Takács Zsuzsa:
Egy körúti kávézóban
Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban?
Mondtam: koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy,
és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.
Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett, és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki,
hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.
Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban?
Mondtam: koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy,
és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.
Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett, és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki,
hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.
shizoo:
Hol máshol
Itthon, derengő tükörben nézem, ahogy
beszélgettek. A reggel ködcsipát töröl a
parkon túli erdősáv maradék lombkoronájáról.
Nem szólnék bele... hogy megint milyen
élénk illatot lihegnek a szoknyácskákkal
kitakart combközök. Hogy ocsmányul rakott
tömeg-közlekedőedények zötykölése közben
is mennyire lélegezhető - hát még két keréken.
Tény: a múltak sepretlenül rohadnak, nejlonzacskó és
üvegcserép között keresem a járható sávot - és
tény: én se tudok már minden defektre mosolyogni.
Ezért nem szólnék bele - nem elsősorban
azért, mert nem vagyok ott. Fedél alatt
olvasom fedetlen fővel a hitelesített tanú, a te
ponyva alatt is ázó szavaid. Érzéketlenségbe
csomagolt lépők és leépülők távlatába ülve
ahogy egy teraszon kicsomagolod magad.
Nincs elég bajod? Leülsz, lehalkítod a
fehér bot kopogását, pedig te is pontosan
tudod: a Vak Remény nemcsak álmodozó
felhangosítható hallucinátor, amolyan senkinek
sem ártó mit-bánom-én - alapvetően Csalfa is.
(A Könyvhétre megjelenik a költőnő összegyűjtött verseinek kötete...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése