Vargas:
Hazamenni
Legallyazott vágyaim egy felhő sarkára akasztom.
Belehallgatok a mikrofonba:
hallom a saját fülelésem.
Közelről nézlek, játszol
a frissen mosott ágynemű illatával.
Keskeny ablakpárkány,
kapaszkodom rosszul
applikált ajkadon.
A kapitány együtt süllyed el,
majd szólj - addig nem nézek oda - ,
mikor kell meghalnom.
Ma éppen akciós minden
véletlen egybeesés.
A polcokon egy tömegsír magánya.
Fázni, mint egy űrben felejtett asztronauta.
Csak akkor győzöm le, ha eszem a teteméből.
Nemrég láttam Bukowskit, de nem azt, amelyikre gondolsz.
Együtt vertük le a szigor faláról a vakolatot.
Magamban, hogy könnyebb legyen,
háromnegyedes ütemre,
G-dúrban zongorázom a fények fájdalmát.
Megmaradok látszatmegoldásnak.
shizoo:
Iránytalan
Nincs honnan. Nem vibrál körül hullámjel pára
hogy telefonáljak.
Nem hallgatod, hogy elindulok-e.
Az alkalmazások szegleteiben
összegyűlő csendjeid viszem magammal.
Vetetlen ágyat,
ahol nem kapaszkodtak meg
az éjszakáink.
Nincs menőcsónak és tutajt sem
ácsolsz - az elfűrészelhető
szavak túl könnyen rohadnak el.
Maradsz, ahol vagy
a véletlen egybeesésben
a polcokon, az alkalmazások szegleteiben.
Vesztőhelyen? Ebben a huzatban semmi
nem ennyire elegáns. Rendszert épít
az ismerős mozdulatok értelmetlensége az ismerős testen.
Együtt tapadtunk hemoglobin a kor cukorfalára.
Trák lüktetésre, vége-nincs ütem,
te zongorázol, én csak a billentyűk árnyékain
játszom el egy soha meg nem nyíló lehetőséggel.
Ezt a sűrű versképek, metaforák egymásba fonásából születő versnyelvet nevezem intermissziónak magamban. Szerintem gyönyörű lehetőség, de nagyon nehéz is. Mert úgy jár a vers, mint a szürrealizmus szöveggyerekei: egy ennyire szabadon asszociálódó szóhalmaz párhuzamos, egyedi olvasatok irányait generálja, amelyek csak a végtelenben találkoznak - s így kevés ilyen alkotás éli túl a megszületése pillanatát a fejekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése