2014. október 22., szerda

Műhelytitok




Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort
az íze itt borzong a számban
de aztán fogat mostam a kádban állva és
a szándék, hogy első dolgom lesz
lecsorgott a többi rám tapadt kosszal együtt
a lefolyón.

A legjobb verseink elrágjuk a falattal, ti
csak a második legjobbakat kapjátok - a
megfelelő pillanatban kicsordulókat. Hiszen ha
megfelel a pillanat, máris
kompromisszumot kötött.

Én mondom neked
a vers hulladék. A megtelepedő szavak
egymásra pakolódása. A rend bármiféle
látszata nélkül egymásra szivárgó sár
némi alig észrevehető, elmerázó
tektonikus rengés által összecsúszva.

Te azt mondod erre, addig
nem vers amíg a szóöntő
csak úgy szertecsurgat bárhová -
addig nem szilárdul szavak kétségtelen
kristályrácsává az olvasók agyában.

Szerinted a legjobb verseink hosszan születnek
vajúdó anyjuk a lélek -
minden születésbe
belehal.
Gyakorlott meghaló a költő
akkor is öngyilkos ha nem fekszik
sínre nem lövi túl a mértéket vagy csak
mosolyogva a fejét -

én mondom neked a vers
önpusztító gesztus. Mert kitépem
mint egy lapot magamból amíg
el nem fogyaszt
vagy a spirál mellett teljesen
szétsővé lazít az önmarcangolás.

Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort
nem akarok meghalni amíg
újra nem jut az eszembe.
Lehetőleg egy kevésbé alkalmatlan pillanatban -
ami persze azt jelenti majd hogy
nem tökéletes
csak megfelelő.





3 megjegyzés: