 |
| képek: Nakamura Junichi |
Ágai Ágnes:
A folyamat
Amikor felismerte,
hogy ez a világ tulajdonképpen
gyönyörű (van, volt, lehetne),
akkor kezdte igazán sajnálni,
hogy az emberi faj,
ez a biológiai képződmény
noha életrevalónak látszik,
van neki etikája meg esztétikája,
poetikája meg genetikája,
el fog tűnni a Föld színéről,
mivel a Földnek már nem lesz színe,
az ember, többes számban: emberiség
kihal, ami jóval több, mint a meghalás,
véglegesebb és tragikusabb.
Ha az ember kiirtja önmagát
- ezt még egy faj sem tette saját magával -,
nagyobb veszteség lesz,
mint a dinók pusztulása,
azok legalább madarakká változtak,
de mivé változhat az ember,
többes számban: emberiség
a fejlődés grádicsán,
ha van grádics egyáltalán?
Szóval, amikor mindezt felismerte,
arcát kezébe temetve sírni kezdett,
miközben furcsa módon
felvillant a remény is,
hátha valami csoda folytán
(mert csodák csak a valóságban léteznek).
Mégsem!
shizoo:
A ciklus
Ott, az evolúciós ágbog legtetején
látod: ez a mi nézőpontunk helye.
A csúcspont. A mindennek a teteje.
Lebilincselő érzet innen lenézni minden mást.
Ez vagyunk, lételméletek és részvét
ellenére, ez a lenézés az alattunk elterülő
Föld-rajzra. Színén millió felismert, katalogizált,
rendszerbe rakott hasznos és káros
(a mi szempontunkból nézve szétválasztott)
a tér tíz irányában keresztül-kasul burjánzó élet rajza.
De ami eltűnhet: csak a mi osztályunk, törzsünk életrajza.
A földszín nem tűnik el, ha leradírozzuk róla
a jelenlegi rajzot. Nem mi rajzoltuk, sőt, mi magunk is rajzolt
egymást kergető filmfigurák - de úgymond kiemelkedtünk
a tudattal. Kezünk olajsár-nyoma látszik a rajzon -
aztán a radírral (úgy véljük) minden lejön. Merthogy mi biztosan
s velünk (talán) kiürül az emlős-osztályterem
és kidől fűrészelt törzsünk, a gerincesek törzse.
De a mélyebb rétegekhez szerintem nem fér a radír.
És egyre inkább úgy gondolom, hogy
a dínók is magukat irtották ki - hogy a tudat
grádicsára állva ágáltak ők is, belefirkáltak
a létbe, ahogy mi. Nem tudhatjuk, hogy tette-e
már ezt egy faj magával! Látod, ez is mélységesen önző
kivagyiságunk nézőpontjának szép rajza; kivételességünké,
hogy mi vagyunk az evolúció csúcsán: hogy mi megtehetjük
és mi egyedül. Madárrá változott közülük néhány apró,
túlélni képes mindenevő? Talán majd a patkányok is
szárnyat növesztenek, miután (utánunk) kiürül az ég.
Látod - nem értünk egyet. Az élet nincs
veszélyben, csak az életünk. Sirass nyugodtan.
Szerintem nincs remény. Nekünk legalábbis.
Bár titokban én is azt remélem,tévedek.
És mi túléljük a magunkra idézett
következő, nagy fajpusztulást. Legyen ez bármekkora
ellentmondás - ami történik majd, hívhassuk úgy, hogy
kegyelem.
