak én, De
csak a padlószőnyegig jutott
órák múlva vettük csak észre

félig kiszáradt a szárazon, De
a bélrendszerén át a levegőből is felvehet oxigént
azt hittük annyi neki, De
két nap féloldalas evickélés után megint a régi volt

csak sajnos fogyatkoztak
az akváriumból a többiek



aztán apu megunta és nagybátyámék az egész
szenvedélyt átköltöztették magukhoz

és én csak a képzeletemben lettem egy
megkímélt állapotban lévő
kellően levegőztetett
zárt rendszerben Főnök

mert amikor kiengedtek a többiek közé kiderült:
béketűrő vagyok, de
inkább guppi

bár az aktuális akváriumban
épp megint
fogyatkoznak a többiek

A vőlegény gyón és áldozik

Stekovics Gáspár képe

semmi sem úgy van, ahogy tanítottam
a dolgok az ellenkezőjüket jelentik
a helyes irány, ha úgy érzed, zuhansz
ha nem zuhansz, de úgy érzed

Minden megtartó kapaszkodód
és minden megtartott törvényed nyögés.
Magadra húzott bőrök nyögése,
a betartás, a kövérség ahogy izzad,
nem izzik hanem izzad -

mégis, izzásnak látszik
gyűlnek rám, ahogy dögre a legyek
gyönyörű, intim legyecskék
valójában nem hívhatnak a nevemen

valójában nem tudod a nevüket.
Innen a kicsinyítő hasonlatok,
légy, pillangó, tyúk, manócska és a többi.
Nem is tudom, hogyan képzeled!
Mind teljesebb méhe gyümölcse nálad!

nem a nevemen hívnak, mert nem úgy
mutatkozom be, hanem a hatás
mentén szabott képzelettel -
a zuhanásból fonok kapaszkodót

Hiába hiszik rólad: kitelő ember,
mindig ráfaragsz az érdekes részletekre.
Aki mögé lát, tudja, hogy kitelik tőled,
pedig sosem nyúltál utánuk -
úgy szeretnéd, ha tartanának...

tartanak akik utánam nyúltak
megtartanak, pedig nem is zuhantam
nem is éreztem zuhanásnak
pedig mostantól holdfogyatkozás jön

Lehettél volna a szótárak napja,
de így csak papíríz csirize a szónak.
Aki mögéd lát, látja, hogy az árnyék
amit vetsz, túl regényes alakú.
De úgyis hiába mondanám: hallgass. 

gyónom a mindenható Istennek
és nektek, testvéreim
hogy sokszor és sokat vétkeztem
gondolatban, szóban és cselekedetben

...és mulasztással. Ezt felejtenéd el,
hogy a legtöbbet a mulasztással.
Te magad vagy a tört pálca, ahogy
a kiejtett szavakat fogdosod.
Sajnálom. Istennél a kegyelem.

Egy esküvői köszöntő ferdítése

Timinek

Neil Gaiman

(Untitled)

This is everything I have to tell you about love: nothing.
This is everything I've learned about marriage: nothing.

Only that the world out there is complicated,
and there are beasts in the night, and delight and pain,
and the only thing that makes it okay, sometimes,
is to reach out a hand in the darkness and find another hand to squeeze,
and not to be alone.

It's not the kisses, or never just the kisses: it's what they mean.
Somebody's got your back.
Somebody knows your worst self and somehow doesn't want to rescue you
or send for the army to rescue them.

It's not two broken halves becoming one.
It's the light from a distant lighthouse bringing you both safely home
because home is wherever you are both together.

So this is everything I have to tell you about love and marriage: nothing,
like a book without pages or a forest without trees.

Because there are things you cannot know before you experience them.
Because no study can prepare you for the joys or the trials.
Because nobody else's love, nobody else's marriage, is like yours,
and it's a road you can only learn by walking it,
a dance you cannot be taught,
a song that did not exist before you began, together, to sing.

And because in the darkness you will reach out a hand,
not knowing for certain if someone else is even there.
And your hands will meet,
and then neither of you will ever need to be alone again.

And that's all I know about love.

shizoo:

Címezetlen

Minden, amit a szerelemről nektek mondhatnék: érvénytelen.

És minden, amit a házasságról tanultam: érvénytelen.

Mondhatnám, hogy a házasság bonyolult világ

mint egy dzsungel, öröm és fájdalom éji ragadozóival,

ahol néha a kinyújtott kezed rátalál a másikéra

és akkor picit minden a helyére kerül

mert nem vagy egyedül.

Nem a csókok, avagy nemcsak a csókok, meg amit jelentenek.

Van kinek vesd a hátad.

Még nem ismeri a legsötétebb oldalad és mégis

annak támaszkodva véd az árnyéksereglettől.

Nem az egykor félbetört, ami most egyből újra egy.

Csak egy távoli fénypászma megpillantásának esélye

amerre haladhattok - mert ott lesz az otthon.

Tehát amit elmondhatnék a szerelmetekről és a házasságotokról: érvénytelen,

mint egy meg nem írt regény,

vagy üres domboldalon az erdő lehetősége.

Mert vannak dolgok, amiről semmit nem tudsz, amíg nem tapasztalod.

Mert a tanács nem készít fel sem örömre, sem próbatételekre.

Mert senki szerelme és házassága nem olyan, mint a tiéd.

Ezt az utat csak akkor ismered meg, ha elindulsz rajta,

ezt a táncot nem lehet előre megtanulni,

ez a dal onnantól van, mikortól énekelitek.

Ez a sötétben kinyújtott kéz

ami egy másik kézre tapint.

Nem is remélte, hogy ott van

de nem szeretne többé egyedül lenni.

Csak ennyit mondhatok el a szerelemről.

Feliratkozás egy nyilvános WC-ben

a keresztnevem anomália
avagy hogy máshogy lehetne egy keresztnév pogány

jöttem Duna-partról déli leverten

nyughatatlan fővárosiak nyugatra mentek
az én Nyugatim pályaudvar

van az a pénz
nekem soha nem fizettek annyit
kis zsé kis foci
zsé kategóriás

pénzért szopok

ősi jussot integettek busz ablakán át
a benzint izzadó óriások
de én mindig a szomszédban laktam

a keresztnevem anomália
ez a paraszt sose válik vezérré
a sakktábláján


*


gyökérkezelésre járok
így hívják, mikor kitépik a gyökereim
pátosszal érzéstelenített
tágra tátott pofával

plakátköpenyes doktor konzultál a számban
nyelvem rátapint a keletkezett lukakra
szuvas fémízű kiejtett mondatok
irgalom anyja, ne,
hagyj el.

öblítsen
köpjön

fülembe forró ólomzenét
csöpögtet a bedugott hallgató
ne kelljen utazó
elektromos ízében közönség

ezt az emberséget
ha kenyér volna se szegd meg


*


egyik kávé a másik után
de szép is volt Istenem!
azok a nemalvások a mások
bőréből áradó csendbe

mellévizelni bárki tud

hisz bűnösök vagyunk, akár a többi nép
ha hiszed, ha nem: ez ima
összegyűjtöttem ebbe a turkálót hirdető
könnyen gyűrődő nejlonzacskóba

jaj nézd kész ez a vers is
ez teljesen kész

Hétfő

nem tudom. a vallások, hiedelmek,
evangelizáció, iszlamizáció,
neoprotestantizmus, ortodoxia,
buddhizmus, szabad szakrális kötelékek
világpiacáról
csak az illatokat hoztam haza.

nem érdekel a kínálati piac,
hiába pöcögtetik, nem gerjed bennem
a beinduló fogyasztás pöfögése.

én már csak ilyen kövér,
elégedett disznó maradok.




nem tudom. pont elég a lehet.
hogy tényleg elgurított kő mögött
hiány mesél a levetett takaróval.
hogy nagyobb apparátus feszül itt,
örökre szóló
- mint percemberkénk képzelődése
a vagyonörökbérletről, csak
kevésbé füstös sonkaverzióban -

nem tudom. valami másra
mond igent bennem valaki.
a nap ébresztő tükröződésére a
polcon tartott játékbiciklin.
ahogy beragyog
és megéled tőle az alvó orchidea
- hatan vannak de mindegyik külön
személyiség, egyes szám első személy -

nem érdekel. amit épp olvasok
az okos ember babonalerázásáról.
úgy kell kalapáccsal a fejetekbe verni
hogy van mítoszigényünk és
kútjaink amik nem világíthatók át
tárnarobbantás nélkül
- azt tudod, nem éled túl
az öl meg, ami tárna -




kitakart laboratóriumi testek
az értelem szelek fényezte
gömbakváriumában.

hogy közben az én fejem is ütitek?
halánték felől ütemesen üti úgyis
a ketyegőm az időt. nem érdekel.
nem érdek. csak játszom
gyönyörű hangszereken
szavaink lélegzetritmusképletét
számolatlanul számolva.

az sem érdekel, ha közben
véletlenül tényleg kimondom
Isten Szent Nevét.

nem érdekel. nem érdek. csak
ez a hétfői csend, hajnalban.
amit majd vicces keretbe fog az
alkony részeg, tojástekergető
tárnába vágyó tavaszi gajdolása.

Holló tavaszban

Haller Szabinak

saját - Hollószárny, kétpatakos búcsútáncon, a Naplás tónál

a talpam alatt fütyülő szél hordja szét
a sarjadás szagának énekét
csak így suhan pedált pörgetve testem
a nyárfabolyhos szerelemlevesben

a fémcsonton lánc surrogása tart amíg
kihajtogatja fényre bomló szárnyait
tarka hímét kékbe mártó alkony
két pótszerívét egyensúlyra tartom

az út: a por a sár latyak a borda jég

mind mart belőle ropta életét

csak így suhan pedált pörgetve testem

az explodált növényi érdekesben

a technikát átlelkesíti ketten-egy

kentaurt zihál a völgy és tart a hegy

ha elviszed s megérzed egy-ha-ketten

engedd vigyen mert megfizethetetlen

sikolyra hasonlít

Edvard Munch: Sikoly (részlet)

átrezdül rajtad a jelek hullámverése
szélirányban fekvő fogyatkozó part vagy
egyfolytában mosnak
a belőlünk fakadó kódok.

egészen közel kell állnod a fához
hogy testi lüktetésbe vonjon
a köréd sugárzott jeltömeg már
néhány méterről is eltakarja.

az illat mankója nélkül a növény
elesik benned.

mondják, ha egy hozzád hasonló városit
kiraknak az óceán közepére egy lélekvesztőben
vagy beleőrül a csendbe
vagy meghallja Isten
végtelenbe súgott hullámverését.

de itt, ahol ezeket a jeleket
a többi közé ereszted
(zsúfolt egedbe még egy papírsárkányt)
a legyenek kis emberi áramában
mindent be kell engedj, hogy
kifejtsd Istent a kódból -

vagy beleőrülsz a zajba
vagy valláskárosodást szenvedsz, amíg csak
a mindenség alapzajának frekvenciáját észleled.

hiszen az illat mankója nélkül
a bőrötök beszéde nélkül a másik ember is
elesik benned -
hogyne esne el az emberség
hiszen a hullámverése hosszan elnyújtott
szakadatlan sikolyra hasonlít.

Nagyszombat

nincs az a hajnali isten hogy elmegy
csak ül itt és néz
ezen a hegyen nem tartunk disznókat
de szívesen látott illat a sonka
betekint birodalmába a kínt
irodalmába tekerő kint
nyomot hagy a statisztákban
hozsanna a magasságban - szédülne:
tedd le te tedd le te
hadd töpörödjék.

összemenők bőgetik az éjszakát
a felesleges köbcentiben
folyamatosan robbanásig feszülnek
de csak lámpától lámpáig jutnak el
az úgy maradtak rabsága
számlaalkatú siralomvölgyben
kamatos kamatot kamatoz
mélység-zsolozsmák motyogása:
ejtsd végre el megemelt
ingerküszöbünk, Uram!

egy szatyorban húsvéti maradék telne
de nem telik
itt is rosszak voltak bezárták a kukákat
zöldre van a zöldre van a kalodájuk festve
letekint birodalmába a kínt
kiálló van-e ki feltekint
legalább a lábfej vérezte gerenda
szögek ütötte nyomáig
kezében akkumulátoros behajtóval:
vrum vruuum valahol ma is ütve-
fúrnak csavaroznak.

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (66.)

nem ez a mese

vége - a magadra vett

megítéltetünk

(nagypéntek áldozatától hétfőig őrdög-ideje van)

 (mégis - ezt a korpuszt

állítjuk útfélre,

hogy megfeszüljön)

rügyfakadásban

eloldó lázas fényben

ez az Ő teste

Üzleti terv

menekülnöm nem
maradunk temetetlen
lélegeztetők


folt hátán folt nap
szoríts a sebre tépést
tépésre sebet


összemarkoltad
mellkasoddal az összes
szabad levegőt


futás cimbi fuss
vidd magad deka részét
pulzusszámodban


játék csak játék
érfalak közt megrögzött
keringetőzés


részvétel talán
vagy részvéttel? mindegy -
valamelyik fontos

A régi tónál

Macuo Basó haikujának kézirata

shizoo ferdítésében:

régi tóparton* -

béka csobban a víz

tőle kelt hangjába

*

régi tóparton
csobbanása hangjában
ugrál a béka

*itt egy összefoglalás-kísérlet a haiku (általános) értelmezéséhez (többek közt a régi tópart szókapcsolat magyarázatával), segíthet megérteni, miért szól ez a haiku a saját hangjában gyönyörködő, össze vissza csacsogó legkisebb lánytestvérről - miért szenzációs a megidézett emlék összekapcsolódása az éppen tapasztalttal (a békával, akinek vízbe placcsanása megidézte ezt az emléket Basóban, a haikuköltőben...)

A toronyőr visszapillant

Sergei-Chepik: L’Angel-de-Notre-Dame

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
aztán visszatekeri és újra nézi,
ahogy továbbgörget, látá,
hogy az ismerősei osztják a
virtuálisan besétálható, 3D belsőt,
az épület fényképét állítják be
borítóképüknek,
olyan szelfit osztanak, ahol az
épület az önkép háttere,
híres fotósok munkáit osztják róla,
festményeket és filmrészleteket,
kár, jövőre végre megnéztük volna.

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
kénytelen visszatekerni,
valaki benne újra meg újra
nem hiszi el a lezuhanó, csúcsos
toronyvéget,
aztán továbbgörget és látá,
az ismerősei megvitatják,
milyen hatással lesz ez a francia
belpolitikára és az EU-s választásokra,
ki hanyagolta el, és ki építheti újjá,
van aki már most gyújtogatást emleget,
van aki már most migráns gyújtogatókat.

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
nem tud nem visszakattintani a
megosztott felvételhez,
aztán továbbgörget, és látá,
van aki személyes, ihletett
siratóposzttal köszön el, a
legrejtettebb helyeken is megtalálható
kőangyaltól, aki most elrepül,
újjáépítik majd nyilván, de nem lesz,
ahogy itthon egyik sem ugyanaz,
mert nem lesz türelmük az évezredekre
szóló technikákat egyszerű eszközöket
az imát alkalmazni a kapkodás helyett.

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
nem tudja nem nézni, aztán
továbbgörget - mi a teendője annak, aki
minden reggel reflektál a világára,
beszélhet-e arról, amiről a csorda,
milyen nagyképű gondolat
vagy kerülnie kell a témát, amit a
szociológusok és társadalomkutatók
megköszönnek, hiszen csak össze kell
számolniuk a hashtageket, meg
a bunkó kommenteket, meg
szortírozniuk a képeket és hipp-hopp
kirajzolódik előttük a csoport dinamikája?

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
másnap reggel is a képeket meg a híreket,
csak távolról látá, nem vallásos, csak hívő,
mégis úgy fáj a mellkasában
valami, mintha egy szerve gyulladt
volna ki a távoli város estjében,
mintha a mája, a veséje, a torka -

Nézi a pillanatot, amikor leomlik,
így születnek az egyetemes jelképek.

nyitóepizód

vakfolt ül pizsamában
és néz
képzeld el, ahogy téged néz
a látványodra azért van szüksége hogy betöltse
hasadás ül a nadrágszáron
és néz
a tekintete kivágott címkékre hasonlít
kiollóztatta magából az összes nevét
kiégetett anyag
ül a hamvadt lyuk körül és néz
kapaszkodónak tükörképet keres
ez egy előre megtervezett évad
neked kiégetett
lassú felvezetése
hétfő hajnalban -

szemben vele kitett növények
gyökereiben a markolás
a földbe markolás
képzeld el, ahogy téged néz
ahogy te nézed
mint egy nagyon várt sorozat utolsó évadának
nyitóepizódját
hetek óta furcsán érzi magát a képernyő
és néz
elkészültek rá a megjelenő képek
hogy hatást keltsenek benned
ennek a sorozatnak itt vége lesz
nem baj lesz másik
és néz
a frissen teleültetett virágládából
téged néz
ahogy nézed
a figyelmed viszi emlékbe a többi
figyelme mellé -

nem élt hiába.

Iskolaudvar

stílusgyakorlat

intermisszióban

aznap megbuktam ragyogástanból
gondolom tehettem volna mást
csak semelyik tehető nem hasonlított
a fényes gesztusokra

a kutyák megérzik a hamisat
a hátsó szándékot
azt nem hogy mi de azt igen hogy ott van
vörös posztó rókabőr szaga

ilyen hátsó szándékból elkövetett sompolygás
lettem aztán a végén de
a kutyákon kívül nem érezte más

te se vetted észre



egy közös fotón alibit magyarázok
és amikor a telefonoddal zsebre teszel
nem is tudod milyen gyúlékony anyaggal
próbállak oltogatni

zsebre teszed minden reggel és viszed
buktám letagadhatatlan bizonyítékát
ha elvisz az ördög ott marad
a keserű szájíze a szádban

pedig csak a megnyugtató hazugság-
változatát ismered a sztorinak
és azt is egy valójában kikódolhatatlan

posztmodern szorongásversből





szonettszerűben

megbuktam ragyogástanból aznap
fénytelenítettem egyet a szemeden
benne fakult a "látod vele nem
éreznéd magad úgyse szabadnak"

kerülőúton úsztam meg sodrás
kerülésében mint boldog amatőr
te sodortad a blázt aztán amitől
füstbe merült amúgy is borostás

dugd-el-az-arcom. és nem keresem
megfoghatóra gyúrt végét a dalnak
parázslik nyomd el gyorsan hevesen

és ha kerüllek szégyenszem elől
menekülne a rőt szőr-mély rozsdás
éhétől holtig rémült libabőr






haikuszerűben

hozzájárultál
egy tudatos létrontás
születéséhez

*

hogy lehettél
rókaszületés szájszagú
szülőszobája?

A megkötés története

Visszaélések egy eltitkolt intézetben (részlet) 

Az album megrendezett jelenetet tartalmaz, remélhetőleg semmi köze a valósághoz

Szereplők: László Schroth, Andrea Félegyházi 

kompozíció: Haller Szabolcs

ami a fejedben jár -

azon vagyunk, hogy

ne vidd ki innen

(mélyponton nem jársz

összegömbölyödve

szorítod magad)

*

lehet, hogy tényleg

a hely szelleme járkált

a fejetekben

a szabadág története

a legelső métereken rövidnadrágos kistrikós vértanú
erre vágyott nem akar szégyenben maradni
csontszáraz szájjal kérdés nélkül markol
helyez pedálra lábat ellök és -

egy pillanatra minden a helyére kerül

a mellkasában visszhangot ver a kipukkanó
félelembuborék
a menetszél kifújja az arcából a haját
nem veszi észre, de nevet -

aztán pánikba esve hátrakiabál:
Tomi! hogy kell megállni? hogy kell megállni?

*

ez amúgy családi hagyomány.

édesanyám amikor motorozni tanult Huszár
Pista bácsi Riga négyesén ugyanígy
felejtette el tisztázni, hol a fék -
húzta neki, a motor jogos tulajdonosa
meg ott szaladt mellette a kormány
végébe kapaszkodva lihegte
ne húzd, Marikám, ne húzd
anyu persze csak húzta, azt se tudta, mit -
kapaszkodott a gázkarba a sokat látott
nevelőotthoni dolgozók
szolgálati lakásait övező kastélyudvaron

az összes szomszéd szeme láttára járták
ezt a kacagtató motoros keringőt -
máig nem értem, hogy nem estek el...

*

én a fia biciklijét kunyiztam el...
Huszár Tomi gépén kiabáltam
hogy kell megállni? hogy kell megállni

aztán az utca végén szándékosan
nekibicikliztem a villanyoszlopnak.

így kapta a teljes arcát a kisgyerek
a szabadságnak:
a menetszél hajlobogtatását
a térdet lenyúzó dugába dőlést
és hogy vissza kell ülni rá -

azonnal vissza kell ülni rá, ha elestél.

Költészet napja

Vaskörmű hét emléket táncol
a meginduló gépezetek reggele,
egymást abuzáló csőr-torokének
nem képes túlkiabálni -
zörögnek az elmozdított kukák

fognád magadban a takaró szélén
foszladozó csendet,
markolnád cérna kihűlt keserű igazát
hogy sárkányfog-veteményeskerti
kártevő-nevelődés végterméke vagy,
fajkihalás komposztládái a
fegyelmezett sorokban menetelő panelek

ma ünnepelné magát a szép szó
de nem képes túlkiabálni a fogcsikorgatást -
egymást túlkiabáló csőr-torokének
zörögnek az elmozdított jelentések

fognád magadban torokkaparó szélét
a gyásznak,
pedig csak dúdolni kell a
sejtfalak közé beszüremlő éneket
amit a nap a hold az esőcseppek
fűszál élén a moccanó növés -
csak boldog születésnapot kívánni

a mindenség hallja a kakofóniából
fedeleikkel csattogó kukák
panelmenetelése alól
kiszálazódó foszlás énekét is,
leghangosabban a suttogást.

Koprodukció (5.)

Györgyi Csaba: Magány (Solitude)

A tudat térképe

mindent akarna,

mindenből a mindenség

teljes fehérjét -

*

színek tündöklő,

burján áramában

megnyíló hasadás

aggodalmas (bűvölő)

vigyázz nagyon - vigyázok
lélegzetünk virágoz
aggodalmas szirmot
a mások ostromához
hozzáverődő szárat
most busz fémteste zötyköl
szabott lélegzet óvjon
a szájszagú közöktől

vigyázz nagyon - vigyázok
menetszelekbe kócos
plakátdühökbe mész ki
nem illeszkedsz a szóhoz
hozzád verődő testek
rapid zajából elcsent
szívzajba hallgatózlak
hogy óvjon ez a jelcsend

vigyázz nagyon - vigyázok
rossz versek üzemében
kötött szimfóniákat
nem él a mi zenénk nem
szirom csukott terében
megéjszakázó poszméh
most körbefröcsög ocsmány
zajával mintha a moslék

vigyázz nagyon - vigyázok
rossz kor rossz helyen ne -
most busz fémteste zötyköl
nap mint napi üzembe
csendem szívzajt üzenne
burkolna aggodalma
hogy bőröd alá bújjon
az óvottak nyugalma

bújó tavasz

hajtások ágazásában őrzött
szatírnyomok után settenkedik
az idei tavasz

száraz a szeme
nem fürdet senkit ide sodort
sós tengeri pára könny
bocsánatában

nem előled bújik kipattanó rügyek
gyöngéd árnyékába
egy előérzet elől menekül
az feszíti ami jön

ahogy a darázs érzi meg
az elhasználódott mécsestartóba bújva
a mérgező permet érkezését

kiirtottál egy tündért
suttogja a virágba öntött erkély
védett magasába

száraz a szeme
ez a születés sosem siratja
az elvetélt percekbe
ragadt spermát

hajtások ágazásában őrzöd
szellősuttogásban szatírnyomok
a gyülemlő benyomások

úgy néz őt ne add ki
lélegzetvétellel zsaroló
bordarácsok mögött lihegő
mérges permeteknek

A gyűjtő

Milorad Krstićnek

csíkodból csendcsigát sodorna

elsuttogott az éjjel terve köd

hajnal-park mormol szótagolva

hasadról arcon kuncog köldököd

lefestem mintha rózsa volna

egy minta-cafrang éhe-testbeszéd

alatta sejtelmébe old a

vászonra gyűlő sejtve ez be' szép

csíkodból csendcsigát sodorna

két meg nem érlelt születés között

kuncogná el hogy mindenhez közöd

van ám - így mormol szótagolva

(kötőjel őrzi foszló ép eszét)

ne még ne még ne még kér-lek ne még

engedetlen

...izlandi fotós. Van egy Hollója.

Rávennéd feketén

suhogó tollam, hogy

násztáncot lejtsen.

- az engedelmest venné rá...

engedelmes

Sarah Yeoman: Totem (watercolor painting)

varjúvadalany

oltott dühkezelésben -

meg a nyers húsíz

karmodra ragadt

hogy fröccsen az indulat

íze a csőrig

*

szárnyak verdesnek -

tehetetlen békéd

meggyűrik a tollak

alig várod, hogy

valamelyikőtök

végre visszaüssön

Sarah Yeoman: Line od Fight (nézzetek körül nála)

- legfontosabb rokona a Fekete tollak, amit Bartis Attila egyik regényhősének ajánlottam a Vége című regényéből.

a betolakodónak

Matthew Myslinski: Murder of Shadows

nem hívnak? ne jöjj.

mert ami benned jön, az

veti árnyékod.

- összemarkolja a két álomvers határán az inged (a második alatt további linken az első)
- a tovább-értelmezéshez Robert Holdstock könyveiben érdemes bolyongani, a Mitágó-erdőben, itt az első könyv verse és a róla szóló ajánló
- s itt a második könyv, a Lavondyss verse, és a róla szóló ajánló

gyökere tövén

Alexander Jansson: Grandma's Desk

aztán befordultam az utcába és köszöntem a trollnak
új kantáros nadrágban volt kicsit túlzásba vitte a parfümöt
szerintem randevúra sietett
árnyékok mozogtak az otthonos sötétben
a szemeiket jelző vidám fénypontok alatt
az égről a tágra nyitott Luna
hiányzott hónapról hónapra ilyenkor pislog
de legalább nemcsak hallatszott
látszott is mennybolt lukain át a dallam

neked igazán elmesélhettem volna
most hogy harmadszor kóstoltuk a hordók
öblös örömét a présházban így
az augusztustól részeg diófa alatt

kenyérmorzsákkal játszott az abroszon
a borgőzbe kíváncsiskodó szellő
a pörköltre rátettem a fedőt hogy
ne óvatlankodjanak bele a nünükék
szépen őszült halántéka mentén a délután
mint akinek van kinek
igazán neked




elmesélhetném hogy éltem a város
indusztriális nyomorában ahogy a partfal
üregében a hangyák

vagy tán még inkább ahogy a méhek
ragasztott betonnyál kaptárak szabályos
tornyaiban

ahol az új kútházat a mester nem tehetné
csak úgy a kapunk elé hogy majd kongó
mélységre szereljük

ellopnák vagy ami még valószínűbb
simán brahiból szétrúgná valaki csak
mert ott van

az ajtókat kulcsra zártuk érted magunktól
zártuk minden este magunkra a cellák
ajtaját

rádöbbensz milyen megszokni a
megszokhatatlant hogy aztán hamar a normális
tűnjön lehetetlennek

nem látod a szomszédaid se az óriások
a manók csintalan sem a törpék vagy a tündérek
csinos kedvű népét

nem látod a szelet pedig ott is körüludvarol
de ott olyan érzéketlen vagy mint a lassú létbe 
fogcsikorgó kövek

kaptárak tornya egymásba néz elfüggönyözöd 
előlük magad elől a szférák lélegzettartó
éjhon dallamát




de csak zavarba hoználak vele ha elmesélném
szerintem el se hinnéd hogy élhet valaki a hiány
folyton fojtogató tárgyállapotában úgy
ahogy a tükrökön túl a látomások városa
ahová elvitt a kíváncsiság a mi bajom eshet
naiv vonatán

az utcánk szegélyező meggyfák nem is értik
mit tépelődöm ahogy árnyuk paplanába csavarnak
itt béke van de én magamban
magammal hoztam a tükrökön túli várost
és ezen a tájon nincs hová kilélegezni

hazaérek a nagyszüleim háza az enyém is
az udvar körtefáiról az érés mosolyog
úgy is hogy nem látom a sötétben
a konyhaajtó nyitott fénynégyszögében
táncol az éjjeli lepkék kacagása
itt nincs hová leraknom ezt a zárványt




elmesélhetném milyen furcsa
innen látni hogy ott is szeretnek szeretnének
lehetetlen

és mégis megragadnák a tejút partján nyíló
csókban fogant pipacsok sérülékeny
szirmait

majdnem elhittem hogy élhetnék ott
de persze ide tartozom közénk a tükrök
másik oldalára

ahol a fénynek neve van a szélnek ezer
neve van és a léleknek tízezer egymás alól
derengő bőre

neked akarnám elmesélni mert benned
talán nem vándor vágy fogan az elvetett
magzó meséből

talán sikerül a hajlam alól kiforduló 
nyughatatlan idegent akit hazahoztam az
öledbe békíteni

csak féltelek ki szeretne ugyan melyikünk
életet adni a bomlás túlnanból igézett fémszagú
lehetőségének




a szemedben láttam hogy ennél
izgalmasabb estébe csábítottál volna
de még nem tudod milyen hullámzó
lehetőségek magvát hordozom
bár azt nyilván érzed hogy mélysége van
ennek a bormámor-ízű hallgatásnak

a szemedben láttam hogy kísérlek ugyanígy
haza pénteken át amíg egyszer megkísért
a ne menjünk innen sehová
befogad az ágy ahol én is elkészültem
csillagfurulyák lyukain át összekócol bennünket a dallam
és végre hazahozol és végül hazaviszlek

- van egy közvetlen előzménye, máshonnan nézett, máshova bambuló álomvers, a vonatról 

bebocsátja

"A fantázia persze ki tud nyitni minden ajtót: 

megfordította a zárban a kulcsot, és bebocsátja a rettegést." 

(Truman Capote)

Németh Kriszta
Leica IIIc / Summar f/2 50mm – Kodak TriX 400

sejtfalrésen ki-

fénylő szellemtől rettegsz -

saját magadtól

Zen-fotók: Vidákovich István (4.)

egy vékony csíkon -

alatta fáradt föld és

fáradt végtelen

(A fáradt végtelen is: alattunk. Amióta körülöttünk forog a világ, azóta minden felénk áradó lehetőségnek a talpunkat mutatjuk - forogva a saját fejünk körül, azaz saját szentséges fejünk körül forgatva a világot. Alattunk a fáradt föld és alattunk a fáradt végtelen. Nem az ég üres. Csak az ég is a talpunkat látja. Ember vagyunk, mindennek a tetején. A piramis csúcsán. Minden a talpunk alatt.

