Nézd. Itt nő bennem. És itt fogy el.
Az a ház bal szélről a munkahelyem.
Itt telik. Meg és el. Fűt és jegel.
Naponta. Az ostrom-ütött üres telek
mellett. Ahol most egy park van.
Néhány fa. Kutyaszar az avarban.
Nem gondoltam, hogy életek
szobájának hátsó falára látok.
Azt hittem, partfal. Csak egy támasz.
Nem figyeltem jól, hogy ez a hiány
kis helyi siratófal-lélegzetet áraszt.
A várbeli épületek. A semmiből -
egymásra temetett múltak rétege
alól szalad a karomra a libabőr.
A megfagyott időn-túl semmiből
újrateremtett lélegzetnyi volt -
ha van a helynek szelleme, ezé sikolt.
S most én is hozzárétegezem a
magamét. Hétköznap arcát. Nincs benne
az elviselhetőnél több fájdalom.
Nézd. Itt nő bennem és itt fogy.
Ha elvesz, most már ezért hagyom.
Csak így lehetünk gyógyszere a helynek.
Csak így lehetsz. A magad békéjét a
sikolya szelébe eresztve.
Mintha egy lassú, ráncok fonta kéz
koszorút rakna egy feliratát vesztett,
időmart kőkeresztre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése