Zen-fotók: Nakamura Junichi (21.)

csiga ébredj! az irány jó:

felfelé - a kérgen

a fényig.

sokáig féltem. hogy elfogyaszt -
és csúsztam amerre...
halogatott döntések nyálkája mutatott rám, és
a követhető csík, amit hagytak.
a kötelező felejtés ringat
amikor mindent behúzva alszom.

de felszáradok. hamar. üres házam
széthordja a táj. így is csúszásom foszlik
akár a mesém. elragadó szél visz a hátán.
gyökerével felszív a növény.
madárgyomor emészt. mindegy a forma:
vacsora vagy üvöltő erdőtüzek nyomán a
talajba égett minta. oltott mész.

s ha mégse. ha nyomot hagyok
csak mint a rokon ős. a végképp meszesült
préselt csigaváz, mértani szépség -
nem látjátok bele: csúsztam amerre...
hogy milyen sokáig féltem.

mondjátok! akkor nem mindegy?

oda. fel. félelem ellen az utolsó
vékonyka ágig -
aztán hadd fürdessen a fény.

Aszfaltszelet fény - Tárnabontással

Első pillantásra. Ezen a képen minden általunk való - csak talán egyedül a víz nem, az tán eső. De az aszfalt, a múlt gurulható préselete, a tükröződő, pillanat-álljba képre fagyasztott fények a mi szüleményeink - részünkről lettek, részeink. A mi részünk - annak a hatalmas változásnak a leg-vegytisztább leképeződése ez a kép, ami az összes belakott kultúrtáj jellemzője: nélkülünk már nincs egyensúlyban. A mi részünk: ezt a műbőrt mi húztuk a talajra, az élő talajt mintegy felülről bekoporsózva, hogy suhanhassunk a mindegy-honnanból a bárhol-ugyanolyanba. A játszi fények éles magvaihoz mi gyújtottuk az elektromos tüzet. Ez a kép a mi felelősségünk.

És közben gyönyörű. közben a színek olyan gazdag zabolátlanságát tudja, amit a hím páva tollazata nyaktól a hátig, az elfolyó láva megdermedés előtt, a késő esti sekély tengerfenék - azzal a mélységet sejtető kékkel -, folytonos változásban, ahogy a fényforrások suhannak. Meg se próbáltam először ezt a kettősséget, maradt a rész és minek a része - hiszen amiből lettünk, aminek mi vagyunk az alkotórészei, abból a képen semmi nincs. A felélesztett gólemnek, vagy tán gigászi homunculusnak (amelynek ütőerei az autópályák, idegcsomói a nagyvárosok, amelynek éhe fonnyasztja a vidéket és végtermékei szennyezik), a felélesztett szörnynek (aminek minden vívmányát annyi örömmel használom, pont most, itt, a billentyűzet előtt) mi nem a részei vagyunk. A teremtői, akik eljátszva a gondolattal istent teremtettek maguknak (hamis a távolítás: teremtettünk, magunknak...)

részünk csillámfény-nyálka;

fedné, aminek

részei volnánk

De közben gyönyörű. Mint az ipari városok környéki fémpor-vörös naplementék. Valahol szerettem volna ezt a gyönyörűséget is versbe foglalni, az éhséggel együtt - vagy legalábbis azt el nem tagadva. A kép gazdája nem szereti a nyálka szót - de nekem pont e kettősség okán kellett ez az enyhén alluzív kifejezés, hogy maradjon, ami ellenpontozza a kép kétségtelen szépségét, az éjszakában, amely tőlünk és az esőtől olyan felejthetetlenül fénylik; a sötétségben, amely a fényeinktől mélyül, s amely a végén úgyis velünk lakik jól, amikor felzabáljuk, beburkoljuk, lebetonozzuk és teleszemeteljük létünk utolsó forrását is - és amely nem a mi időléptékünkben, de persze meggyógyul, ha megszabadult a általunk dübörögtetett gólem-homunculus szorításából.

éj gyomrát tömi

rákent csillámló nyálka -

aszfaltszelet fény

Nem vagyok velük maradéktalanul elégedett... még hiányzik belőlük néhány réteg, néhány momentuma e képnek. Még visszatérek ebbe a csillámló éjszakába.

Teljesség-átiratok (15.)

képek: Paul Kirchner

Az eszme-idő

A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszmeidő. Egy ember élete az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik. Homályos, felelőtlen tetteid az eszme-időben mindig „ifjúkoriak”, érett, felelős perceid pedig „öregkoriak”, független attól, hogy húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.

ezt a szemtelenséget!

bennem lüktet az

összes (arany)kor...

Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.

már megint magad -

úszhatod meg; csak magad

úszhatod meg. csak

Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:

Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta, világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titok-nélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel. 

nem kell rettegni foszlást,

ha látod mi árad-

foszlik a hússal

Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alap-réteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban bírják legyőzni.

belőlünk váltak

ki a titánok - most is:

gépezeteink

Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság, szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes jussából nem engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt. Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal tudják letiporni.

kóros megúszás

vétkében bűnös párból

lettem az egyik...

Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a változatlan és változó között, legföljebb villanásképpen, álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott, jelenségvilágában élnek s azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások, gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében. A Vaskor tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és még-balgább, ha hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jó szándék többnyire megvan, de ép oly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése. Az igazságot felváltja a százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség, mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat, másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most ugyan azért felakasztanak. A vaskorban csak őrök és rabok vannak, s minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget felváltja a kívánatosság, a művészetet a szórakoztatás és lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amilyen erőszakos, ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van. Sosem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri; kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy.

a van-e lejjebb

kérdésének nincs értelme

ha fejen állsz

E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének bélyegét. Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy Vaskorszakba tartozol-e.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

vizsgálat tárgya

rajzolj magadnak szökést

szabadságodból

Teljesség-átiratok (14.)

Fehér trilógia, I.

„Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan.” Aki nem tudja: a teremtést méltán kegyetlenségnek nevezheti.

nézd - hogy nem kopik

el fényben fürdetett szál

vásznaink nyara

*

nézd - hogy foszlik el

életmód, vászon, egyszeri

fény, az a kéz

***

Fehér trilógia, II.

A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a változatlan kilégzése.

átzúdul rajtad

a fény - átsejlik lényed

a fény vásznain

*

nézd - hogy lélegzi

ki a vászon a mohón

beszívott vizet

***

Fehér trilógia, III.

A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság szakadatlanul énekel a látszaton keresztül. Az ének szakadatlanul elpihen a változatlanban.

árnyak a napban

fényszűrődések árnyon

át - míg megszárad

*

őrizd nyaraid

friss mosás-szagú fényét

napszagú vászon...

***

...amíg hazatér

benned pilládra csurgó

érzés: örökké.

A Fehér trilógia Weöres Sándor: A teljesség felé c. munkájából való, a bejegyzés képei Jeffrey T. Larson munkái. Látogassatok el hozzá, érdemes.

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (10.)

bolygónyi gond

sóhaja fodrozza színed -

ránchomlokú tó

Gratulálok a megjelenő albumhoz!

Beszélgetés idejétmúlt bölcseletekről

#gittversposzt

Simon Adri:
Arról ír

Arról ír a híradó
itt a rég várt pillanat
várnak ránk az izzadó
muszájdzsekis híg nyarak
gombolatlan bermuda
- módosult a klíma már -
az állig feltű(ú)rt Bel-Buda
kedvezményes kínhalál
last minute e canossa:
földszerű bolygó-ideg
jegyet vált fapadosra
a vadludakkal lógni meg
felsebez a vénakék
szétspriccelő utcakő
az égbolt karton ágybetét
a paplan foszló tréidő
elvegyülve kiválni
idejétmúlt bölcselet
fekhelyed már akármi
kilúgozott föld lehet
csonkra égett éveid
zsebedbe gyűrt csikkhalom
szemetelni végre itt
a kínálkozó alkalom




shizoo:
Belbuda-háromszög

Eltűnt rég jól-lakatott
képekből az értelem -
bárki is mond zaklatott
híreket de nem nekem
gombolatlan Bel-Buda
nyelte el a kék tavaszt
kedvezményes? felfut a
kínhalálár, nézd a faszt
képes és mégis fizet -
kijárni? kösz, nincs kegyelem
görgess egy pohár vizet
bolygóideg tenyerem
nem úgy mint a vadludak
mesében bufla delfinek
ha elfogynak mind véghalak
te nem köszönnél senkinek
felsebzett a születés
mint amortizációs felár
a programodba belevés
előre percelt kékhalál -
de csikkre égett körmödig
ne lobbanjon az akarat:
majd ha minden eltörik
úgyis kiszóratod magad

Aszfaltszelet fény

kép: Szabó Zsolt

részünk csillámfény-nyálka;

fedné, aminek

részei volnánk

*

rákent csillámló nyálka -
éj gyomrát tömi
aszfaltszelet fény

Beszélgetés szabadesésben

#gittversposzt

Székely János
Szabadesés

A gép, amely az életem volt, sötét füstcsóvát húz az égre.
Zuhanok negyven másodperce, negyven órája, negyven éve.

Nem nyúl alám, nem tart kezében csupán a föld - ő fog kifogni.
Itt volna még az ejtőernyő, kinyithatnám, de nem nyitom ki,

Mert van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság.
Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.

shizoo:

Felnéz

Csak nézem, ahogy húzza röptét, sötét füstcsóvát húz a farka.

A pillanatnyi kárörömben is jól tudom, hogy így akarta.

Széllé gyűrt sebesség vitte; engem jövője gyűrt a földre.

Rugaszkodásától láttam hogy vonzza így - hogy összetörje.

Ezért nem vitt a gépem égig szédülni hívó parttalanba,

Nem szárnyalásra szántak. S így se úszom meg. Hisz rám zuhan. Ma.

Hátaztán (5+.)*

A nagy gyerektábori pancsolásszökést mesélném, mert ott
láttam hogy születik a csapat. Kölyökprolik, mint a kisállatok,
a magántulajdon tisztelete nélkül használtunk mindent, strandot, stéget, ladikot
kapástalan hajnalmorózus horgászok kötötte lakatok
forgolódtak a kezünk alatt ha azt játszottuk hogy várnak a mélységhalak
szereztünk evezőt is... na ott láttam hogyan születik a csapat.
Kellett hozzá a vezér. Aki először kiabálta játékpisztollyal kezében, hogy ratata
a legmesszebbre ő köpött, az apja borgőzén át lengte körül az anyja bánata -
Kellett az agy. A hangadó, a cselező, az ötletadó nem-mered-gyerek, izzószál szemekkel csínyre provokátor,
kellett a borotvahab módjára vert ikerpár - folyton haboztak, tilosba nem tévedt volna egyik se magától -
kellett a könyvmoly lúzer, aki mégsem lett a könyvvel magára hagyva -
árvalkodott közöttük, gyöngyvirágok közt az egy szál medvehagyma,
kellett a két lány, ó nagyon kellett, bár még csak asztráltest gyanánt a képzeletnek -
ennyiből már kitalálhatod, hogy a nagy gyerektábori pancsolásszökés hogyan is esett meg:
hanyag horgász, ringó ladik, lazán a stég alá dugott evezők,
órátlanság és a nyári nap amely nem méri az eltelő időt -
csak elképzelni tudom a táborvezetőnk arckifejezését
mikor két asztalnyi gyerek nem kérte az ebédből a szokásos, hangos maga részét -

az óperenciás tengeren is túlról a vízi rendőrök hoztak vissza - az egymástól aztán eltiltottakat
ettől kovácsolódott végképp egy nyár öröklétéig össze a csapat.



*kimaradt jó pár alkalom...ezért ötödik és +

Hányféle lét szorong...

Hányféle létre húzott egy bőrt a
választani képtelen éhség bennetek -
ti is úgy, csömörig élnétek a négy-hat
életeitek ahogy én? Mintha rohanna
a kitűzött tárgyalás előtt a kedvenc
életeibe a perbe fogott maradék
percek ura; a kedvenc ételeibe
egymást kizáró ízek habzsolódnak -
négy-hat élet mixel éhet a vége-
főcím előtt kicsivel; már túl vagyunk
a hajótörésen.

Az ítélet biztos, a beismerés is
biztos, az ember azért védekezhet
szabadlábon, mert beismeri legalább
négy-hat magának a másik
három-ötöt. Ettől még emészthetetlen
adagokat tördel a létbe az éhe - az éhei
ettől még egymást feneketlen
távolságokból is ki nem állhatják, a
szagát se; egyik sem lakhat jól
a másiktól és mind csömörig
jól van lakva a másiktól. S mindezt egy
zsúfolt egy-bőr mentőcsónakban...

Egyik se: telik. Pedig a telés a
sava és borsa. Az óvatlanul szeleknek
kitett fújja amerre fújja jó irányba
létezés. Nem telik, csak egymástól telnek
a hiányaik - hiszen fújja tépi szaggatja
monolit négy-hatosát veri párával fénnyel!
Vagy nem moccan sehová telt
befogadásképtelen kavics, vagy
zilált cafrangok gyanánt hullnak
amerre hull - nem a zuhanás a fontos
hanem a leérkezés - feneketlen
mély ég az időtlen a csónak alatt.

Talán mert hányféle lét. Cafrangok
tülekedtek a testbe csupa képtelen
éhség - újabb kört megúszni az időtlen
ítélete, elmerítő mélysége helyett a
túlzsúfolt mentőcsónakba. Egymástól
szorongó hányféle lét. Egyik se teljesül,
mind ugyanúgy vall kudarcot. Amíg
nincs szíved választani. A szív ahhoz
a gyilkos gesztushoz kell, ahogy
léteitek túlterhelt mentőcsónakjából
kihajigálod a három-ötöt.

Az ítélet biztos, a beismerés is -
egymás szabad lábát tapodjátok
a beszivárgó időtlen hideg-sós levében.
Az egy bőr alatt a hányféle lét sandán
egymást lesi. Mikor pilled fárad
alszik el a másik, kinek a szemvillanása
bólint hajítsuk ki! A létemhez szív kell
hogy gyilkolhassa bennem az éheik
a lemondás. Hogy születésük jogán kapott
ösztönös irányaik tudatosan lenyessem.
Hogy hajigáljam sikolyát zokogását halljam
s aztán vádoljon a csend...

a végén üresen kongó csónak. Elértem?
Az egyik jóllakott? Kiteljesült? Úgy
merül el a többi után, hogy nem hurcol
újabb vágyat a megmenekülésre?
Vagy valahol partot ér? Az egyik, aki
immár egyedüli én? Háromszoros
ötszörös gyilkos? Nézzük egymást
miközben a becsorgó időtlent merjük
elborul, szél jön, szertecafrangoló szél -
nemsokára el kell dönteni: együtt
pusztulunk létre húzott egy bőr a
hányféle éhségben - avagy
külön-külön.

Ige

Nyelvi leleményjáték.
Gondolod te. De
kezdete. Vége.

*

Szószátyár föld
magvacskái a trópusok
Nagymacskái. Is.

*

Tele van szóval
csendem. Elgondolása
zajongja csenden.

*

Pöndör macskaszőr -
Hogy kerültél nyelvemre
Egy hold-mondatból?

*

Egyedül ülő!
Sejtsd meg a számos benned
fecsegő sejtet!

*

Nem találom ma-
gam. Ma nem találom. Ma-
gányol magányom.

*

Nem keresem ma-

gam. Ma nem keresem ma-
gam. Ma hallgatom.

Zen-fotók: Sárosi Ervin (15.)

Körülöttem a

fű is korábban sarjad!

Na? Ki a legény?

Zen-fotók: Sashegyi József (21.)

ne áruld el: romlott -

vagy értő kéz által

vált így javunkra

Beszélgetés a jónál is jobb versről

Ms. Littlewood:
Jó vers

Legyen szerelmes.
Ez alap.
Az elejére kell valami szó.
Valami cselekvés,
amit amúgy csak tárgyakkal szoktak.
Mondjuk kigombollak.
Vagy éppen bezárlak.
Vagy ilyesmi.
De az is jó, hogy beléd költözök.
Vagy épp fordítva.
Te költözöl belém.
Esetleg magamra tűzlek,
vagy bekötözlek velem.
Végső esetben mondjuk.
Csak hogy egyértelmű legyen.
Meg a hiány.
Az is alap.
Hogy ez volt, de már nem van.
Soha többé se nem.
Nem költözök beléd és nem gombollak ki.
Csak dohányzok és a tüzet is mástól kérem.
Aztán a gyufa is ellobban.
Csak hogy egyértelmű legyen.
A végére két sor isten.
Viszonyulása felülírott eseményekhez.
Mondjuk esőkönnyez.
Vagy ködöl.
Vagy készül, hogy magához vegyen.
Ha ennyit dohányzik lírai énem.
De az, hogy leszarja, például nem jó.
Csak hogy egyértelmű legyen.

shizoo:

De sőt!

Vegyél egy gramm esőt.

Aszfalton csillanó fényt

vagy azt sem.

Öt hat deka borút, hogy

legyen honnan essen -

vagy ezt sem:

legyen olyan reménytelen,

ne látsszon, hogy eső

vagyok és épp szépségesen

de senki által nem látva

esem.

Vagy essem derűből végképp, 

mint mikor az ördög nemcsak veri

de rugdossa is a feleségét.

Igen. Hiány, amit be

gombolok és amit ki

gondolsz. Hogy mit ki zár,

s hogy dúl a nem-van-árnyék

s evégett a napról napra nyár -

hogy se gombolás, se egyéb oszló készlet.

S kiszolgáltatva góglinak s a fésznek

nem a lelked,

csak szavak enyésznek.

Avagy enyészel?

Esőkönnyes éjen együtt az egésszel:

hamvadó cigarettavég

ül a hamutálcán csendesen...

elég!

Van eszközkészletem. 

idővel egyre nőtt -

de ha nem hozza a szerszámait magával

hiába hívsz mondjuk villanyszerelőt.

Puszta kézzel nem blankol vezetéket,

áramától nem kelnek a holtak -

persze tudom, te

a verset pusztán kissé túladagoltad.

S ettől ez a fanyar nyelvi kanyar

hogy hitelét a szóra boncolod:

mint gyufát - meggyújtod izzó szótagod

ellobban két sor isten...

Hiszem, ki istenekből lobbant fénybe lép

az onnantól lángra kapva tudja. 

Talán megőrzi ép eszét...

mindenki mást

hagyjon békén az egyértelműség!

(Ingyen haiku)

Közben a vers meg

úgy nő, mint a dudva -

küldetés letudva.

Ólomerdő

Székács Juci
Lóna dala - Hattyú

Én nem tudlak a hajamban elbújtatni.
Tőlem ne várd, hogy lágy anyaöl,
kerek váll, szívedhez a gyomrodon át,
egy jó asszony mindent megbocsát,
bennem nem lesz otthonos lakni.

Nem azért lettem, hogy neked legyek.
De itt állok melletted, lábam a földön,
ha el tudod fogadni: tart, amíg tart,
ha nem kell tagadnom, hogy vonz a túlpart,
a párába burkolózó kék hegyek.

Nem te marasztalsz. Én akarok maradni.
Engedd, hogy szabadon dönthessek így.
Ne kötözz le, szárnyam ne nyesd meg,
ha néha felöltöm tollaim: ne lesd meg,
ne kelljen minden titkom odaadni.

shizoo:

István dala - Sárkány

Rövid hajadba túró bújtatott szelek

borzolnak, mintha nyitnák az eget, 

úgy hallom verdeső szárnylégzésedet, 

ahogy rugaszkodsz és elmarkolsz eget - 

olyan ösztönből nyúlnék utánad 

hogy megraboljam. Csak mint a vadállat 

a másnak gyűjtött meleget. A szárnyak 

rebbenését. Tudod? Megfojtanálak 

mert birtokba venné a kék hegyek 

tiltott lélegzetét, zabálná minden titkod 

az éhe. Mert éh ez. Feneketlen 

éhség. A röptét enné az egekben 

s helyette húst zabál és izmot - 

rövid hajadba illatos szelekben 

keresné mit éhe felfalt s nincs ott.

Kötelék

kép innen

olyan kevés kell -

csókoddal érint a

betonra hullt levél

Várostükör (8.)

kép: Pereszlényi Erika

Téglát rakott téglára
fényt rakott a képzelet
rakott a fénynek otthont
lakott a fénynek.

Téglája sárga bronz arany
lakik a fény benn boldogan
ott benn lakik a fény
a titok tényleg.

Téglát és ahány táj
annyi forma -
Csúcsán toronynak fényből
máshol kék az orma -
Vagy barna kőből tör
a rőt cseréptető föl -

Fedetlen lopja ki helyét
felette csak a magas ég -
a kőkör.



Téglát lakott téglára
képzelt lényt lakott
a fény az otthon képzelt
képzelt otthon-lényeg.

Tégláján jársz az égetett
téglán hidal gerendád éj-eged,
dicsőséged a fénynek
ékelt otthon tényleg.

Megállsz előtte
égbe fejjel lógó árnyalak.
A fénybe sírt igével
hajnalt igyekvő árnyalat-
eged ki-tudja-változat
fénytócsa láb alatt.

Téglát rakott téglára
fényt lakott a képzelet -

míg végül téglaég
és fény elég és
ég veled.

Ránk fér

Kinyitom az ablakot és
ránk fér a levegő.
Az égboltot viseled
szál hajadon.
Ha le akarom venni róla
le kell vennem a részvétet
amit irántunk érzek.

Ránk fér a levegő
akkora hatalmas felületek vagyunk -
pontszerű parány
pirinyó vagy és az égbolt
csillan szál hajadon át.
Vinnélek sehova ahol
nem kell ékszerként viselned
ekkora terhet.

Ránk fér a levegő.
Állsz. Széttárt karral,
figyelmetlen boldogan és
én csak halkan veszek a levegőből
nehogy megbillenjen rajtad
ami ránk fér.
Nem teher amíg
nem veszed észre -

amíg nem nehezül tőle a szíved.
És vele az enyém.
Amíg észre nem vesszük itt
a légakvárium fenekén az
egymáshoz préselő
nyomást.
Ami pont akkora, hogy
ránk fér.