Így van felettünk csend. Az ég így üres - amerre nézel ott tényleg nincsen, csak a semmi. Pilinszky üres ege, ami lehetővé tette a személytelen poklát, s teszi most is lehetővé a világ ezer pontján. Nem. Tényleg ennyire szabadok vagyunk, hogy elfordulhatunk tőle; tényleg lehetünk mindenek koronája - csak akkor tényleg nincs felettünk senki és semmi. És tényleg ez fogad: a senki és semmi, ha búcsúzunk.)

Zen-fotók: Haller Szabolcs (9.)

mag-katonák

várják szél-tábornok

bevetési parancsát

gyermek-sereg éh-

piheejtőernyőn száll

meggyökerezni

*

fújj rá - szár ingó

dudorán csillagos űr-

öröm a hiány

eszmél

egyszer csak észreveszed
nem te haldokolsz hanem a tél
egy begyakorolt rutin foszladozóban
amiről nem tudtad leporolni a verőfényt

nézd már! milyen hittel adja át magát
az egyszerű lélek az óraállításnak

a levetett rétegekkel azonos
hámlás haldoklik a maradék téllel
ez most különösen hosszan volt kedves
akad ilyen
hogy ugrásra kész örömről hiszed: ragadozó



egyszer csak észreveszed
hogy a leghevesebb
veled eszmélő lesz élő

az a forma 
az a szívbeli eleven torna
félő hogy veled eszmél ő

hagyd most hagyd üzenet
zakatol benned döb döb döb szívüzemed
nem marad árva

dönthetsz úgy te a bőr
és ő lakik ott bent s ha kitör
na bumm, hát kirepül a lárva



egyszer csak észreveszed
hogy nevetsz - pedig amúgy
nemigen van okod rá
kis híján belesápadtál ebbe a vedlésbe

nézd már! mennyire sokáig tart
átgörgetni a kismutatót
ha magát az óratestet forgatod

ez a tavasz is odakerül
a dolgokhoz
amikhez rosszul fogtál hozzá
na bumm tedd zsebre kis hibával ezt a
gyerekzsivajtól hangos ragyogást

Zen-fotók: Walton Eszter (13.)

Krematórium (5.)

testedre dermed

a kegyelet-ipar

higiéniája

mennyi én-rész

tapad a térelválasztó

szalagfüggönyön?

*

hogy aztán jégről tűzbe -

fertőtlenített

porrá, hamuvá

mindjárt

és akkor összemarkolod
szegények olvasni fogják
mit éreznek majd szegények
akiknek a szemébe hazudtál

akiknek a szemében ott ült
a nem igaz ugye nem és
nem volt benned annyi hogy ne
mondd nem igaz á dehogy

odáig nem odáig nem jutottam
higgyétek el nem jutott nem
belőled csak ez a csalás jutott
szégyelled megnyugodtak




és akkor összemarkolod
mert úgy hozta hogy még élnek
és mégsem a haláluk után
volnál őszinte a sírkőhöz

a többit meg úgyis összemossa
valami ahogy néznek
szemükben nem az ugye nem
hanem valami halogatásból

odáig nem odáig biztosan nem
mit éreznek majd szegények
tudod az a legjobb hogy
még annyian élegettek

képzelte valaki

"Fusson akinek nincs bora..."

nem igazán tudod, hova tennéd
túl nagy és ormótlan és be se fér
talán ha lecsavarozzák a lábait
ha egyáltalán csavaros
csak álltok, még meg se nézted
pedig ez a szerencse dolga:
kezdened kéne vele valamit

az emlékezés tehetsége legalább akkora átok
mint a hajszálpontosan időzített felejtés -
valami ösztönös tiltakozás becsukatta
veled az ajtót
és most kulcsod nincs, nem jut eszedbe a kódod

le kéne ülnöd mellé itt a ház előtt
a hozzá mellékelt állítható magasságú székre
csak sajnos soha nem tanultál meg játszani rajta
(a széket azért beállíttatod)
még öt perc és a szállítók
elunják a toporgást

nincs más hátra, minthogy ezt
a kínos helyzetet a más filmjébe képzeld
(lehet, hogy neked is így képzelte valaki)

legyen a világ legtúlsó felén
egy szelídítés eszközévé
azon a földön ami a földmagon
innen áthúzott egyeneshez 
a legközelebb fekszik

olyan lesz, mintha a talpad alatt borongna

legyen tengerpart
ahova kíméletlenül letették
ahova jobb sorsra érdemes ujjak járnak
ki hozzá
hogy ne engedjék végképp elszabadulni
ezt a jobb sorsra érdemes 
zongorát