Ima

saját

fából faragott

törzsfő - óvjad a törzsek

télbe telését

fából faragott

törzsfő - óvd meg a törzsek

télbe telését.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (30.)

Disturbed summer / Niespokojne lato, (acrylic on canvas) 73x90 cm, 2019. szept

lélegző szigete alig
párnás otthonérzetei
háziáldás özönfaján
időjárás változástan

kötődnek a párna alatt
égpárna a fosztó eső
földpárnáról rugaszkodna
elkötődnek horgony kutak

hova tartás rend vize tart
kőre rakott kő fellebeg
háziasult rendjeinkből
rendetlenség rendre kinő

meddig uram még meddig a
kitartott rendezett ima
egymáshoz még eljutunk a
hosszúra nyúló utakon?

eljutunk az alig kötött
rendhez ami magtárt megtart?
jövendő vetése inog
örökéből fúvó szélben

kifogtuk az aranyhalat
elkötődnek horgony kutak
meddig uram még meddig a
még nem még nem még nem még nem?

Beszélgetés (bár nem értek hozzá)

Somlyó György:
Egy kis matematika

minden történés kicsi
mintha nem is történne semmi
kimondott szavak
elejtett szavak
elhallgatott szavak
megtett mozdulatok
félbemaradt mozdulatok
elmulasztott mozdulatok
véletlen keresztezések
véletlen párhuzamok
véletlen érintők
futó felvillanások
rejtett kisugárzások
észrevétlen vonzások
a történés kicsi
minden történés kicsi
a történés mindig egyforma
csak a fejleményei különbözők
csak a fejleményeiben
nő nő nő a kiszámíthatatlan
plusz vagy mínusz n-edik tagig
minden végtelen kicsi történés

shizoo:

Egy kis mit tudom én

pontosan nem határozható

időintervallum óta a kiejtett

szavak rendre az alanyra húzzák

a jelentésben hordozott 

a mögöttesben sejtetett

az asszociációban lakó

a szinonimában fenyegető

idegen nyelvre lefordíthatatlan

mivolta ellenére jelentő

a melléknévi igenévben

megfoghatóan bujkáló igét

véletlen keresztezések

véletlen párhuzamosok

véletlen érintők jelentenek tőle 

előre véltek a kimondódástól mert

kimondottan az történik

amit az alany kimond

ettől aztán mérete lesz

a szónak mozdulatnak villanásnak

földtörténetileg persze kicsi

és csak szignifikáns

mert nem szabályszerűen az összes

kiejtett szó esik ebbe az

értelem szélén imbolygó érzésbe

magyar nóta

egyre többen, akik ütnek
ködöt lehel körénk reggel
galambraj a panel felett
szarjanak, hagyjanak békén

ködöt lehel belénk reggel
jó korán milyen sötét lesz
dögöljön meg minden galamb
ha lenne egy puskám, akkor

galambraj panelok felett
ködlik így nem látszik mind, de
otthon van, csak eltakarja
szagold, ez van, büdös csöves

szarjanak is, jobb ha miránk
nem esik a reflektorfény
ne világíts, jobb, ha sötét
ezek egyszer megtalálnak

megtalálnak, nem keresnek
mert értük, de ellenük vagy
egy galambraj csak úgy lehet
jó korán, ha már sötét van

Közjáték (4.)

"Most egy teljesen technikai feladat következik. Fogjatok egy ismert verset*, és írjátok át egy másik versformába! Lehet az Anyám tyúkjából hexametert (volt rá példa - Várady Szabolcstól), de a felező 12-esben írt János vitézt is lehet 4/4/3-as 11-es be írni. Könnyűnek tűnik, hiszen egy szótag a különbség. De majd kiderül!" 

Íme a paprikajancsi édes-bús szerenádja

Gyönge fuvallat tóba meríti illata kontyát,
fénybe zilál és ettől éltük tükre remeg meg,
Sóhajom űrbe hajított tollpihe, mint a fuvallat,
tóíz szende öledbe kortyért bíz de hajolna -
Nyílt kebelemből így alakítana sorsot a lehhel,
Érted sóbálványog a kócszív Jancsibohóc. Ja.

Szép szemeid sebet ütnek az esteli égen,
éj sebe mind a szemedből űrbe kiszórt üde csillag.
Hajfürtöd legyen átszúrt keblem égsebein gyolcs,
gyógyíts hisz Csabaösvényt rajtam, lásd, te ütöttél,
Mert ha legyintesz, látod, hullik a kócpor,
Érted hal meg a kócszív, hűl ki a Jancsibóhóc. Ja.

Tálad a rózsaszirom, míg tükröd az éjbe nyaló hold,
ajkadon ég ezer éhes csöppel az alkonyi harmat,
Víg kedvem, lásd, búba hajol ha öled nem ölel meg,
Néked ég ezen ajkon a míves hexameter mind -
Hogyha kigyúl ez a kócmellkas eme fájteli hévtől
nem leszek én és bíz ma leég ez a kurva világ. Ja.

*amúgy érdemes rápislantani, ki mivel játszott, van itt minden, Arany Toldija Poe modorában (és a Vica verzája), magyar klasszikusok haikuban és apevában, négy ökrös szonett, csupa csemege...

Kakaskodás

Két galambot láttam verekedni,
a falaton, a csajokon? Lényegtelen.
Az egyetlen kérdés:
melyik a domináns.
Valójában nevetséges látvány,
ahogy az arra alkalmatlan
fegyverzettel, karommal, csőrrel,
tollal egymást gyepálják.

Két hímet láttam verekedni
az Orzcy Térhez közel, a Baross utcán.
Lövésem sincs, mi lett a vége
nem álltam be közönségnek.
Közönséges eset. Pénteki
Harcosok Klubja. Dolgom volt,
volt címem, valaki már nyelte a nyálát
a megrendelt vacsorára.

Nem volt lövésük. Se. Vagy legalábbis
a nyálnyelésig nem hallatszott el.
Előkerülhetett a kés, akár a karom,
a csőr a tollas viadalban.
Nekem sincs lövésem. Csak zavar
ez az utcai harcot szüremlő kor. Mert
annyi az utcai harcos megint -
pont elég egy jó kis háborúhoz.

Annyi a nincs tekintettel, nem
tér ki, néz, próbál, beszól, kiszáll -
pedig aki nincs tekintettel, annak
hiába tudsz belenézni.
Beérni látszik a vetés. Szárba szökkent. Ami
megkülönböztetne a galamboktól,
az fonnyadt semmivé. Vagy legalábbis
útszéli lett. Védtelen pipacs.

Arra találtuk ki a kultúrát,
hogy ne uralkodhasson az állat.
Hogy ne ez a nyers, harapható
indulat diktáljon a gengszterkorzón.
Kétszer is láttam jómadarakat
verekedni, és mentem a dolgomra;
nem álltam be közönségnek se -
ez is a tagadása? Ez is becsicskulás?

Beszélgetés hétköznapi élethalálharc közben

Vados Annának

Kavicsok

a halál amikor hólatyakos bakanccsal a caution wet floor tábla mellett
a halál a teljesen megőszült nagymamák
a halál: "te még élsz?" "amint látod"
a halál a "nem fogadtam volna rá"
a halál arcától elfordulnak a tükrök
a halál az a taknyos orrú hétéves a négyeshatoson, ahogy az üveghez nyomja,
a halál amikor először hallod:
    inkább a halál
a halál ahogy az óvodások állnak a kerítés mellett és te nem szállsz
    le a bicikliről, hogy visszadobd azt a kurva labdát, úgyis
    mindjárt vége a játékidőnek
a halál amikor a feleséged annyival fiatalabb, hogy ugyanolyan idős
    vagy, mint az anyósod
a halál amikor már jóllaktál a szemed kívánja mégis a szádba rakod
    függetlenül attól, hogy ízlik-e
a halál amikor a szájába vesz, nem ízlik neki és mégsem mész el, aztán mégis
a halál ahogy a fiúk nem sírnak
    nem a faszt

a halál a kifújod aztán kifújod aztán kifújt, de persze

    azonnal gyújtod a következőt

a halál házhoz jön, melegen tartó táskában, utalással, igen, köszönöm, jó estét, jó 

    étvágyat

a halál a hiszen szeret, de nem változtatsz ezen

a halál az a lány a kerékpáron, az arca kifejezéstelen, a szeme két kék üreg, 

    ajka fekete, borravalónak tartott, apádtól örökölt patkópénztárca, patkó,

    csak patkó

patákon, patkó-

dobogás

Völgyzugolyban

Kovács Tímea képe

mi a saját mesénkben pihentünk.
két hobbit Völgyzugolyban.
mert zugoly és völgy és vízesés.
törpök barlangjaiban a víz
millió éve álmodja a követ.
függőkertek egy sosem volt múlt stílusában -
olyan, mint a mesénk.

