Pázmánd, 1975.
Ez még nem az a nap.
Pedig úgy emlékszem, rettegtem
attól a büdös, zajos, agresszív
szemével egész éjjel bámuló
olajkályhától.
A kályha fehér, klinikai testén
hamar nyomot hagyott a
benne dübörgő kohóhő.
A füstcsöve se állt jól.
Nem állítom, hogy már
akkor felmérte volna a gyerek
azt a másképp nyers erőt -
a fával fűtött
samottkályhához képest a
Triász fogainak csikordulását.
De ott kezdődött az olajtól
való egyetemes undorom, ami
kiterjedt a szénre is, mikor
megéreztem:
a szén beszáradt olaj.
Föld kincse, Ugyan.
Fekete arany. Ugyan.
A jelzője se áll jól.
Ez még nem az a nap.
Amikor minket is beforgat
a kiforgatott nyers anyag helyére
a saját mohóságunk.
De érzem: eljön. Hogy majd egy
másként szerves élet bennünket is
megpróbáljon kiaknázni és
újragyújtani -
hogy lobogjanak mérges
kályhaszemekben
engesztelhetetlen, beszáradt éheink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése