Chorus persolus

szél borzolja a fasort, túl a ravatalozón
de idáig nem hatol el.
égre hajított szélfútta zsebkendő
kavarog nyúlik szakad lecsap elsimul
és újra égre habzik a seregélyraj.
a varjak sokkal céltudatosabbnak
tűnő manőverei zilálta dallam.

játszik énekel egymással a levegőbe
teremtett toll. a galambok röpte
mintha céllal megvert hova-tartó kottavonal -
átnyilallnak a sírkert fölött. mintha ez
a seregéllyel varjúval pöttyös ég
nem az ő birodalmuk volna.

úgy képzelem, hogy a varjak vannak otthon itt.
de semmit nem tudok erről a helyről.
nedves, friss földszag terjeng.
enyhe avarszag - az egy parcellába helyezett
idegen álmok egymásra rétegződő illata.


      a pap jól beszél. ember módra. olykor
      ennyi pont elég. hogy emberi.
     
      csak ne énekelne.

bármi hamis van ebben a szomorúságot
komponáló látványban, nem a seregélyek
röpte, nem a varjak, galamb-nyilallás, távoli
felzúgó jegenyék, bolyhos csomók
páradrapéria az égen -

bármi hamis van a sírok rendet sugalló
botrányában, az egymás mellé temetett
gyerekseregletben, kőben és emlékekben
amiket hordoznia kell a kőnek, a kimért
növényzetben, a kertben, amely
szerkezetében is gyászol -

bármi hamisság van ebben, az belőlünk
fakad. úgy képzelem, valakik most is
együtt éneklik a hittel a gyászt. nemcsak
egy szál felerősített hang tétováz
öröklét libegő lángocskája
az októberi ködben -


      majd egyszer elköszönünk. ember módra.
      remélve (nem remélve) észbe vehetőn túli
      találkozást.