Búcsú

Egy tisztelet maradt, a távollevőé. Vannak szerepek
amiből kifogysz. Ahogy a választások utáni napon
leginkább az elhulló levél szavakat söprögeted. Nem
veszel részt, akkor sem, ha részt veszel. Az egészére
tartanál igényt - pedig az is pánikbetegség. Nem látta
senki, de ma rommá forgácsoltad a reggeli verset, mert a
sötétedésig kerested, hogy mit mondtál volna. Csakhogy
mindegy, mit mondtál volna, ha nem mész el.
Márpedig nem mész el. Hiába szereted az embereket
abban a magát feszítő közösségben, önmagad már
nem tudod szeretni ott. Lassan rád csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek. Magadtól idézel, ami
ebben a helyzetben különösen gyökérség. Egy
tisztelet maradt - már neked, és ez a tisztelet a
távolmaradás. Mindattól, amiről azt hitted, arcot,
viselhető arcot ad, marconábbat a képbe lógó
elektronikus harsonától, mint amit az egyszerű
és megkerülhetetlen tükröződések tárnak fel. Nem kell
más arcot kapnod, mint amivel az évek ajándékoztak.
Nem kell közönség, se fej, sem írás, a szavak sem
kellenek, csak ha kifolynak maguktól, ahogy a
ködfoltok folynak a napkelte alá. Úgy írj verset,
mintha bevizelnél. Az élmény önmagában elég nedves,
nem kell hozzá, hogy szagolják is. Kicsurrant belőled
a siker. Cserélj pelenkát. És érezd azért a távol lévő
nem szűnő tiszteletét azok iránt, akiket meghallgathattál,
megcsodálhattál, akik a barátjuknak neveztek.
Sosem voltál jó barát. Látod, így okoz csalódást az,
aki nem akar többé senkinek ilyen csalódást okozni.