mi a saját meghitt mesénkben pihentünk.
egy környezetpusztításban.
ami az évek lassú telése közben
valóságos tájjá hanyagult.
egy királynak szentelt álomban
amit egy király nélküli királyság
főméltósága álmodott magának.

mi a saját elképzelt mesénkben pihentünk
ahogy mindenki a magáéban.
a miénk szelíd és vértelen mese
völgyzárógáttal és tóval és kisvasúttal.
került amibe került - olcsó volt
hiszen senki nem aggatta ránk a saját mesénk
elviselhetetlen súlyú végzetét.

mi a saját mesénkben pihentünk.
nem feledkezve meg a valóságról
hiszen ugyanúgy kötött a nehézkedése.
töltekeznünk és ürítkeznünk kellett.
ellentmondásos ösvény a saját mese
főleg mivel eredetileg más álmodta -
mi csak a magunkénak érezzük.

mi a sajátnak érzett mesénkben pihentünk.
a delírium festett üvegablaka alatt
a lobbyban. ahol egykor és most is hatalmak
és alkalmak társadalmi elitje élvezkedik.
de ez az ember kora.
az egykori könyvtár helyén
konferenciateremmel.

mi a sajátnak érzett mesénkben pihentünk.
ahol amúgy nagyon sok ember
pihent ugyanakkor a saját meséjében.
van aki vezérigazgatónak és
van aki hobbitnak képzeli magát -
lefordíthatatlan álmok környékeztek.
talán majd egyszer mesélek róluk.

erdőnyi költő

Kovács Tímea képe

egyetlen 80 éves fa

háromszázötvenezer levelet

küld az ősznek

és mindegyikben

másképp fogalmaz

az erdő szavain sétálsz

artikulált utolsó

kilégzések szőnyegén -

értse a lábad


*


a hullás szent - ha
üres szirom, ha teleírt
őszi levél

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (74.)

10
11

hervadás gazdag

ízeit ugyanúgy

hordozza az érés

színében fürdik

leszakítva is érik

tovább az alma

 

Leértékelt áru

forrás

Azt hiszem, engem szeret az Úr, mert
sokszor vagyok alázatos -
azaz elfogadom, ha megaláznak.
Vagy nem is tudom. Ők úgy érzik,
engem aláznak, én úgy érzem, hogy
a saját félelmeiket.
Vereségmentesen telő idő nincs, mert
az idő telése maga a vereség -
szerintük. Ezért élnek gyorsan.
Nekik egyfolytában az autópályán
száguldó Mohács kell. Úgy érzik,
kiesik, ha nem sietnek.
Micsoda? Honnan? Nem tudom,
bár egy részben én is ők vagyok,
és ők is én.
Máskülönben ezt a nagyon keveset
sem érteném belőlük. Ezt a
téliszalámivéget.
A hirdetését leértékelve láttam meg egy
képen egy megosztó felületen, és
összefutott a nyál a számban.
Azt hiszem, engem szeret az Úr, mert
a végében legalább annyi zamatot érzek,
ha nem többet, mint a közepében.
Ahová ők folyton betalálnak. És mégis,
őket is szereti az Úr. Bár jobban szeretnék
saját magukat önmaguknál.

Beszélgetés elköszönők közt

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét (Magvető, 2011)

Henrik bohóca búcsúzik

A Teremtéshez, és úgy általában
az Óceánhoz sincs semmi közöm se,
mólón sose lógáztam a lábam
sem föld-, sem ég-, se vízillat közösbe,
a Jóreménység csak naivitásom
foka, fakult hajók, ahogy a valóság
fosztja őket, szenny-mennyóceánon
az ég nem fújdogál papírvitorlát.
Nem úgy gondoltam egykor: élni kell,
s hogy így magához ízel otthonom,
nem rólam szólnak tékák, könyvsiker,
fejembe zárva zúg kolostorom -
       egy befelé morgó, méhkas Ezékiel,
       a küldetés lüktet, hogy végre küldjem el.

Zen-fotók: Vidákovich István (5.)

árnyékvirágok

pont annyi fényben, ami

növeszti őket

dédelgesd apró,

néhány lépésnyi erdőd

tündér tűnődés

szótárazás

várj! kitalálom!
holott egyszerűen meg kellett volna tanulni.
csak tanulni kellett volna.

amit kitalálsz, az úgyse koefficiens
(ahol az effició az okoz, a facio a tesz,
mint efficiens ható - na látod
kiderül a nyelvből miért a hatás
volt a fontosabb)

amit leírsz, nem felel meg a valóságnak
csak felel a valóságra, az állandóra,
ami a meghatározza például az
anyagod hőtágulási mértékét.

ahogy a hallgatóban nő meg az
elmesélt történettől a világ és
benne te -
pedig sose tágultok ugyanúgy
az elmesélt szavaktól.

az irodalom hazudik.
olykor tényleg elég a hallgatása,
hogy megnőjön benned az értelem,
világítson sötét tárnál mélyére bújva.

de a legtöbbször a hallgatóban másképp
tágul az elmesélt történet, mint a mesélőben.
várj! kitalálom
a világot neked, magamnak.
mindig ez a sorrend.

pedig egyszerűen csak tanulni kellett volna.

Búcsú

Egy tisztelet maradt, a távollevőé. Vannak szerepek
amiből kifogysz. Ahogy a választások utáni napon
leginkább az elhulló levél szavakat söprögeted. Nem
veszel részt, akkor sem, ha részt veszel. Az egészére
tartanál igényt - pedig az is pánikbetegség. Nem látta
senki, de ma rommá forgácsoltad a reggeli verset, mert a
sötétedésig kerested, hogy mit mondtál volna. Csakhogy
mindegy, mit mondtál volna, ha nem mész el.
Márpedig nem mész el. Hiába szereted az embereket
abban a magát feszítő közösségben, önmagad már
nem tudod szeretni ott. Lassan rád csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek. Magadtól idézel, ami
ebben a helyzetben különösen gyökérség. Egy
tisztelet maradt - már neked, és ez a tisztelet a
távolmaradás. Mindattól, amiről azt hitted, arcot,
viselhető arcot ad, marconábbat a képbe lógó
elektronikus harsonától, mint amit az egyszerű
és megkerülhetetlen tükröződések tárnak fel. Nem kell
más arcot kapnod, mint amivel az évek ajándékoztak.
Nem kell közönség, se fej, sem írás, a szavak sem
kellenek, csak ha kifolynak maguktól, ahogy a
ködfoltok folynak a napkelte alá. Úgy írj verset,
mintha bevizelnél. Az élmény önmagában elég nedves,
nem kell hozzá, hogy szagolják is. Kicsurrant belőled
a siker. Cserélj pelenkát. És érezd azért a távol lévő
nem szűnő tiszteletét azok iránt, akiket meghallgathattál,
megcsodálhattál, akik a barátjuknak neveztek.
Sosem voltál jó barát. Látod, így okoz csalódást az,
aki nem akar többé senkinek ilyen csalódást okozni.

Zen-fotók: Kiss Marianna (31.)

Reitter Ferenc utca

Valami tükröt.

Rozsda alól. Valamit tart.

Aztán elejti.

Egyszeri iparosodás

városszélét

rozsda harapja.

*

Félig felhúzott

vasszoknyád mögött lüktet -

valami élet.

Beszélgetés rókabőrben

Simon Márton: Rókák esküvője (címadó vers) Jelenkor, 2018

A rókák lakomája

Amikor áttépsz előtte a zöldön miután kért,
és nem adtál, és az utánad szórt áldás a bőröd
alatt, a bűnevés tovább pattog az erek haldokló csomóiban,
hiába tekered, mintha állnál, már piros, na, az rókák lakomája;

amikor megint nem öleled, mert a kezed egy
másik ösztönnel van tele, társaság morajában vagytok
mélyülő csend, és a szemében eltört cserepek
vagdosnak össze, az bűnevés, az a rókák lakomája;

amikor egy nevet sikoltasz az erdőn, több százezer
fa évgyűrűibe ütve egy rozsdás vasszeget, küret
gyanánt, mintha a közös gyermek esélyét tépnéd
a madarak torkából, az elnémulásuk a rókák lakomája;

ahogy nem kell neki a falat, amit te a
tömegszállás éjszakáiban neveltél, félretolja,
mócsing, szégyenkezik a tányér szélén és
lassan üvegesre hűl rajta a szaft, na az rókák lakomája;

amikor a melletted ülő vírusai felkúsznak
a torkodon, megül a füledben, betapadt
sláger, hogy szólj rám ha egyszer véletlen
megöltelek egy másik életben, az bűnevés, na, az az;

amikor halom hasított fáról kellene
mesélned sínek sírása felett és
balta vagy, mókusok, harkályok kétségbeesése,
az bűnevés;

amikor le se kell szállítaniuk, magadtól ugrasz,
nem maradsz Chihiro testemlékeinek vonatán,
a fülkében, ahova fölengedtek - mert
nyitott szemekre hulló rögök kísértenek;

az a csillogás a Ligetben, amiben árnyék voltál.
Az elpöckölt csikk a mondat végén.
Tengerhang. Amit soha. Tenyeredbe merített arca.
Nyelv. Ami kizárólag szóközök csöndjéből áll.

Ragozás

nem hiszem el az én hazád
ez itt nincs többé jelen jele
ezek itt egymásra hányt múltak
zsebbe nyúlkáló ideje
én a tied, te az övé -

vörös csillagot nyaló pekingi pincsi
és az én hazád birtokos szerkezet
földbirtokos szerkezet
jobbágytehénkepopsi légel
csabaösvény tejutat savanyítót -

hányingerem van mitőletek
kiszakítanék egy éghelynyi ágyat
ahol ölelnék de bekiabáltok
az ablakon is hogyan csináljam
vagy csak együtt nézzük a streamen -

nem hiszem el az én hazád
nem ilyen lovat akartam hogy
gerincen taposson
rohadt gyilkosok vagytok
rohadt gyilkosok vagyok

csak mert itt élek közületek
adósrabszolgája kiélek
ahogy kiéltek az arcaitok
török gyerek megvágta
magyar gyerek helyesli

ez itt plakátra égetett seb
ezért élt túl a nagyapám
vagy azért élek én is túl
bőségesen mert valójában
én is ti vagytok?

Beszélgetés bizonyos szempontokból

Orbán Ottó: Helyzetünk az Óceánon (Magvető, 1983)

Szegényen az ember

Szegényen az ember alapjában egyre viszonylagosabb, mert bizony hogy aggat, sőt egyre több ágra aggat díszeket az előre gyártott elemekből, legyen az műanyagpalack, vagy helyén való szavak a monitoron, és ugyan nem tart, de meghallgat minden ünnepi szónoklatot, egy Zeti Gyüttment Rendszer katonája, lelki szegény, beszédfogyasztó. Szegényen az ember kizárólag gazdagon akar lenni, egy étkezésig, a következő vacsoráig legalább, bármelyik lehet az utolsó, égi király fia úgyse jön el, úgyse mond se igét, se nevet. Szegénynek lenni így egy KFC-s rendelés ételfutárral és plazmatévé a vetetlen ággyal szemben, teli hamutartók, villanyóráról lebűvölt plomba és egyéb temetetlen testek között a most jó. Ez az oroszlán felzabált és most emészt. A végén úgyis kiszarnak. Az elfogyó fogyasztó mámorában nincs morál, hova tartás, se lefelé, se felfelé, ebben a valóságsóban nem laknak történelmi távlatok, a pillanat csak önmagával összevethető. Persze vetetlen marad, az ölelések tündéri látszatát kéken derengő koituszokra cserélte egy sokkalta nyersebb testbeszéd. Szegényen az ember egy olyan világban, ami nem érzi magát szegénynek, már nem hordoz semmilyen utalást a márkaneveken kívül. A neveken belül is csak a neveket. Mert szegénynek lenni nem ostromlott erőd, csak kiürül, mint a ketchupos üveg. Hova vonulnál, amikor már tegnapelőtt levetett magáról a megbokrosodott föld, és úgyis minden egyre rosszabb lesz, amíg tapogatózva el nem sántikál veled a pillanat a Szent Mihály lovát ropogtató szociális kemencéig. 

Beszélgetés kordonok mögül

Kemény István: A királynál (Magvető, 2012 - címadó vers)

A király helye

Tudom, hogy ott, a felállított tribünön, uram,
majd előbb vagy utóbb, hiszen itt az ideje,
megjelensz a válogatott híveid előtt, hogy
évet értékelj, vagy beszédet mondj az ünnepen,
és hogy esélyem sincs közel kerülni hozzád,
szót váltani veled, aki konvojok vélt biztonságában
suhansz a szirénaszóban, szküllák és kharübdiszek
között, csak a helyedre vetek egy pillantást,
a helyeddel beszélgetek, az egyik helytelen,
a számtalanból, akit más ízek szocializáltak,
hadjáratok markotányosnőinek cselédje,
de ugyan mit is mondhatnék a helyednek, amit
ne tudnál, vagy ne tudnál hárítani és
mit is mondhatna nekem a helyed, amikor a kérdést,
hogy mit üzen a Peremre, ahonnan látszik
a hiány valóságos mérete, az azonos nyelv
fonémáinak ismeretében se kódolnád ki,
az akadékoskodást az alapzajból, amit nem
különböztet meg semmi az ütemes tapstól,
csak zsongás, ami megelőzi az előadást, a Sokaság
ajkaidon csüngő figyelmében egy csepp nyál.

Skandallum

Legvégül minden réteg elfakul és
ami marad, abból kell kikövetkeztetnie
a régésznek az egykori színeket.
A csontokból nem tudod meg, milyen
családapa volt, kurvázott-e és
bepúderezte-e az orrát bizsergető
érzéktágítással.

Röpke kis semmi idő. Néhány ezer év
és ezt a nyelvet sem kódolja már ki senki -
utánunk nem maradnak kőtáblák.
Értelmezhetetlen jelek se leszünk,
amelyek nem jelentenek. Egyfajta
esztétikai élmény se leszünk, amit
nem kódol ki senki.

Persze most csak a pillanat számít,
amiben ledől egy bálvány és
amiben összeporoz a dőlés robaja.
Következmények nélkül, hiszen
ő is csak egy következmények
nélküli ember, ahogy én is
erre szövetkeztem

ebben a relációban. Az előzmények
törlése az egyetlen realitás, akkor is
ha minden mindig visszajön.
Nem lettem családapa és nem lettem
hűtlen egyetlen vállalásomhoz sem -
de olyan kevésen múlt. Az árnyékaim
ott vannak a képen.

Mindazonáltal baszd meg Zsolt,
meg bassza meg az összes párttársad,
és bassza meg ez a feledékeny
társadalom önmagát. Mert megint
sikerült valami maradékot a
romlás cserepében érzéketlenségig
rohasztani.

Zsé generáció

Hozzászoktam a lassú és jelentőségteljes képernyőérintéshez
úgyhogy mindig rácsodálkozom a belenőtt akrobatákra.
Ahogy a buszmegállóban a sorból félrelépve állsz a három ujjal
egyensúlyozott telefonnal - kettővel a pohárka kávét
tartod alatta ugyanabban a kézben. A bontatlan dobozról a zsugorfóliát
a fogaddal húzod le, szájjal nyitod ki, harapod ki az alufóliát,
nyalsz ki egy cigit és gyújtod, közben folyamatosan
görgetve, homlokodhoz döntött készülék alól kortyolva, egy
pillanatra sem esve ki az interaktivitásból. Egyszerre lenyűgöző
és nevetséges. Abban a jelenlétben nem látják a popsira a
megfelelő helyeken szemet vonó feszülő nadrágot, a bimbók
vékony blúz alól sejlését - vagy ki tudja, talán az előbb
lőttél magadról egy szelfit és épp a reakciókat szortírozod.
Az egész egyszerre lenyűgöző és nevetséges, mert hiszen
nem vagy itt és minden kitalált módszerben teljesen itt vagy,
ahogy nem kellett leraknod semmit, egyik élvezetet se -
pont elég volt hozzá a kiterjedésed. Ebben a testüzemben is
kifogástalanul működnek a perifériák. Miközben ellenőrző pillantást vetettél
az elektronikus táblára, belefér-e a slukkok kimért szakmánya
a várakozásba, és egy ujjal válaszoltál valamire, amit nem látok.
Harkálymód kopogott a kapacitív felületen a műköröm.
Közöm sincs hozzá, csak közben arra gondolok, hogyan kávézok és
cigarettázom én. Hogyan adom meg a módját. Merthogy ebben
a látványos és nem a látvány kedvéért bűvölt akrobatizmusban
te csak az élvezetek csontvázával keringőzöl - hiszen automatából
kicsorgó nem is érzed az ízét löttyöt kortyolsz, cigarettázol a
hatás kedvéért. Nem tudom, hogy az interaktivizmusod mennyire
egy szükséglet kielégítése. Így aztán egyszerre váltál irigylésre és
szánalomra méltóvá a szememben - habár, ugye, ki vagyok én, hogy.

Beharangozó

Haller Szabi képe

Ahogy plakáton a bajnoké - a tekintet már megvan.

A többi ring, kesztyű, fejvédő, hajnalban kelés,

erőnléti edzések, iskolázás, amíg

a mozdulatok a reflexeid közé épülnek.

Hogy egyszer te legyél az egy a millióból -

plakáton. A bajnok.

kiverekszed-e

magadnak böszme kesztyűd

mögül a híred?

Aki teheti, nézze meg!

Túlfut

A nyugati téri mekinél találtam a földön
egy indián módra csavart álomcsapdát.
Jópofa kis öntött bicikli lógott róla.
Először csak felvettem a kerekek útjából és
ráhelyeztem a kiülőrészt övező kőperemre.
Aztán amikor másnap újra odasodort a
mások kényelmes éhe, csak ráakasztottam
a kormányra - hátha.

A kiszállítás végén észrevettem, hogy a
létemhez nélkülözhetetlen tárgyat
amin az egész világ és a rendelések
csörgése tolakszik, ott felejtettem
valahol. Otthagytam a pulton a
mekiben - gondoltam, inaszakadtan
tekertem hát vissza a saját
rabságom elektronikus láncáért,
hiszen nélküle nem vagyok csak
egy szem.

Persze nem ott volt, hanem ahol az ételt
átnyújtottam, a recepción. Kétszer tettem
meg hát ugyanazt az utat - de közben
azt a kívánatos kötést visszaraktam a
párkányra. Talán hiba volt.
Talán más is rákíván és
talán későn veszi észre, hogy ebben
a csapdában a hittel kötött gazdáján kívül
bárki felé rosszindulatú az álom.

Túlfutó ingerek között szlalomozva
ne akard, hogy bármilyen testet kapjon
a magadén kívül a forgalomnak
kitett védtelenség.

a zsebtolvaj

olyan mindegy, hogy maguktól adják
vagy te veszed el. látom a kezed
ahogy a forgalomba dermedtek közt
turkálsz a zsebekben. túl fiatal vagy
ehhez a megjelentett bűnhöz.

nem akarnak elfogyni az autók
pedig inalnál. minél messzebb
a tetthelytől. ahol a napi betevőt
szerezted annak, aki - bár túl
fiatal vagy - naponta beteszi.

ügyes vagy és gyors de ez a
menekülés most nem sikerült -
hiszen látom. és látom, hogy
látod és zavarban vagy, amiért
mégsem csinálok semmit.

mert egy külfölditől, aki tán
észre se veszi? vagy mert a
számonkéréshez vagy túl fiatal
nem a bűnhöz? valamit tőlem
is elloptál, Éva lánya.

csak nézlek. a másik oldalról
is néz, aki naponta beteszi -
akihez inalnál. egy szörnyeteg
birtokos eset szemtanújaként
most mégis én birtokollak.

amit szereztél az a tiéd, de
ez a pillanat, amit tőled szereztem
most már az enyém. elvettelek -
a másét. belegyűrtelek sokat
látott szembogaramba. és viszlek.

Mindennapi kenyerünket

És akkor telipakoltam készétellel a hátiputit,
az étkezdében csak adták a dobozokkal rakott szatyrokat;
a vége most sül - vakartam a fejem
alig bírtam aztán ráhúzni a cipzárt -
na, hova visszük! Igen, abban a város peremén
frissen összeparkolt utcában építkeznek.
Biztosan a munkások. Viszem a Vénasszonyok Nyara
Kapitalista Brigádnak az ebédet -
szóval úgy képzeltem, ez itt, a hátamon nem
egyemberes feladat.

Ehhez képest egy szem trikós, mezítlábas fickónak
adtam át, az egyik frissen összegányolt elegáns tömb
nyolcadik emeletén. Végigvágott rajtam - ez egy
Gyíkember. Programozó, aki a szórakozást is
ugyanabban a virtuális ketrecben hajszolja.
Konzolvitéz, FPS-mester a szabad idejében, vagy
valós idejű stratégiai játékokba bújik, amikor
nem a feladatba. Szinte láttam, ahogy a heti betevőt
a fagyasztóba pakolja a süket csönd ülte lakásban.
Hogy aztán időről időre a mikrohullámon
lovagolva nyerjen valamit vissza a
rommá dermesztett frissességből.
Mert naponta rendelni... kinek van arra ideje.