önsegít

az összes önsegítőt kukoricára
térdepeltetném az add át magad
a pillanatnak az add át magad
az érzésnek az engedj az
ösztöneidnek engedd végre
engedd el magad miatt -

az összeset. mondjátok, még
egyikőtök se látott pánikbeteget
aki fél? aki ha átadja magát
elengedi magát a résnyire
nyitás pillanatában ahogy
lazul a fegyelem úgy
veszít el minden érzést
ösztönt pillanatot a
rettegésen kívül -

az összeset. elveszíti az
összeset, ami feltöltené élettel,
amit neki szán a segítő a
pillanatban az
érzésben az
ösztönben -

aki tényleg az összeset
magára borítja ilyenkor az
összes begyűjtött kudarcot
minden beigazolódó félelmet
minden kiharapó kínt, ami
elvesz. mindent elvesz
tőle a rettegés
érzése
ösztöne
kitartott

lélegzet-visszafojtott
pillanata.

mondjátok,
láttatok már pánikbeteget?

Űrutazás

                                                         Egy vén drogos panaszaiból



Rájöttem, hogy mi ez a hidegrázásos
érzés a füsttől -
ez az űr hőmérséklete.
Amikor szívsz
az angyalok tisztaságával bírsz.
Felnyúlsz a mennyekig, az űrbe,
de meglegyint, megérint az űr hidege -

ez a remegés az a mód, ahogy hordod
föl a földet -
te vagy a föld csatornája föl,
rajtad keresztül áradnak fel a szörnyek,
rajtad át a léted minden beszívott
szennye könyököl

és folyna lefelé, rajtad keresztül az űr is.
Hisz tőled, a gondolatodtól gyökeres,
és benne a fény is megérkezik
a gyökereden át a mélybe les,
benned az anyagtalan is helyet keres.

Feltalálsz és megcsap az űr hidege
amikor szívsz,
ezért leszel tőle dermedt -
a föld felé kell fordulnod
termelned az anyagból a hőt
miközben szegény remegő vállaid között
az égi terhek:
az angyalok a tested közepén
át épp lefelé figyelnek -

s ha nem leled közétek hőből a gátakat
hát egyszer átszakad -
ha nem leled a formád a mennyhez
rád dermed a sztratoszféra könnye.
A hiba köré kristályosul a pára,
porszem köré, míg nem ismer magára,

s te sem.
Hiszen
szörnyporszemekre
kilégzésed szennyes
földmorzsáira tapad a hite -

s ha visszaérkezel: csak mint a hópihe.

Vízítélet

Tűz megüli lovacskáját
vezeti tereli lovacskáját
lánggal eteti lovacskáját
tűzzel eteti lovacskáját
szörnyeteggé a lovacskáját...

"hallod-e asszony hogy bánsz a tűzzel,
nem ég a kezed... parazsad hogyan...
hallod-e asszony tűzboszorkány
halljátok! asszony-boszorkány tüzel
a szeme villám a szava orkán
ha ölel, a férfit tüzeli el -
szemmel ölel és szájjal ölel
öllel ölel és magába éget,
parazsad porló hamuját szélbe
nem ég a tüzed, parazsad hogyan...
hallod e asszony tűzboszorkány!
a falunk férfija mind odaégett
a falunk asszonya mind megítél
téged!"

A tűz megüli lovacskáját
vezeti tereli lovacskáját
kéjjel eteti lovacskáját
éjjel eteti lovacskáját
vízbe veszejti lovacskáját...

"hallod-e asszony tűzláng démona,
nem ég a kezed... bírja a vizet?
lábadra kötelet öles zsákot
köveket abba, nehezet, tízet -
a szeme orkán... tömd be száját
ne kiáltson ránk, kösd be a szemét
ne tekintsen ránk, kösd meg a kezét
ne köthessen szóval szemmel
ne köthessen förtelemmel
tűzből lopott szerelemmel
hallod-e asszony tűzláng démona
csobban a tested hűs új otthona
oltson!"

Tűz üli a lovacskáját
iramos nyihogó lovacskáját
izzadt felizzó lovacskáját
örökre éhes lovacskáját
átjárja minden porcikáját...

"hallod-e asszony hogyha felúszol
tűznek vetjük a lobogó tüzet
hallod e asszony hogyha megúszod
hasábot rakunk tealád tízet -
a szeme orkán... tömd be a száját
ne tekintsen ránk, kösd be a kezét
minden asszonytól egy csomót rá
mind elítél mind csalt feleség...
hogyha beszippant elnyel az örvény
szentmise üdvözi lelked, a törvény -
papunk elmondja tested felett
a kegyelmedet..."

*

Tűz repül a lélegzettel
odahagyja lovacskáját -
jaj vágyának jaj az ajka
víz pecsétje csobog rajta
ott marad a falovacska
élő fája tűz éhének
az utolsó áldozatja -

az addig nyűgözött lélek.

Zen-fotók: Sárosi Ervin (14.)

Ervinnek, kis késéssel - Húsvétra

annyiféle úton

juthat el a lélek -

kötelességbe

aequatio versus solutio*

*egyenletes eloszlás avagy feloszlás

Németh Kriszta: Felhőterelgető

leszáll az angyal
a lélek a pára fel-
oszlik a földön

*

leszáll az angyal

a lélek a pára el-

oszlik a földön

Kudarc (slamverzió)

Ha fogyna, kérném. Csak még egy kudarcot
adj, uram csak még egy ilyen kudarcot!
A bevezető rögtön elhelyez
szinte érzem, hogy fordulnak el
az érdektelen arcok.



kijáratlan életiskolának látszik
ugróiskolának a szokásosnál jobban
repedezett aszfaltra krétával
rajzolt ugróiskolának.

ne két lábbal érkezz hiszen zuhansz
ekkora tempót már nem
rugóz ki a lábad -

érkezz, arccal
lélekkel ess
úgy érdemes -

tartson meg a tekinteted, ember!
s ha egyenesen át - legalább nyitott szemmel...



túl hosszú téli álmot hallgattam és
most ott vigyorog a ráncaimban a hendikep
tudod mit? én akartam és így akartam -
látszom. hát látsszak ennyinek,

ha már ennyi, tényleg.
mélyedből kiáltok hozzád, fel Uram!
...bár most éppen ellenedre fénylek.



itt hakniba kell nyomni, ember!
itt kurvulni kell
itt a baszásra a pisálásra
habzik fel a siker -
itt a kiváló, mind aki kiválik
tisztán viszi ezt a regisztert is
a teljes skálán lélektől dzsuváig
szólózik szóval - amit a nép
nekem már nem hisz el
a közönség... ha egyáltalán figyel



megülni csendben: egy változat -
gőgös volna a csendem, inkább beszélek.
tisztességesebb. nem válogat
jól, de őrzött ép eszének
maradékával éljen az ember:
el nem múló fecsegésszerelmén
csócsál az elmém
az értő közönség már bólogat
de tudod mit?
ne simogass mint vén kutyát
ha jól ugat...


majd egyszer jobb időben
költővigasz?
dugd fel magadnak, utókor!

nem szóból élek,
nem vagyok igaz,
nem rajzolódik általam
a futó kor -

majd egyszer olyat írok, hogy a holt papírdarab
lángra kap -
ja. ilyen ez a kor -
majd lekapcsolom, ha füstölögni kezd
a szavamtól a monitor


egyébként jól. kösz.
változik. tisztul. jobban
látszik, ki. (csoda.)

Húsvéti párbeszéd (feltámadáshoz)

Nemes Nagy Ágnes:
Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

shizoo:

Lázár

Két napra rá harminchat fokos láz

igézte tűzben - diribdarabra kockáz -

észrevette. Új léte hogy letépte.

Már nem emlékszik az emlékezésre.

A nevekről

a nevekről meg ahogy elnevezünk.
a betűkről, amivel jegyezzük a nevezést.
a betűkbe rejtett nevekbe szűrt titokról.
(hányféle tagadásról isten nevében.)

verébraj röpke árnyékát szórja elém
a tollat tépő szélben verdeső fény.
a veréb jelent inkább téged, vagy a som?
a bonyolultabb vagy az egyszerű név?

a nevekről, amiket kimondunk. ki.
mondunk. gomolygó tartalma mint
teáskannából gőzölgő többlet.
nem fér el a névben az elnevezett.

mindig kicsit több. a hallgatásban
ott laksz, de az a kudarc, én uram.
a belátott kudarc. hogy belőled
alig fér valami a nevezésbe.

-talan és -telen. a nevekről meg ahogy
elnevezünk. nézem úgy a szótárak
ómódi, sűrűn szedett lapjait (verébraj
kalickaárnyék-rendje, fénytelen)

hogy benne vagy. valamelyik szó.
aztán rájövök persze, hogy mindegyik.
minden valaha kiejtett nevünk
minden nyelven. minden örökbe szánt

verébárnyékpöttynyi őrjel. minden
leírt nevünk. a változatok. a ragozott
mennybolt alatt minden szavunk
amely artikulál. a szar. a húgy. a

titkos nevek is. a szégyen és dicsőség.
az égbeszárnyalás és a verébdög
a holnap karvaly markában. mind te.
a harangszó. a zsötem. az om. az ámen.

ha meg akarlak szólítani ezt kell.
minden szavunk. az elfelejtett minden
szavunk és a csecsemő rácsodálkozását
ki kell egyszerre mondanom.

mert a neved uram maga a nevezés.
titkos neved maga a titok.
s mi csak árnyékot húzó fénybe villanó
gondolatjel-apró verébraj: nevezettek.

Várostükör (7.)

kardélekre tört

látványa mint a holttest -

nem vérzik. még nem.

*

mintha hulló bomba

tépte volna szét 

ötven ablakszemed

*

tükröződő omlás -

vakolat-vesztett

múltad szilánk-arca

*

kardélekre hányt

látványod ne vágja*

tükörképed. még ne.

*vágyja? nem tudom eldönteni...

Zen-fotók: Sashegyi József (20.)

élet után 'egyben

rámás csizmát visel a

foszlás, romlás

*

a tárgy halála:

hogy hal tovább a lábra

formált halott bőr

*

ünnep és táncok

emléke kongja körbe -

feltöréseké

*

élet után 'egyben

foszlás-romlásviselet

rámás csizmád

Átnevez

Orosházán leszedték az iskola faláról a dehonesztáló "József Attila" nevet. Nincs ott helye, se hazája. Az új név: Orosházi Református Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola...


Nem tudod a neveim. A tisztább hangom
hogy szólítom. Amelyik felébreszti a reggelt,
bekeni pírral a felhők alját nyugaton -
nyugaton is, hogy ne maradjon ki a pírból égtáj.
hogy pírral bekent égtájakon sétálj.

Nem tudod, a neveim. Vannak nevek, amiket
ismerek. Viseli őket utca, intézmény és épület -
aztán átneveződnek. Nyögtén pirgő-forgó idődnek
még a madárdal is más lesz, más a trilla -
s te nem tudod, hogyan ejtsd: József Attila.

Nem tudod a neveim. Nem is baj. Nem koppannak
ha kiejted. A kalapból. A kegyből. A sehova
rejtett zugokból is, ahol téged felejtlek. Neki
nem fáj. Röhög rajta. Akárcsak a kultuszán.
Hogy értik - milyen keszekuszán.

Nem tudod a neveim. A tisztább hangom
hogy ébred egy harangon. A kongás az imám.
A szavak súlya, mérete a rangom. Pirultatom
a felhők hasát. Vannak nevek, amiket ismerek.
kimondom őket - akár neked.

Nem tudod a neveim. Neked is mondom őket.
Neked bigott ítéletekben egyként nem múlnak
századok. Te nem tanulsz. Nem tisztulsz.
Nem üdvözülsz. Erényt gyűjtesz hiába.
Így fest az angyal - sárba lóg a lába.

Nem tudod a neveim. Sok szócseléd
nevét, kiket ragyogtatott a szóbeszéd - akik
tudták a szó cselét, de bele is égtek. Nem bírták
szívvel - közülük sokan a nem bírták
a magukra vont magasfeszültséget.

Nem tudod a neveim. Elmondom őket
pedig neked is. Bárkinek. De neked hiába. Így vagy
alkalmi süket. Úgy hiszem, nem lesz
kellemes mikor Urad híven nevéhez
(a büntetéshez, amiben hiszel) majd átnevez

Nem tudod a neveim. Nem látod a létezésüket.

ovi a lépcsőházban

ment fölfelé a lépcsőn. köszöntem. mordult valamit
ide sok külföldi jár. hosteles házban szálló vendég.
épp a biciklit láncoltam a lépcső alji katlan rácsozatához.
ő ment fölfelé. lift nincs. szállás a harmadikon.

nem ismerem a szubkultúrát. de azt még én is tudom
hogy a pajzsra  festett ágyú a vállon az arsenal.
sztereotip elitélések gomolyogtak a lelki szemeim
előtt. amúgy is. amikor csattant mellettem a csula.

kis híján eltalált. nem érdekelte. ahogy felnéztem
már nem láttam. csak rosszalkodott. erre jöttem
rá: rosszalkodott. mint egy ovis. a legtöbb erőszak-
gesztus óvodában ragadt viselkedési szint. nagyban.

nem ismerem a szubkultúrát és nem is nézegetnék
el ebben az agyban. de erre jöttem rá: büszke magára.
hogy beint bármilyen társadalmi óvónéninek. hogy
mer rosszalkodni. csak a nála is merészebb határátlépőt

tiszteli. minden egyéb: tanult megvetések. ítéletek.
előítéletek. a vágy a menetelésre. hátha úgy nem csorda.
a menetelők kiröhögése. egyenruha-égetés a divatok
rángatta drukkeregyenruhások sámánkörében.

az összes ellentmondás. a vajknak felajánlott máriaországa.
egymást kizáró hagyományok szintézise. a félelmek
és a gyűlöletek. az összes érdek kihasználó gondolatruhái
erre az egyszerű oviban ragadásra épül. mint egy ovis.

hallod apóca. olyan vagy mint egy ovis.