Félálomban

Csak a hajlam. A nyomorult mesehajlam.
Mintha madárdal
festené át a hajnalt, a gépi csatazajban -

ez itt berreg, az ott zörög-csörög,
figyelmet és koncentrációt
oszlatnak olajtól nyákos, pajkos ördögök.

De a vágy, hogy csaknem olyan regény
legyen a reggele
mintha présházban, hullt múlt Öreghegyén,

tőkék közt motozó, megrögzött meseszéllel,
az nem múlik.
Azzal a csikorgó hangyaboly nem ér fel,

amelyben él. Holott így mesébe elcsalt távlatok
mérgezik komorrá,
s nem a szétnyikorgó gépzajok a holnapot -

a mérce élén ködlő álom-távlatok
hizlalják éhét;
mintha várnák képzeletben ízlelt párlatok.

Csak a hajlam. Az a nyomorult mesehajlam.
Nem hagyja nyugodni
a zajban.

Lekapcsolt utánfutóval

Huszonöttől huszonötig
mintha kétszer vonták volna deresre
ugyanazért a hibáért.
Októbertől októberig - két éven át
napra pontosan, talán órára pontosan
ugyanakkor hibádzott valami
a tovább gördüléshez.

Huszonöttől huszonötig
hétszázharminc bolygónátfordulás -
olcsón megúszta, talán mert olcsón
is adja magát - ha nem
ajándékba, akkor áron alul.
Generációs probléma: szégyell kérni,
ezért alul kér. És pont ezért hónap
végén is rendszeresen
kérni kényszerül.

Szerette volna azt hinni,
messziről kalandnak látszik
mert szerette. Pedig messziről is sokan
kiröhögték. Hiába ment, nem volt
menő. A menők ülésük magasából anyázták
mert útban volt. Egy szűk rétegnek
legalább bátornak tűnt, útfélre
tolt lovagnak, de igazából ők is azt
gondolták: vénségére meghülyült.

Huszonöttől huszonötig
azaz hát szintén csaknem napra
pontosan negyvennégytől negyvenhatig.
Tény, hogy későn vette a bátorságot,
hogy úgy legyen a szelek rabszolgája
ahogy akar. Megszólalt benne az
eltemetett vers - rettegi is, hogy most
majd elhallgat megint, ahogy a szó
forgatása közben nem gördül tovább
verejtéksós választása.

Úgy hiszi, eztán így utazik majd: lekapcsolt
utánfutóval. Nem a teher hiányzik
majd, hanem amit jelent. Akkor is, ha jó
helyen lesz - vagy legalábbis fedél alatt -
úgy utazik majd, mint aki hiányos.
Persze lemorzsolódik róla
ez is idővel. Vagy felülburkolja megint
a háj. Valójában amit jelent, azt sajnálja benne:
a maga álmodta kudarc
semmire sem hasonlító ízét.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (9.)

Leülsz védett zugodba este és megértenéd
ami csak úgy körülcsobog. Védett zugod
fogalmak épülésének maga előtt tolt rejteke -
tudod, hogy nem védett és nem zug, de téged
megnyugtat. Annyira otthonos a szőnyeg
mintáival, amelyen gyermekkorodban
versenypályát álmodtál a katicabogaraknak -
amíg szüléd olvasta örökül hagyott
lámpája mellett a megtartó betűt, hogy
ami körülcsobog benneteket, az ismerős,
formált és biztonságos lehessen.
Olykor félve húzol ki az egyre bővülő,
nyomásálló betűrendből egy könyvet,
hátha a tartalom átszakítja a finoman kimért
szerkezet fegyelmét - hiszen elboríthat az égből
csorgó megfogalmazatlanság, olyan könnyen
lehet erősebb a megértés vágyánál a teljesbe
olvadásé. Merthogy a megértés vágya is fullaszt.
Tudod, hiszen előre látod, ahogy a széleken
megint köréd pöndörödik a könyvtár,
zug lesz, valóban rejtek és
mint egy búvárharangban, úgy kerülsz
nyomás alá - ha megerednek az özönvizek,
a csobogásra menetelő ösztön ha elborít -
ha beszorulsz megint a levegőtlenségbe,
mint gyermekkorodban
amikor véget ért.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (8.)

Jól nézd meg a kút kávájáig érő
árnyékvegetációt - ezt a kutat gyakran vonja
el a fénytől valamelyik szomjas
pajtaszitakötő. Lejárnak ide inni,
meg összekapkodni a zsákbatermő
kalászos-félét. A széna
a madárijesztő és a pajtabogár
legfőbb építőanyaga is ilyenkor
diffundál a testbe, amelyik
ha jóllakott és oltotta a szomját
felrepül kondenzcsíkot húzni a többi közé.

Jól nézd meg ezt a sajátságos
szokásos összetettségű biostruktúrát és
gondold végig, mennyire sérülékeny
szépségű életrendbe fonódik;
mennyire széles és gyakori szárnycsapásokkal
és meddig tartható fenn.
Nem is beszélve a ragadozókról, amelyek
előszeretettel csapnak le a lebegésre,
a községrigóktól a mezővárosvarjakon át
egészen az oda se nézve életteret ellegelő
iparvárosokig.

Jól nézd meg, mintha te is
innál egy kortyot a múltnak kútja
árnyas-hűs vizéből,
amelynek mintha nappal is
látszanának a tükrén az egykori csillagok.

Egy Portfólió apropóján

ahonnan és akinek: http://drazse57.blogspot.hu/2013/10/luxus.html
s amiért: http://drazse57.blogspot.hu/2013/10/szeglet.html

Ha hagyod, akkor beleépül
a hajlékony ritmusok lassú növényi
nyújtózásába az égetett
tégla is. Sorsa lesz, mint neked,
vagy a borostyánnak. Úgy lesz
örökkévaló ahogy az élet általában -
egy-egy észrevett pillanatban az
íriszeden.

Majd kipúposodik idővel, kiesik
önmagából - amennyiben a forma
önmaga. De ez a beletartozás
biztonsága is, hogy ami megragadható,
az elporlik a kezedben. S eközben
- tőled, önmagától - bársonyos
bordó, cinóber, kármin hervadással
köszön el.

Ha hagyod, akkor beleépülsz
a hajlékony ritmusok lassú érésébe
minden hurcolt örökké való
vágyaddal. Mindent a látványnak
adsz, hogy megragadhasd, és
egyszer csak boldogan fedezed fel
ahogy a fojtogató miértek helyett
berendezkedsz a miképpenbe;

s onnantól
nem a rögzített sorstalanság tárgyait -
hanem a látvány
örökkévaló gesztusát fényképezed.

Négy égtáj

A szabadságod
bizonyos - míg választhatsz
hogyan alázkodj


aki szeret, kín
morzsájába paníroz -
így lesz jó ízed


aki visszatér
ne kérjen - nincsen szavad
a maradókról


hajnali ködként
mélyülsz - mielőtt fénye
végleg feloszlat

Pénteki szonett

                                                     gyomorkeserű nem pont Izabellának



a füstje fojt. nem a világé. az úgy-amennyire
rendben van. míg kerítésnél macskát fényképez
az éjszaka. amíg a bimbó nevetése fénnyé lesz.
amíg bárki kedve bátran rátelepszik a semmire.

a világé ennyi. én lettem közben ennyi se.
nem szabad keverni a szezont a fazonnal.
nem nyújtóztatható ki a kedved szerint azonnal
egy másik élet könnyű szívvel képzelt hübrisze.

érző hamu. hogy mit érez, az még kérdéses.
a füstje fojt. a következő holddal
eldől, lesz-e érem, lesz-e másik oldal.

a füstje fojt. már csak parázslik. légbe foglal
belélegezhetetlen légbe. megmérgez.
nem a világ. a magam tüze ért a végéhez.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (7.)

baldachin míves

oltalma alatt csobog

körül az álom

Szent-Iván éji

dunna alá fészkeljen

velünk a hajnal

meghitt helyedként

ágyazz várakozásba -

ha végre felértél

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (6.)

Amikor a Víz lassan összecsukja
a Lég lehetőségeit
pedig örökkévalónak tűnt a lagúna -
ahogy minden kifinomult
magával vonszolt szépségével
együtt a szárnyakat
a mélység összecsukja

elbitorolt teljességünk ahogy
bluggyan a Vízözönbe

úgy formálódik ilyenkor a határon
valamiféle Noé bárkája -
tágra tátott megmentő
emésztőrendszerén túl
a következő elízium
ígéretével.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (5.)

ahonnan jövünk, az tiszta, mint a tekintet
amit kíváncsiság vezet
az elmerült figyelmet követelő
kis bonyolult részletek
telítenek


amíg aztán éhébe vonz a hús
a zsír a kenyéren, a hagyma
fokhagyma, citrom, a méz forró teával,
de legelőször az alma
édes öle -
                ó, tarts meg, teremtőm


így születik meg édenből és húsból és szellemből
a szemhatár


ami túl sokat evett belőlünk, az visszatér az anyagba
legyen bár szellem, lélek, vagy állat -
ami éhezett, az visszatér az
anyagtalanba
legyen bár
szellem
lélek
állat.

Beszélgetés egy Renoir-képről

inspiráció: http://nataliedanaisz.blogspot.hu/2013/10/renoir.html

natalie:

 A kis Romaine Lacaux kisasszony

                         1864. olaj, vászon

                          (Cleveland Museum of Art, Cleveland)

velük szaladt még, nyurga lányok hadával,

gömbölyű, eső áztatta réteken,

szoknyája harangként bongott fémesen,

messzi-szemünk úgy látta, mintha szállna

itt léte halvány rajz, erőtlen árnyék,

ami él, a távol, fényes erdőt járja,

ott hangák hangja tűnt mesékbe zárja,

mert ezüst ott lenni, és minden játék

átnéz e percen, mint rozsdálló rácson,

mibe lelke-szárnya beakadt egészen

rétek úsznak szeme zöld tükrében,

hol várja őt az álom, könnyű sziromágyon

rózsatépő hirtelen-kezét ölébe rejti,

bentről kutatja fények tűnt varázsát,

nincs már, mi kötné lelke indulását,

az égő szirmokat csendben most leejti.

shizoo:

idő nem éri

legyen halvány - bár inkább ragyog szerintem,

elégedett kis fényes pillanatsziget

a tőle rabolt idő önként vállalt szünet

amíg (kis felnőtt) így ül ámuló szemünkben;

nyilván annyi ragyogását nem rejti remek

ecsetvonás sem, ahány tiszta és

ahány csibészes-pajkos arckifejezés

nem érinti e képe által a tekintetet -

átnéz e percen, rajtunk, önmagán néz

keresztül - hová csapong a kelte,

szeme zöld tükrét ki és hogy érdemelte,

nem szemünk láttára lett élet-egész;

szirmot rabolt, a figyelmünket kéri

a foglyul ejtett pillanat emelte

kötésben mégsem lett fogoly a lelke -

piros szirmát idő immár nem éri.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (4.)

Lehet hogy a Föld

egy megszilárdult bőrű

tűzbelű állat?

Kerüljön kívül

a tárgyak kisbolygó
öve - a láthatár.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (3.)

                                                                        (Héloise és Abélard)

Mi vár a szűzre?
Mármint a nemiség csömörig zöld fürdője után
ahová akár vissza is fejeselhet
ahányszor csak akar.
A számtalan lépcsőfokon megélhető
annyiféleképpen berendezhető tér,
a tárgyak üres helye -
Vagy csak az alma (megint)?

Vagy a remény, hogy valamelyik kijáraton túl
értelme van - hogy lesz neki teteje?
Hogy talán csak a kamasz égbolt ennyire
kilátástalanul csillagtalan?

Mi vár a gyóntatóra?
A kiáradó nedvek és a homok aszkézise,
a keleti és a nyugati sarok,
a tűz helyett a föld elemi szemcserészecskéi,
a lég helyett a víz elemi beleolvadása,
a kétféleképpen fullasztó
tapasztalat ollózó combjai

között?

Imazsámoly, Biblia,
feszület az örökös feszüléssel:
Mi vár a gyóntatóra, Uram, miért hagytad el őt -
nyaldosó combok közé az ima pislákoló
mécsesével miért?
Kétféle, de egyformán nyeldeklő
nimfomániás és frigid bizonyosságban -

hogy rémületében a valójával végre
csak a te valóságodba kapaszkodjon?

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (2.)

A hullámban feltoluló tekintély
ritkán öröklődik. Egy-egy megfagyott
pillanatra megnő az ázsió, kinyílik
a távlat, vagy mondjuk a rálátás - oda le.
Elemel az ötlet, hangyaszorgalom, és a szerencse -
valójában a kapcsolat, az előnyök
gátlástalan igénybe vétele és
a könyörtelenség.

Ezért a fagy. Gazdagnak aranyparti
strandon is dermedt télszíve van - máskülönben
elfogy. Elosztogatja magát.
Nem képes a más tetejére
tolulni, ha felenged. Ahogy
az örökösök sem - a szerzés edzett
keményített fagyszíve helyett a
közöny porcelánketyegője törik
el bennük, porlad, avagy olvad.

A hullámban feltoluló tekintély
ritkán öröklődik. Nehéz oda fel
vonszolni a hétköznapok súlyát
nemzedékeken át. De ha sikerül, az
maga a megfagyott idő.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (1.)

Nézd meg jól ahogy katicatempóban a
rálátáshoz érsz: így létezett korokon át a falu.
A szükséghez képest ennyivel
több kenyér, tej, őrlemény, eper,
disznózsír, hagyma és köszönet termett -
a felesleg, amit elzabált a város.

A hullámban feltoluló tekintély alapja
olykor csutkává fogyott, a
nem billegő morzsáig akár - tűzelhalás
zabálta almáskert koldusává,
vagy a saját úrhatnámság
tűzelhalásának koldusává így csutkállhatott
a helyimenő nagyvagyon.

A vékony törzsek bokros baldachinja alatt
jobbára két istennek áldozott a falu:
az Úrnak és a Pálinkának. A Pálinka a
nagyobb isten. Ahogy a dugó kihúzza magát
ez a valóság szaga az idillben.
Így létezett korokon át a falu, de
mára a baldachint kivágták és még nagyobb,
könyörtelenebb egekbe nyújtózik az
Úr, meg a Pálinka...

Beszélgetés kútmély fényben, árnyékban.

Győrffy Ákos:
Belső hegység
                (Márianosztra, útközben, május)

Kínai csésze az ég. Pórusain átfolyik a fény.
A kút, a kúton a rács. Nézünk le a kútba, nagyon
mélyen a víztükör. Ott lent úsznak a felhők,
alulról is szűrődik fölfelé a fény. Arcunk a rácson.
Kavicsokat dobálunk bele.
A füvek imádsága alkonyatkor. Két arc néz le a kútba.
A zárda, ahogy az lehetett. A vadrózsás belső udvar,
virágágyások a kút mellett. Négyet kondul a kis torony
harangja. Jézus jegyesei, az érintetlenek.
Csöndben ülnek a kőfal árnyékában, tekintetük
a virágokon. Vagy követik a lassú járású felhőket,
ahogy csak tiszta szem követheti az égi mozgásokat.
Loccsan a vödör a kút vizében. Ahogy én képzelem.
A vödörben úszó felhők.
A két arc a víztükrön.
Az arcunk.
Az arcunkat megtartó fény.



shizoo:
...árnyékot vet
                     (Budapest, Külső Thököly út, este)

Az ereszkedés árnyéka
este, ahogy az a lassan 
lepergő levél a földig
ér
test és árnyéka egyesül
a ferdén eső alkonyati fényben.

Itt még a fény is úgy esik
a szemedbe, mint
a lepörgő levél a saját
árnyékába.

Nem kondul harang és nem szűrődik
át rajtad mint kút vize ujjaid között -
mégis

bármi lehet ima, attól, hogy látod.

gyújts lámpást. Nem látszik a szemed, Danaisz.



zene a vershez:

Ugyanabba a folyóba

                      (előzmény itt és itt)



otthonos örvény -
ebben a sorsban úgy tűnik
nincs másik folyó

Ballada

kokas volt ma vacsorára
felrikolt a vér a szájban
kukorikol fel a vére
csomózz békót a kezére -

kukorikol fel a vérben
nem alázza sem kötözi
addig fogasd le míg eszik
míg a híja köti kezit -

kokas volt ma vacsorára
bolond likbul bolond szél fú
mer az többé nem békózza
kezét a szó nem csomózza:

kukorikol hogy mi dolog
savanyítni úgy el a vért
hogy az ura fulladásig
békózza az akarásit -

hallod- e úr, kokas rikolt
él az élő, nyugszik a holt,
ne etesd a vérrel az kit
éhe lakat mer' elrekít!

úgy lakatod mint kokasod
vele tömjed majd a hasod,
kukorikol fel a vére,
csomózz békót a kezére!

mer a házod ha mi magas
föléri a veres kokas,
hallod-e úr kokas rikolt
arra riadsz te vagy a holt!

Advent felé

A múlt vetülő árnyéka üzent
üres jászol emléke, a csend
az üres ég árnyéka az est
mélybe csobbant emlék, nem ereszt -

ha nem szoktatjuk hozzá a szemünket
behunyt szívbe érkezik az ünnep.

Készülődő árnyékra ha kész
maga sajgó emléke az ész,
az üres ég árnyéka kövön
mélybe csobbant emléke köszön -

ha nem szoktatjuk hozzá a szemünket,
behunyt szívbe érkezik az ünnep

A 'még vetülő árnyéka a 'már
az őszi reggel emléke a nyár
az őszi este árnyéka a tél
a téli ember emléke, hogy él -

ha nem szoktatjuk hozzá a szemünket,
behunyt szívbe érkezik az ünnep.

Nem a mélypont, ami megítél!
Üres égbe érkezik a tél,
a hiányba sír bele a gyermek
hunyt időbe hozza a kegyelmet -

ha nem szoktatjuk hozzá a szemünket,
behunyt szívbe érkezik az ünnep.

Profán hármasoltár

1.

Amikor abbahagyom, onnantól lesz nyilvánvaló

hogy kudarc. Hogy az volt. Egy fikarcnyi sors, amit

abbahagyok. Mert abba kell. Hiszen

kudarcba fulladt.

És mintha életen belül reinkarnálódnék – elfelejtem

ami kudarcba fulladt. Nem dolgozom érte, csak

leesik rólam. Nem emlékszem, mert elfelejtődik

magától – egy másik élet volt, folytathatatlan

és innentől nem is az enyém.

Lehet, hogy ezért nem ér véget, ez a verseket

szélbe és esőbe kiabáló

dühítően ösztönös és a felnőttek jelenlétében

folyton zavarba jövő kamaszkor?

Mert minden átesés az újabb életbe újraindítja

benem az érés kínnal rakott kezdeteit -

amikor mintegy törli a kudarccal a felszikrázó

napsütést is az újabb kis halál?

2.

Olykor szembejön velem a kis halál előtti

másik életből valaki. Aki nem érti, hogy lehettem

ennyire hűtlen. Barát. Szerető. Társ. Vagy

csak a szemközti munkaasztal másik rabszolgája.

Hűtlen a telifüstölt kollégiumi szobához,

a tóparti tetőtlen kunyhóhoz, a szélcsendhez,

a nádas halszagához – az elérhető távlatú hegycsúcs

oldalán vízszintesen száguldó hópelyhek erőszakához,

az együtt megélt napégetéshez. A szájtépések

felszikrázó, elektromos ízű éjszakáihoz. Legyen akármilyen

dokumentált, leírt, hiánytalan az emlék

a világban, vagy a másikban aki éppen

szembe jött velem, nem emlékszem. Nem úgy – elsőre sokszor

nem is tudom hova rakni őt magát sem.

A kis halál előtti élet másikát. Nem érti. Látom a szemében

ezt a nem értést. Látom, ahogy elrak. Ahogyan

mindent megtesz majd, hogy a sérelemmel,

amit a bennem terjengő hiánya épp okoz, végre

ő is elfelejtsen engem.

3.

És közben előre elköltöm a holnap bevételét. A manna

biankó csekkel fizetett élvezetében lebegek. Majd

holnap megadom. Vagy hétfőn. Valamelyik hétfőn.

Amikor megkapom azt, ami jár. Azért a tegnapért, amit

tegnapelőtt költöttem el.

Ez az örökségem – a holnaputáni manna ára, ami

tegnap fogyott el. Előre élek, min egy beteljesíthetetlen

ígéret. A bizalmat fogyasztom el. Bizalommanna.

Mohón, és gyorsan falom, mint általában a szégyent.

Megtapad mégis. Zsírba forgat.

Egy ártatlan, abban a pillanatban elharapható

körteízű tavaszra vágyom. Amikor

nem jön el értem az újabb kis halál,

amikor téged sem felejtlek el -

a lázas növekedés közben elfogadom

a lassú, helyén való elfonnyadást és azt eszem

amit elém raksz. Élet.

Birtokos szerkezet (szédült pille)

                                              Biedermann Izabellának




Enyém a látvány amit befog a szemem
és amit belőle értek is - enyém
a szó, amellyel mintegy hangba emelem
enyém ez is: a formált vélemény?

Enyém a szem, mi kitépi a fösvény
látványból a távolt. A távol is enyém,
ahogy a talajra taposódó ösvény -
vagy ez a pille itt kezem fején?

Enyém a látvány - vagy úgy teszek én
mintha enyém lenne? Befogja szemem
a moccanást a bal kézfejemen,

ahogy árnyékot a kelleténél több fény -
enyém, ha ezt itt örökbe kötözném?
A bal kezemen pille szédült mámora pihen.
                            

Kérdéses

Tölts-e teli olyat, ami kiürít?
Építs-e egymásra olyat, ami rombol?
Szegd-e szélét, hogyha közben foszlat
(s még vádol is, hogy mindezt te okoztad)?

Gazdagítsd-e azt, ami szegényít?
Nyisd-e ki azt, ami téged csuk be?
Mosdasd-e, ha rád keni koszát
(mi csókja közben mérgezi a szád)?

Add-e éhed annak, aki lezabál?
Add-e szárnyad annak, aki toll-foszt?
Égesd neki áldozat-magad
(ha már most fújja szét a hamvakat)?

          Nincs válasz a fényben forgó sárhoz.
          Fogalom, mi pontosan határoz.
          Minden sejtben egymással határos
          létezésed sosem gazdaságos.

          Add, miközben elfogyaszt -
          kínáld fel magadból azt,
          amit csak ér (úgysem marasztal
          őszöd, csak zörgő haraszttal);

          amid csak érhet, mondd: "vigyed",
          eméssze dobbanó szíved -
          fogyjon el, mi úgy se volt
          soha a tied.

Napraforgóm

találtam egy hangot olyan árva
egy szál magában a csendbe bezárva
olyan szép sárga

találtam egy képet éppen olyan
mint amilyen - de hidd el komolyan
mint part s a folyam

találtam egy magot a többi közt
éppen kitölti a neki nyitott pici közt
ha röppen ne kötözd

találtam egy színt az égen át
bámulja itt lenn a folyóban önmagát
virág az illatát

találtam egy szempárt ami éget
egészen véletlenül szemeltelek ki téged
rád leltem - ez a lényeg

találtam egy betűt is mielőtt
elültettem volna hogy kibírja az időt
e vers belőle nőtt

Atlaszocska

Feladni könnyebb
volna. Holott a fel
mást sejtet. Könnyebb
volna le adni, de
leadni épp hogy
nehezebb.

Ezek a pontatlanságok
a nyelv bölcsesség-
térképének szakadékos szélén
mint a szakadások
lobognak a csillagok
szelében -

feladni könnyebb
volna, ha elfogy alólad
az ismert, a rajzolt,
a jól navigálható határán
ha elfogy alólad
a térkép,

fel adni könnyebb volna.
De pont ezért
próbálom úgy tartani, hogy
ne vegye ki senki a
kezemből - fentről.

Mert amit tartok, az
végképp nem fel
való.

Órák (Woolf, Cunningham)

inspiráció: http://norahblogja.blogspot.hu/2013/10/semmi-nem-tortent.html

                                                                Tímeának


Csak azt a pár virágot Richardnak...
a virágárus sem értette meg
hogy mit akart az egykor - annyiszor -
elhagyott gyerek.

Azzal a sok szóval. Róla, rólunk. Rólam.
A virágárus nem értette meg
miféle dallam helyett szakad meg
és miért pont ott az a szólam.

Azzal a sok szóval, ami nem sikerült. 
Ahogy az élet. Az elhagyó, az elhagyott anya.
Ahogy a végén önként a fénybe lép
tekintete rám eső aranya.

Nekem arany volt. Még ha soha nem 
kaphattam érte. Csak a szót. A rózsa
tövisét. Hogy ami ünnepelné
az gyászba koszorúzza.

Akartuk hárman az eget. Csak úgy
a háttérben. Egymás tekintetében
tagadva meg az érzéketlenséget -
akartunk az egésztől észrevétlen

csak úgy lenni, és ha nem muszáj
semmit se tenni. Semmit se máris.
Csak olyasmit teremteni, ami
múlandó, és triviális.

Csak azt a pár virágot Richardnak...
a virágárus sem értette meg
mit akart az önmagától is
elhagyott gyerek.

Beszélgetés angyali üdvözletről

inspiráció: http://nataliedanaisz.blogspot.hu/2013/10/angyali-udvozlet.html



natalie:
ahol az angyal állt

most már nem állhat
e dermedt pillanatban
senki, közéjük


shizoo:
ahol

érintés nélkül
érintés - méze nélkül
a méze íze

Ligeti véset

Marad így. Maradnak így.
Belekiabálások a világba.
Haragudj. Vagy ne haragudj,
mindegy. Belevésem a faágba.
Csak a hanggal. Alig a hanggal.
Ez a belekiabálás suttog.
Haragudj. Vagy ne haragudj,
ha a titkod.

Kiteszem. A szívet kiteszem.
Átnyilazottan. Ámori minta.
Haragudj. Vagy ne haragudj,
de bennem megfullad a mintha.
Ha csak a hanggal. Alig hanggal,
bele nem vésem. Vele nőjön.
Haragudj. Vagy ne haragudj,
ha előjön.

Marad így. Maradnak így.
Fejsze, a fűrész élén amíg egy nap.
Haragudj. Vagy ne haragudj,
szerszámok a vésetbe harapnak.
Nemcsak a hanggal. Hanggal alig -
de addig nőjön, vele nőjön!
Jele így az időmön domborodik,
és az idődön.

Tükörálarc

Dermedni kell a tükrözéshez
a képet tisztán visszaverd -
dermedt, amorf folyadék kell,
nem jó, ha kristályrácsba fagy
mert megvakulva túl revés lesz -
s ha folyik, folyton szél-kevert
hullámokba omlik el
a tiszta kép - dermedt maradj
hogy visszaverd az ostromát.

Dermedni kell a tükrözéshez
a trükkje az, hogy megragadjon
és ne eresszen a pillanat;
de védve ám, hogy ne ragadj
benne - pont egy-létezés ez,
bened hogy nyomot ne hagyjon
eltorzító hullámosat
statisztaképp dermedt maradj
s ha kell, hát add az ostobát.

Dermedni kell a trükközéshez
csak elsőre önkéntelen -
amorf, csurgó folyadékod
felidézett emléke vagy,
filmszerűen pontos, éles -
de önmagában színtelen
rész nem vevő, akár a zagy;
meredj csak így - dermedt maradj
míg látszanak, majd lépj tovább.


Dermedni kell a tükrözéshez
hercegem, majd folyni el
hisz voltaképp nem érdekel
mit tükrözöl - dermedt maradj
míg tükrözöl, majd lépj tovább.

Haiku blues (2.)

                                (értelmező segédlettel)


...az első lépés
reménytelen kísértés
félre így vezet
               (tudidadajdídadadam - szün.)
hisz nincsen ajtó
bezárt, szívet szakajtó
ütve zörgetett -
             
hisz nyitva vannak
üvegszemén Tihanynak
mind az íriszek

hiába őszül
vad szisszenő idő szül
nézetet neked...

Izabella ideje

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2013/09/inter.html




a saját időd gépi
mutatója nem bírja
sokáig veled

mert a gép a világ idejéből
formálná a tiéd -

de csak míg 
szilánkra nem robban 
a számlapot takaró kristályüveg

onnan a világ teli el
a szíved idejét.

Közös álmok

benne lakom az 

elképzelt meghittségben, 

mert belesimít 

gyermekkorom földszagú

mézes otthonossága.

*

közös álmunkból,

éberségnek csúfolt vas

delíriumunk

 fémes hidegéből nem

vesz ki - de élni segít.