Előítélet - persze. Mert lehet, a lakásbelső
csöndje, a félig öltözött srác mögött kirobbanó
feszültséget rejt. Lehet, hogy Lepkegyűjtő.
Különböző méretű ketrecekben sírnak,
könyörögnek, esnek apátiába a begyűjtött,
éhe rabságában vergődő pillangók.
Lehet, egy magán-börtönszigetre nyílt
az a sokzáras, modern biztonsági ajtó -
ahol a betöltött éhek laknak, amíg be nem telnek
teljesen. Fogalmam sincs - persze. Lehet, ez a srác
a madám, és ott hátul kuncsaftra vár
egy bordélynyi, romlandó szépség - mindenki
a maga frissen tartó módszereibe bábozódva.

Lehet, hogy csak egyszerűen feljön a család,
amihez kötelező a terített asztal - és főzőcskézzen
akinek hat anyja van és egyik sem ér rá. Szimplán
vendégül látja a kollégáit, mindjárt érkeznek és
hozzák a bort. Feljönnek a barátai, hogy
megnézzék, milyen a Volt egyszer egy... Hollywood
frissen letorrentezve, eredeti nyelven a tegnap
felszerelt projektoron, vacsorával tálalva.
Mit tudom én. Honnan tudom, hogy üres volt
a lakás? Lehet, egy jól összeszokott gruppen
résztvevői készültek, rendezgették a tárgyakat,
a szobát, az öröm ízét előre, feszültség-teljes,
összehangolt csendben. Mert megjött az étel,
enni kell, de utána jön a lényeg, a felszabadult,
órákig tartó dugás. Jézusom, de mocskos a fantáziám.

Mindennapi kenyerünket. Add meg. Nekünk ma.
És bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek. Vagy hogy is?
Egy biztos. Nem így.

Beszélgetés nap mint nap (véletlenül) belefutva

forrás: Szöveges kontent

'45 február

Ahova rendre megérkezel a tekergés végén
úgymond a dolgod tenni, egy jeltelen temető mellé.
A fáradtság teszi? Mintha magad
csókolnád tarkón. Az omladék alatt,
ahova nem ástak le, a park alatt, ahol az avar
gyöngéd kupacai rohadnak -
a szomszéd telekről csókol hidegével
az el nem gyászolt csontok birodalma.

Mint egy Szardanapal. Vitted magaddal az
összeomlásba a nőket,
kihűlt szerelmet, anyát, lánygyermeket, cselédet,
az aktuális szeretőd. Minek élnének, ha halott vagy.

A lakásokból kiszűrődő jelenbe
télvégét dobogtál. A mellkasodban.
Pedig nyár volt, néhány hosszú és forró,
esőtlen, száraz nyár. Könnytelen.
Elhagyod a holtakat. Tovább tekeregsz.
Markolásszon össze mást az ismerős
érdességű lehelet.








Csordás Kata (szerintem zseniális) verse által megidézett (komplementer) élményt egy másik, bőbeszédűbb versnyelven egyszer már megfogalmaztam.

reggeli töredék

Lassan ránk kerül megint a félregombolt orosz ing
és a hatóságokkal való együttműködés megtagadása
is megnő, felhőzet a város felett, ködbe vonja a hidakat.
Még gyakorlatoznak a szabályszegések a szabályok
betartásának érdekében, de a félelem íze
az már pontosan olyan, mint gyermekkoromban.
Hogy ma nem felelek. Meg. Pedig tanultam
nyitottságot, meg az asztalon ez egy európai órarend -
szóval elvileg még nem különbözhetne tőlünk
a gyakorlatilag. De úgy érzi: különb. Mert tisztábban
és őszintébben magyar, mint amennyire ember.
Nem érzi benne az iróniát, hogy a félregombolt ingben
egy provincia érrendszerében sejt - és arra büszke,
amibe nagyapái belehaltak. Valahol valakik ezt
a nem tudom mit is elrejtik majd a láthatóság
peremének bugyraiban - nem tudom, mit
reméljek; hiszen felmerül. Hogy ahogyan a cár
fiúcska birodalmában, ezekért a szavakért akár
elsodorhat egy sajnálatos, nem véletlen baleset.
Persze. Tudom. Nem vagyok én annyira fontos.
Fontos a csend. Ami zaj. Egy alapzaj, amiben a
madarak tökmindegy, milyen renitens dalt énekelnek.