Ballada bűnről, tájról.

inspirációja: http://moly.hu/karcok/230442



Mint távol, szittyós réteken vonatfütty
sípolta varázstörést, emlékeztetőt –
lebarnult kezemmel hessegetném
a víz fölé borult felhőidőt,
homályos távlat ül el a vidéken,
szertelenül összegyűr a köd
mocsárszagú, elbomló Tüskevárnak
mint koronatanú – úgy köszönök,
mert bűncselekményt terjed a homály:
el sem kezdődött, s elmúlt a táj.

Elrohanó pontba gyűrt párhuzamost
- mint végtelenbe - kísér a táj ezer szeme
hangya, nádirigó, megtapadt nyúl
ragasztja mind a fütty rémülete
mozdulatlanságba - a táj így visszanéz rám,
szigorúan, vádlón, élesen,
mocsárszagú, elbomló Tüskevár lesz
tanúja, mint gyűrődik pontba életem -
mert bűncselekményt terjed a homály:
el sem kezdődött, s elmúlt a táj.

Nincs megtisztelőbb, hogy láthatom -
fogdoshatom lebarnult nyárkezemmel
ahogy külön kerül a fájdalom,
a táj, a sín, a benne álló ember.
Homályos távlat hogyan veszi el,
hogyan rejti el a pislogásba -
tanújaként, hogyan fogy életed
tájba, bomló ködbe, égi másba -
mert bűncselekményt terjed a homály:
el sem kezdődött, s elmúlt a táj.


Lásd, varázstörés ez. Hogyan dadogom
a tudott titkot - titkom, ami fáj:
bűncselekményt erjed a dalom,
el sem kezdődött, s elmúlt a táj.