gyökere tövén

Alexander Jansson: Grandma's Desk

aztán befordultam az utcába és köszöntem a trollnak
új kantáros nadrágban volt kicsit túlzásba vitte a parfümöt
szerintem randevúra sietett
árnyékok mozogtak az otthonos sötétben
a szemeiket jelző vidám fénypontok alatt
az égről a tágra nyitott Luna
hiányzott hónapról hónapra ilyenkor pislog
de legalább nemcsak hallatszott
látszott is mennybolt lukain át a dallam

neked igazán elmesélhettem volna
most hogy harmadszor kóstoltuk a hordók
öblös örömét a présházban így
az augusztustól részeg diófa alatt

kenyérmorzsákkal játszott az abroszon
a borgőzbe kíváncsiskodó szellő
a pörköltre rátettem a fedőt hogy
ne óvatlankodjanak bele a nünükék
szépen őszült halántéka mentén a délután
mint akinek van kinek
igazán neked




elmesélhetném hogy éltem a város
indusztriális nyomorában ahogy a partfal
üregében a hangyák

vagy tán még inkább ahogy a méhek
ragasztott betonnyál kaptárak szabályos
tornyaiban

ahol az új kútházat a mester nem tehetné
csak úgy a kapunk elé hogy majd kongó
mélységre szereljük

ellopnák vagy ami még valószínűbb
simán brahiból szétrúgná valaki csak
mert ott van

az ajtókat kulcsra zártuk érted magunktól
zártuk minden este magunkra a cellák
ajtaját

rádöbbensz milyen megszokni a
megszokhatatlant hogy aztán hamar a normális
tűnjön lehetetlennek

nem látod a szomszédaid se az óriások
a manók csintalan sem a törpék vagy a tündérek
csinos kedvű népét

nem látod a szelet pedig ott is körüludvarol
de ott olyan érzéketlen vagy mint a lassú létbe 
fogcsikorgó kövek

kaptárak tornya egymásba néz elfüggönyözöd 
előlük magad elől a szférák lélegzettartó
éjhon dallamát




de csak zavarba hoználak vele ha elmesélném
szerintem el se hinnéd hogy élhet valaki a hiány
folyton fojtogató tárgyállapotában úgy
ahogy a tükrökön túl a látomások városa
ahová elvitt a kíváncsiság a mi bajom eshet
naiv vonatán

az utcánk szegélyező meggyfák nem is értik
mit tépelődöm ahogy árnyuk paplanába csavarnak
itt béke van de én magamban
magammal hoztam a tükrökön túli várost
és ezen a tájon nincs hová kilélegezni

hazaérek a nagyszüleim háza az enyém is
az udvar körtefáiról az érés mosolyog
úgy is hogy nem látom a sötétben
a konyhaajtó nyitott fénynégyszögében
táncol az éjjeli lepkék kacagása
itt nincs hová leraknom ezt a zárványt




elmesélhetném milyen furcsa
innen látni hogy ott is szeretnek szeretnének
lehetetlen

és mégis megragadnák a tejút partján nyíló
csókban fogant pipacsok sérülékeny
szirmait

majdnem elhittem hogy élhetnék ott
de persze ide tartozom közénk a tükrök
másik oldalára

ahol a fénynek neve van a szélnek ezer
neve van és a léleknek tízezer egymás alól
derengő bőre

neked akarnám elmesélni mert benned
talán nem vándor vágy fogan az elvetett
magzó meséből

talán sikerül a hajlam alól kiforduló 
nyughatatlan idegent akit hazahoztam az
öledbe békíteni

csak féltelek ki szeretne ugyan melyikünk
életet adni a bomlás túlnanból igézett fémszagú
lehetőségének




a szemedben láttam hogy ennél
izgalmasabb estébe csábítottál volna
de még nem tudod milyen hullámzó
lehetőségek magvát hordozom
bár azt nyilván érzed hogy mélysége van
ennek a bormámor-ízű hallgatásnak

a szemedben láttam hogy kísérlek ugyanígy
haza pénteken át amíg egyszer megkísért
a ne menjünk innen sehová
befogad az ágy ahol én is elkészültem
csillagfurulyák lyukain át összekócol bennünket a dallam
és végre hazahozol és végül hazaviszlek

- van egy közvetlen előzménye, máshonnan nézett, máshova bambuló álomvers, a vonatról